A Gorkij könyvárban céduláztam két napig egy cikkhez, amiből végül csak egy mínuszos hír lett. Ez váltotta ki az első fejcsóválást, egykori szerkesztőmből valamikor, még a múlt század nyolcvanas éveiben. Aztán évek múlva – immár a Magyar Hírlap gazdasági rovatában – kaptam meg ugyanezt azért, mert gyakran mentem el a mások által felesleges időtöltésnek tartott sajgótájékoztatókra. De fejcsóválást “ért” ezt követően az is, ha telefonálás helyett leutaztam egy fontosnak tartott esemény helyszínére, és néha az is, ha az alapinformáció beszerzését követően nem csak a szigorúan vett “másik felet” kerestem meg, de olyanokat is, akiknek bármilyen kapcsolatuk lehet az üggyel. A fejcsóválás aktusának legfrissebb momentumát legutóbb pár évvel ezelőtt kaptam meg, ahol nem elégedtem meg a téma “megguglizásával”, hanem körtelefont engedtem meg a körülményeket tisztázandó.
A fejcsóválás alakulásának-fejlődésének sajátos kronológiája Vicsek Ferenc kérdésének apropóján jutott eszembe. (Miként alakul a sajtó jövője szerinted?…)
Mert hogy milyen lesz a sajtó jövője azt már ma is sejteni lehet. Egy szóval: semmilyen.
Meglehet, nagyon pesszimista ez a kijelentés, de sajnos valószínű. S ennek kettős oka van. Korábban az újságokat, magazinokat megvásárolták, ebből származott a kiadók meghatározó bevétele. A mai hírfogyasztó viszont már nem akar a tartalomért fizetni, hiszen az interneten dől az információ – többnyire ingyen. A még működő sajtó éppen ezért már nem képes eltartani a szerkesztőségeket, megfizetni az újságírókat. (Kivételnek számít az állami média, és a közpénzből finanszírozott “független” média – de ezeket jó szívvel nem nevezném sajtónak.)
Megoldás lehetne a reklámbevétel, de ez egyre soványabb – a hirdetések nagy részét elviszik a közösségi médiafelületetek – ahol persze ismét nincs sok jele az újságírásnak.
Tartalomra, és így valódi újságírói munkára egyre kevesebben és kevesebbet költenek. A jelek azt mutatják, hogy némiképp igazuk van a médiatulajdonosoknak akkor, amikor “újságíró-szerkesztő” posztra vesznek fel embereket. Az idézőjel ugyanakkor tapintatosan jelzi: nem valódi médiamunkás jelentkezését várják, hanem inkább olyan valakiét, akit odalöknek egy laptop elé hogy idejének döntő részét a copy-paste billentyűk nyomogatásával töltse. Naponta ugyanis 15-20 cikket kell “előállítania”, és egyáltalán nem csoda, hogy sokszor még a címet sem változtatja meg, úgy emel át írásokat – bárhonnan.
Saját cikket, interjút, jegyzetet vagy glosszát hogy is tudna ilyen embertelen tempóban előállítani?! így még azt sem róhatjuk fel neki, hogy egy percet sem fordít az átvett tartalom legfontosabb elemeinek ellenőrzésére. Ráadásul már szinte egyetlen szerkesztőségben sem dolgozik olvasószerkesztő akitől kérdezhetne, aki legalább átfutná az elkészült “irományt” – és így legalább a legvadabb hülyeségeket ki tudná gyomlálni. (On-line lapjaink és munkatársaik viszonylagos szerencséje, hogy a “még láttam Lenint” korosztály vagyis az idősebb és képzett egykori újságíró generációk zöme ma már különböző cégek és hatóságok-intézmények sajtóosztályát erősíti, ezért az onnan szármaszó sajtóanyagokban legalább az alany-állítmány egyeztetése stimmel…)
A jelenlegi helyzetet csak súlyosbítja az állami-pártmédia felelőtlensége és egyoldalúsága. Az Orbán-rezsim parancsikonjaival irányított – és mindent lefedő – média még azt a sovány bizalmat is elolvasztja, ami az egyre jobban legatyásodó újságoknál-tévéinél még megmaradt. Az “állami fake news” mindent elöntő hullámai a más információforrást alig használó rétegeket érik el – mindegy milyen áron. Ezzel szemben egy kivéreztetett, lesoványított független médiaszektor áll , amelynek hatékonysága bizony megkérdőjelezhető.
Mi várható a jövőben? – teszi fel a kérdést Vicsek szerkesztő úr aggodalmasan. Erre mondom, hogy semmi jó. Mert persze sok függ az áprilisi választástól, de nem minden. Az alaptrend sajnos nem nagyon változhat: az egybites kommunikáció terjedése úgy tűnik megállíthatatlan – és nemcsak Magyarországon. Az emberek jelentős része csakis az egymondatos “üzenetekre” kíváncsi, tartalomért – legyen az magazin, hetilap vagy internetes felület – egyáltalán nem akar fizetni. (Vannak azért jó példák másutt: a The New York Times havi két dolláros előfizetést kínál, amelyet több millióan vesznek igénybe…)
Ördögi kör ez, sajnos. Tartalmat, izgalmas olvasnivalót, exkluzív interjút csak jól megfizetett médiamunkás képes előállítani. Ha viszont nincs fizető olvasó/néző, akkor nincs aki állná ennek költségeit. Magyarországon ma még van két olyan milliárdos, aki finanszíroz független médiát – Leisztinger Tamás/Népszava és Varga Zoltán/Central csoport – de rajtuk kívül nincs olyan, aki fontosnak tartaná a sajtó szerepét. (Széles Gábor szebb napokat megért Magyar Hírlapjáról most személyes érintettségem miatt se beszéljünk…) A fokozatos leépülés pedig sajnos egyre gyorsul. Miközben annak örülünk, hogy néhány “különlegesség” – Magyar Hang, HVG, Magyar Narancs, telex, válaszonline, 444 – még elérhető, szomorúan konstatálhatjuk azt is, hogy korábban megbízhatónak tartott “felületek” értéktelenednek el, válnak egyik percről a másikra vacak fórummá.
A hazai sajtó presztízsét az olvasói bázis szűkülésén kívül egy másik tényező is jól mutatja. S ez a hatástalanság. Néhány kivételtől eltekintve – és most jó ellenpélda a Schadl-Völner ügyben kiválóan teljesítő 444.! – a média által feltárt ügyek semmilyen, de semmilyen következménnyel nem járnak. Nem mozdul a hatóság ( legyen ez bármilyen!) nem mond le az illető tisztviselő, nem vonják vissza a hibás árút, nem korrigálják a hibát, de még válaszra sem méltatják az anomáliát felderítő lapot, internetes médiát vagy tévétársaságot. Megy minden úgy, mintha semmi sem történt volna. (Néhány évvel ezelőtt még működött a “dominóhatás” ami azt jelentett, hogy egy feltárt balhét átvették a többiek, s így volt némi esély némi következményre – ma már ez sem működik…)
Elkeserítő a kép? Igen! Van remény? Persze, hogy van. Csak realitása nincs egy jól működő magyar médiapiacnak – és persze újságírásnak. És ez már jóval több, mint egy fejcsóválás…
Ördögi kör ez, sajnos. Tartalmat, izgalmas olvasnivalót, exkluzív interjút csak jól megfizetett médiamunkás képes előállítani. Ha viszont nincs fizető olvasó/néző, akkor nincs aki állná ennek költségeit
Szakonyi Péter
*
Vita V. – A szakma nem szűnik meg
A MÚOSZ honlapján, a Rózsa Péter által feltett kérdésekre, – a teljesség igénye nélkül – szeretnék a magam újságírói tapasztalatai alapján válaszolni.
Optimistaként gondolkodom, biztos vagyok abban, hogy a szakma nem szűnik meg, de az várható – és már látható -, hogy alaposan átalakul.
Úgy tapasztalom, hogy vannak olyan feladatok, amelyeket az idő “elmosott”. Ilyen például az olvasószerkesztő személye és feladata. Szerintem pedig rendkívül nagy szükség lenne rá.
Vannak olyan új feladatok, amelyeket az idő, azaz a technika fejlődése “szült meg”. Például az online szerkesztő és feladatköre. Szerencsés esetben elláthatja az általam hiányolt olvasószerkesztői feladatokat, azonban azt világosan látni kell, hogy az online szerkesztő alapvetően a tartalom “feltöltő” -je, aki “felteszi” a tartalmat, a híreket, a cikkeket stb. az online oldalakra. Az online szerkesztő sokszor egyben a képszerkesztő is.
Nem ismerek olyan szoftvert, amely megtudna írni egy riportot, egy tudósítást.
Barát Tamás főszerkesztő
Vannak feladatok, amelyek átalakultak. Csak egy példa: a nyomtatott sajtóból jól ismert “sajtólevelező” fogalma, a szerkesztő, akinek a feladata az olvasói levelek kezelése volt, az online újságírásban ma is létezik, csak ma moderátornak, adminnak nevezik. Kezeli az olvasói megjegyzéseket, a posztokat, a kommenteket.
“Szükségtelenné, fölöslegessé válik-e a szakma?”
Szerintem egyértelműen nem lesz fölösleges. Szükség van és lesz a jövőben is a szakmai képeségekkel és tudással rendelkező professzionális szakemberre, aki ismeri az újságírás írott és íratlan szabályait.
Annak ellenére, hogy a social media elterjedésével bárki állíthatja magáról, hogy újságíró, valamint az a tény, hogy ma már szinte mindenki rendelkezik okostelefonnal, s ez az eszköz helyettesítheti a profi fényképezőgépet, vagy videókamerát, de nem rendelkezik azzal a tudással, amit az újságírónak meg kell tanulnia ahhoz, hogy a szakma szabályainak megfelelően jól és etikusan tudja munkáját végezni.
“A tartalmak közléséhez, illetve a közlésre érdemes cikkek előállításához kellenek-e a jövőben a hagyományos, írói készséggel és szenvedéllyel megáldott, sajtóműfajokban gondolkodó szakavatott szerkesztők és szerzők?”
Igen, feltétlenül így gondolom, hogy szükség van arra a tudásra, ami ahhoz kell, hogy színvonalas, hiteles közlések legyenek olvashatók, hallhatók, láthatók a nyomtatott és az elektronikus médiában egyaránt. Ehhez pedig szükség van szakavatott szerzőkre és szerkesztőkre.
A globális, digitális kommunikációs térben már nem lesz helye a papír alapú orgánumoknak? Robotok fognak írni közleményeket, cikkeket, elemzéseket?
Van egy, a sajtószakmában szájhagyomány útján terjedő – magam leírva sehol sem láttam – anekdota, miszerint a New York Times főszerkesztője állítólag azt jósolta nagyjából tíz esztendeje, hogy a New York Times öt éven belül meg fog szűnni nyomtatott újságként működni, s csupán online média platformként lesz olvasható.
Tény, hogy a nyomtatott lap terjedelme az évek alatt csökkent, de nem vált csupán online platformmá. Ez a jóslat tehát láthatóan nem vált be.
Szemben egy másik jóslattal, ami Bill Gates nevéhez fűződik. 2007-ben a Davosi Világgazdasági konferencián azt jósolta, hogy az internet öt éven belül forradalmasítja a televíziózást, a számítógép és a televízió házassága azt fogja eredményezni, hogy jószerével a számítógépünk televízióként, a televíziónk számítógépként fog funkcionálni.
A jóslata bevált, igaza lett.
A huszadik századot a számítógép századának nevezte egy szakértő 1991-ben a public relations világkonferencián, addig a huszonegyedik századra a telefon százada jelzőt akasztotta.
A szakértő előadásában azt jósolta, hogy a számítógép és a telefon házasságából olyan előnyök származnak majd, amelyek meghatározzák életünket.
S látjuk, a jóslat bevált, a szakértőnek igaza lett.
Ismereteim szerint készítettek olyan szoftvereket – például hírlevelet készítő programot -, amelyekkel megpróbálták robotizálni az újságírást, de nem ismerek olyan szoftvert, amely megtudna írni egy riportot, egy tudósítást. Az ismereteim szerint eddig sikeres robotizált szoftver az a sajtófigyelésre – monitorizálásra – készült csupán, de nem új tartalom előállítására.
Lesz-e még riport, mélyinterjú, egyáltalán személyes találkozások és benyomások alapján születő írások?
Azt gondolom, hogy feltétlenül igen a válasz a kérdésre. Manapság, amikor a social mediának köszönhetően bárki mondhatja magáról, hogy újságíró, akkor világosan látni kell, hogy a professzionális újságíró által feltérképezett személyiség, és annak professzionálisan megírt lenyomata, nem valószínű, hogy azonos értékű lesz a bárki által megörökített találkozásokkal. Ez még akkor is igaz, hogy a nem profi újságíró is írhat jó, alapos cikket.
Magam sok mélyinterjút készítettem életem során. (Például TV-szerkesztőként 35 közel egyórás mélyinterjút a “Velünk élő professzorok” című tv-sorozatban.) Tudom, hogy milyen komoly felkészülés szükséges egy-egy ilyen interjú elkészítéséhez. Volt olyan, amelyre több hetet is készültem, felkutattam a megkérdezett személy szinte teljes munkásságát. Ezt nehezen tudom elképzelni egy, a social media-hoz szokott, annak a szabályait akár teljesen betartó személy részéről.
Mi a mi szakmánk dolga és lehetősége?
Úgy vélem, hogy a professzionális újságírószakma kötelessége és egyben felelőssége is, hogy őrködjön a sajtószakma írott és íratlan szabályainak, (például a sajtóműfajok szabályainak) betartása, annak tisztasága, etikussága felett.
A feltett kérdések megválaszolásához adalékként szeretnék idézni a MÚOSZ Etikai Bizottságának 2015-ből származó állásfoglalásából. E szerint
“a médiatartalom szolgáltatója lehet az állampolgár is saját szabadságjogának gyakorlásával. Minden állampolgártól elvárjuk, hogy személyes felelősségét érvényesítse a szabadságjog védelme érdekében. A sajtószabadság gyakorlása nem sértheti a közerkölcsöt. A média kiadói és szerkesztőségeinek vezetői felelősséggel tartoznak az általuk megjelentetett és felügyelt online média teljes felületének tartalmáért.”
A sajtószakma dolgáról, lehetőségeiről alkotott véleményemet ugyancsak egy 2015-ből származó idézettel szeretném megtoldani.
A MÚOSZ akkori Etikai Bizottsága “átérezve felelősségét az újságírás szakmai- etikai normáinak kialakításában megtárgyalta a Charlie Hebdo tragédiáját követően a magyar sajtóban megjelenő számtalan egymásnak komolyan ellentmondó, főként politikai, s nem sajtószakmai indíttatású véleményt.” Ennek következtében állásfoglalást adott ki. Ez tartalmazta azt, hogy “Minden újságírónak joga van a sajtó műfaji, szakmai szabályok és a törvények szabta kereteken belül szabadon kifejeznie véleményét. Minden újságíró felelősséggel tartozik sajtó-alkotásainak létrehozása során az emberi-, az alkotmányos-, az állampolgári- és a személyiségi jogok tiszteletben tartásáért. Az újságíró társadalom közös felelőssége a lelkiismereti és szólásszabadság védelme. “
Az idézetek 2015-ből származnak, de azt gondolom, hogy ma is igazak, s talán részben választ is adnak a címben feltett kérdésre.
Legalább is remélem.
Barát Tamás
a CCO MAGAZIN – a kommunikációs szakemberek lapja – alapító főszerkesztője
*
Vita IV.-Csapongás az újságírásról
Mi volt előbb? A tyúk vagy a tojás?
Az újság vagy az újságírás? Előbbire szokás azt mondani, hogy a tyúk, hiszen nehéz elképzelni a Teremtőt, amint a tojásokon üldögél. Ha képletünkben az újság a tyúk és írója a tojás, akkor is a tyúk volt elébb. Hiszen előbb volt a nyomdatermék, semmint a celebinterjú. De komolyra: újságírás ugyebár addig lesz, amíg újság lesz. Jelenleg van, nem is kevés. Vagyis amit annak hívnak.
Igaz, döntő hányadukban ma már nem újságcikkek, hanem közlemények, propagandatermékek olvashatók bennük, meg vér és siralom.
Kerülném azt az attitűdöt, hogy hosszú ősz szakállamat simogatva, pléddel takart térddel, a kandalló előtt, hintaszékben, lábamnál heverő hű szetteremet simogatva „bezzegamiidőnket” emlegessem.
Sajnos azonban az úgynevezett „mai ifjúság” alig tud valamit az újságírás valódi szépségéről, kínjairól, ütközeteiről, sok esetben kudarcairól. A múltról, a nem is túl távoli múltról.
Újságírás addig lesz, ameddig újság van. Tudom, esetünkben csak a felszínt kapargathatom, így sarkítanom is kell.
Az újságtól – legyen akármelyik a kedvencünk – elvárjuk a gyors, hiteles információdömpinget és az alaposan feldolgozott ügyeket is.
E két kritérium ma lényegében sohasem teljesül. Egyfelől azért, mert a „rapid” újságírók sem szívesen mozdulnak már ki a szerkesztőségből, FB- videókat vadásznak, stb., másfelől a feltáró, elemző, oknyomozó munkára nincs idő, költség, gyakran szándék sem, tehát szakember sincs.
Fordítsuk egyszerűre és megbocsájthatóan személyesre: A 90-es évek elején heti 1-2 éjszakát töltöttem a BRFK központi ügyeletén – egyszerűbben: az akkori 07-es segélyhívó központban. Irgatlmatlan információmennyiség ömlött be oda, hogy azután a reggeli jelentésben egy részük a „sajtóban nem közölhető” minősítést kapja. Akkoriban úgy véltem, hogy ez helyesen legfeljebb a „sajtóval nem közölhető” lehet. Tehát közöltük, ha már megtudtuk. Ha riasztás volt, az akciócsoport szó nélkül vitt magával, ha nem voltam közelben, előkerítettek, megvártak.
Idő múltán már érettnek tartottak rá, hogy – míg az egyik kezelő aludni ment – én is fogadjam a hívásokat, intézkedjek.
Ilyen testközeli tudósítás már valóban múzeumi relikvia.
Ma a rendőrség kapcsolattartása és információáramlása szóvivő hölgyek-urak betanult közleményeinek bemondására szűkült. Míg korábban a bűnügyi tudósítóknak igazolványa volt, amivel rendőrségi épületekbe mehettek, ma az arcélükre is géppisztollyal lövetnének, ha szabad ilyen csúful fogalmazni.
A tényfeltárás, az oknyomozás sosem volt a hatalom kedvenc műfaja. Mégis: a szóvivők, az illetékes állami vezetők, ha nem is éppen baráti, de általában szívélyes viszonyt ápoltak területük szakújságíróival. Ismertük egymás mobilszámait és olykor kölcsönösen hívtuk egymást. (Ma azt sem lehet tudni, hogy aznap hol és ki a főnök, parancsnok, főtitkár, kapitány.)
Félreértés ne essék: itt nem „egymás tenyeréből evés” volt, hanem korrekt, olykor pattanásig feszült viszony.
Akadt magas beosztású vezető, aki rég megbízott területe – nem épp baráti – szakmai tudósítójában is annyira, hogy csak ezt hadarta a telefonba: „nem érek rá, úgyis tudod mit mondnék, írd meg, majd azt mondom, hogy én mondtam”.
E műfajban a sajtóperek ritkák voltak, mint a fehér hollók.
(Sosem felejtem el az igazi „fából vaskarikát” a titkosszolgálati szóvivőt, egy kedves hölgyet: „Üdvözlöm, Veress úr, ma miről nem mondhatok magának semmit?”)
Amikor – a nemrég elhunyt – Gálszécsy András titokminiszter lett, hivatala egy fals számot adott meg hozzá. Megírtam, hogy a „Cég” még a főnöke számát sem tudja. Másnap reggel csörgött a telefonom: „Veress úr? Gálszécsy vagyok, mondom a számomat…” Ilyen idők is voltak…
Eltekeregtünk a témától.
Ha szűkre vesszük a palettát ma két szegmensben tűnik fontosnak az újságírás. Az azonnalos hírekben, mert mindenki tudni és látni akarja a tömegbalesetet. „Rohantak a mentők”, „Borzalmas tragédia az X úton”. Stb. (A „Cuncika lúdtalpat villantott”-típusú „híreket most nem elemezném.)
A másik szegmens a társadalom kék lámpán túli érdeklődésű, alapvetően korrupciós (más szinte nincs is) ügyek alapos feldolgozása.
Erre való újságok – fentebb említettem – már nemigen vannak, ahogyan viszont – ez pedig öröm – egyre több adatújságíró, nemzetközi szinten együttműködő szerkesztőség működik. Ők a maradék lapokat látják el alaposan dokumentált ügyekkel. Valamennyien az éhhalál szélén.
Nem szabad viszont elmennem itt az újságírás egy komoly szelete mellett.
(A vitában korábban hozzászólók egyike sem működik a sajtó jelen frontvonalában – esetükben a publicisztikát felejtsük el!)
Aki valaha is dolgozott a „mélyben”, azaz fekete vagy fehérgalléros bűnözők köreiben tájékozódott, nyomozott, épített kapcsolatot, óhatatlanul veszélyes helyzetbe keveredett.
Másokról nem tudok beszélni, de engem nem egyszer környékeztek meg némi „adómentessel”, ha derék fickóknak, áldozatoknak tüntetem fel őket. Cserébe továbbá más gazemberek viselt dolgait is szívesen kiteregetik, esetleg. Itt konkrétan szép, kerek összegek szerepeltek.
Aki az első ilyen borítékot elfogadja, sosem keveredik ki belőle. Én nem kértem belőle, cserébe – jól láttam – valóban másfelé vándoroltak a beígért információk. A részletek már nem érdekelnek.
Végezetül.
Van az az újságíró, aki különböző (főképpen állami) szervezetek volt vagy jelenlegi renegátjaitól gondosan – aligha koncepciómentesen – összeállított hiteles dossziékat, gyakran előre megírt cikkeket kap, hogy az érintettek saját belső játszmáikhoz használhassák fel őket. Vagy éppen ellenfeleiket fenyegessék velük. Az újságíró, ha elég buta, fel sem fogja, mibe rántották. A zsebpénz meg itt sem marad el. A lényeg, hogy a cikk üssön. A szerző pedig örökre fogoly marad, mint egy titkosszolgálati műveletben szokás. (Ilyen „kollégát” is ismerek.) Viszont még sajtódíjakat is bezsebelhet.
Száz szónak is summa summarum :), azért én még mindig hiszek az újságírásban, bár sajnos tudom azt, hogy a tényfeltárást zömében az emberi rosszindulat, az irigység, a bosszú, meg a pénz, a házmestertempó működteti kicsiben, nagyban pedig a kapariság, a mohóság lelepleződése. Mégis ez vezet valahová, az információ fura szabadsága felé.
A sajtótyúk még él és remélem, a tojások sem zápulnak meg.
Én így (is) képzelem az újságírást
Vagy harminc éve balesetet szenvedett egy autóbusznyi kisgyermek, sokan meg is sérültek, akik valahonnan Borsodból jöttek volna az Fővárosi Nagycirkuszba.
A hír vétele után mindössze egy órányi telefonálásomba tellett, hogy másnap reggel az jelenhessen meg az újságban: „a Fővárosi Nagycirkusz, a Vidám Park és a Fővárosi Állat- és növénykert ingyenesen látja vendégül a balesetben érintett gyermekeket és hozzátartozóikat”.
A tényfeltárás, az oknyomozás sosem volt a hatalom kedvenc műfaja. Mégis: a szóvivők, az illetékes állami vezetők, ha nem is éppen baráti, de általában szívélyes viszonyt ápoltak területük szakújságíróival.
Veress Jenő
*
VITA – III. Megmarad, eltűnik?
motto:
“Kiadványok létrehozásának művészete. A betűk tervezése, a szöveges közlés megformálása, a szöveg és kép együttes elrendezése különböző esztétikai és célszerűségi szempontok szerint, amelyek alapján kiválasztják a betűtípust, meghatározzák az oldalon lévő írás elhelyezését, a betűméretet, az oldal nagyságát, a szöveget körülvevő üres hely szélességét, hogy a mű szép, áttekinthető és könnyen érthető legyen.”
Rózsa Péter az újságírás jövőjéről kérdez: megmarad, eltűnik…?
Tervezőszerkesztőként azt kell mondanom, lehet, hogy maga a nyomtatott sajtó, ha nem is tűnik el, jelentősen zsugorodik, nem tudja az online verzióval felvenni a versenyt. Gyorsaságban semmi esetre sem. A mai világban a legfontosabb a gyorsaság, ezzel csak az online sajtó tud élni!
És, ha már a nyomtatott sajtó zsugorodik, úgy vész el egy újabb szakma, a tervezőszerkesztőé.
A tervezőszerkesztő segíti a leírt szöveg megértését azzal, hogy maximálisan betartva a tipográfia szabályait, formába önti a “betűket, képeket”. A magyar ember balról jobbra, és fentről lefele olvas. A jó tervezőszerkesztő (tipográfus) segíti ezt. Ha egy szöveg olvasását valami miatt a látvány nehezíti, a kolléga nem jól végezte a munkáját. Igaz, sose visznek vissza egy újságot a kioszkba, hogy nem szép, de mégis, ha kényelmetlen az olvasás, ott valami baj lehet.
A tervezőszerkesztő munkája, időigényes, tehát nem kedvez a mai kor által megkövetelt gyorsaságnak. Ma arra van szükség, hogy a kolléga GYORSAN kezelje a gépet, nem fontos a tipográfia ismerete, nem fontos a tipográfia szabályainak betartása.
Én még a “régi nagyoktól” tanulhattam: Radics Vilmostól, Ritter Aladártól. (Megjegyzem, most, hogy írok, kerestem róluk valamit a neten, még Wikipedia cikk sincs egyikükről sem!)
Tudja-e ma valaki, hogy mi minden fűződik a nevükhöz? Hogy Vili bácsi volt a magazin tördelés “atyja”, és Ali bácsi a napilapé. Ali bácsi tervezte többek közöttt a Magyarországot, a legendás Esti Hírlapot, Mai Napot, sőt egy japán újságot is. Ők maximálisan belénk vertek számos tipográfiai törvényt: a lipcsei hármas soregyent, és a névelő tördelésének szabályait például. Előbbi a címeknél volt fontos, sem piramis alakban, sem tölcsér alakban nem tördelünk címeket, ha három soros a cím, a középső sor vagy a leghosszabb vagy a legrövidebb. A névelő, pedig mindig a névszó előtt áll, vele egy sorban, sosem az előző sor végén. Ezeket az alapkövetelményeket régen elfújta az idők szele, a számos “hozzáértő” szerkesztő “úgy sokkal szebb”, “jól van az úgy” kitétele.
Az online sajtóban, pedig már nem is úgy érvényesülnek ezek a szabályok, mint offline. Tényleg nem fontos, hogy hol is áll az a névelő, hogy tördelődnek a címek. Ahány gépen böngésznek, annyiképpen tördelődnek át az anyagok.
Annak idején, amikor a számítógépes lapkészítés megjelent, csendben kihalt egy annó fontos alapszakma, a kéziszedő, mettőr. Ők voltak, akik a nyomdában a tervezőszerkesztő által RAJZOLT tükör alapján ólomban betördelték a lapokat. Nekünk, tördelőknek meg kellett tanulnunk a különböző tördelő programokat, simán kiváltottuk a nyomdászt. (Persze a szívem zokogott, mert én is betűszedő szakmunkásként (kéziszedőként) szabadultam fel annak idején a szakmunkásképzőben.) Megszűnt egy ősrégi mesterség, az eredeti foglalkozásom.
Egy szerkesztőségben, amikor sokadszor újult meg a lap kinézete, és én csendben megjegyeztem, hogy miért baj, ha az olvasó ott találja a rovatait, ahol megszokta, egy vezetőm azt találta mondani “kit érdekel az olvasó?! A lényeg, hogy kitöltsük a hirdetések közti helyeket!”
Nézegetem az online lapokat, nem lehet úgy elolvasni egy cikket, hogy ne legyen beleszuszakolva számos hirdetés, vagy ne csak a hirdetés végignézése után lehessen folytatni a valódi anyag olvasását. Így tényleg nem fontos semmiféle tördelői munka.
Így, most, azt gondolom, az online újságírás térhódítása miatt egyre inkább eltűnik a tervezőszerkesztői, tipográfusi szakma. Persze a könyvek előállításakor még szükség van ránk, de volt olyan főnököm, akinek az volt a véleménye: a tördelő csak beönti a szöveget az oldalba, a szerkesztő majd megmutogatja, mit, hova tegyen…
Szükség van a mi szaktudásunkra? Hiányolná-e valaki, hogy nem TERVEZŐSZERKESZTŐ, hanem maga a szerkesztő “tervezte” az oldalt?
Szomorúan kell megállapítanom, a kutyát nem érdekelné…
Nagy kár… Ennyivel szegényebbek leszünk!
Szegő Anna
tervezőszerkesztő
mester tipográfus
*
VITA – II. Ne temessük még a szakmánkat!
125 évnyi múlt, nulla jövő? – teszi fel a kérdést Rózsa Péter kollegánk arra gondolva, hogy tavaly kellett volna megünnepelnünk a magyar újságíró szakma szervezetté alakulásának 125. évfordulóját. De nem tettük. Lehet persze magyarázkodni, hogy a Covid-járvány idején senkinek nem ünneplésen járt az esze, sokkal inkább azon, hogy ő maga és a családja túlélje a veszélyes hónapokat. Rózsa Péter megpróbált felülemelkedni a személyes szféráján és feltette a kérdést: gondolkodunk-e azon, hogyan éli túl a szakmánk ezeket a minden szempontból kritikus éveket?
Ötven éve vagyok a szövetség tagja (ami persze nem érdem), de jól emlékszem azokra az évekre, amikor az akkori Népköztársaság úti patinás palotában még komoly apparátus dolgozott. Zajlott a szakmai élet, kiállítások voltak, fent, a színházteremben délelőtt az iskola foglalkozásait tartották, egyik nap este a „25.” játszott, másnap premier előtti vetítéseket láthattunk, aki pedig igényt tartott a sajtó figyelmére mindent megtett, hogy a Rózsa-teremben legyen a tájékoztatója. És voltak saját üdülőink, orvosi ellátásunk, működött a fiatal újságírók klubja, a pincében – és nyáron a kerthelyiségben, az öreg platánok alatt – az étterem Pest egyik ikonikus vendéglőjének számított. Igaz, akkoriban még a tagdíj mellett komoly állami támogatást is kapott a MÚOSZ.
Mindebből mára semmi nem maradt. Elkótyavetyélte az éppen aktuális vezetés. Felélte a szervezet, mert az állam levette a kezét a szövetségről. Mi magunk is eltávolodtunk a MÚOSZ-tól, mondván, az új világban semmi szükség egy ilyen itt maradt, „kommunista kövületre”. Törvényszerű, hogy kommunista kövületnek tekintsük mindazt az értékes szakmai hagyományt, amit az elmúlt 125 év korábbi majd száz éve alatt elődeink ránk hagytak? Vagy mindennek az az oka, amit Rózsa Péter is boncolgat: a XXI. században már másfajta újságírásra lesz szükség? Szakítsunk hát mindennel – a szakmai igényességgel, a csiszolt műfajokkal, a riporttal, a mélyinterjúval, egyáltalán személyes találkozások és benyomások alapján születő írásokkal? Ebbe a buborékos világba bezárkózva ne keressük egymással sem a kapcsolatokat, mindenki csinálja csak a maga dolgát? Nem hiszek egy ilyen szakmai falanszterben.
Néhány éve még abban a hitben éltünk, hogy a televízió majd feleslegessé teszi a színházakat, a mozikat, nem kell majd kimozdulni otthonról, házhoz jön a világ, a kultúra, a művészetek. Aztán, lám, mára kiderült, hogy a színházak és a mozik estéről estére megtelnek (felejtsük el most a járvány okozta visszaesést), soha nem látott pezsgést tapasztalunk a „halálra ítéltnek” vélt kulturális életben.
Szerintem az újságírással is ez a helyzet. Igaz, hogy világszerte jelentősen visszaesett a nyomtatott sajtó példányszáma, nálunk még annál is jobban, mint tőlünk Nyugatra, s ebben könnyű megtalálni a bűnbakot: a hiteles tájékoztatásba beletenyerelő erőszakos politikai nyomást. Még a 90-es években is, amíg főleg helyi ügyekkel foglalkoztak a megyei lapok, a példányszámok meghaladták a százezret, csak akkor esett vissza az olvasottságuk, amikor a lapok felületének 70-80 százalékát az újdonsült tulajdonos hirdetésekkel és a szívéhez közel álló politikai csoport közleményeivel töltötte fel.
Említhetném olyan tekintélyes kollegák nevét, akik a vidéki lapokba írtak kitűnő riportokat, tárcákat.
Aztán a nevük lassan eltűnt az impresszumból, s vele együtt a színvonalas írások is kivesztek. Így volt ez az országos lapok esetében is. Nem volt olyan hét, hogy a Népszabadságban, az akkori Magyar Nemzetben, a Népszavában, a korai Magyar Hírlapban, az Esti Hírlapban ne talált volna az olvasó egy-egy nagyszerű riportot, portré interjút, karcolatot, tárcát.
Nem vonom kétségbe, hogy a mai rohanó világban az olvasók egy része átalakult hírfogyasztóvá. Egyre inkább csak tartalomról, beszélünk – véli Rózsa, és úgy gondolja, mi pedig tartalomszolgáltatók lettünk. Igen, részben így van. Szüksége van az olvasónak a gyorsan áttekinthető tartalomra, hogy utazás, vagy munka közben, kikapcsolódásként, néhány percre beletekintve a számítógépébe elolvashassa a híreket, majd visszatérjen a napi dolgaihoz. Mindenkinek az életében azért van egy időszak, amikor „leereszt”, elővesz egy könyvet, vagy egy NYOMTATOTT újságot, folyóiratot, és akkor valami mást, nem pusztán „tartalmat” keres. Sajnos nincs könnyű dolga, mert a politikai és gazdasági szelekció megritkította a hetilapok, a folyóiratok választékát is.
Nincs már Új Tükör, Képes7, Magyar Ifjúság, Ifjúsági Magazin, Reform, Heti Válasz…Nem sorolom tovább.
Elgondolkodtató az is, amit Rózsa Péter a kollegák szakmai felkészültségéről felvet. Néhány évtizede az egyetemi, főiskolai végzettség volt a belépő a szakmába, de csak a belépő! Akit gyakornoknak felvettek valamelyik szerkesztőségbe, amint lehetett beíratták a MÚOSZ Bálint György Újságíró iskolájába, ahol a szakma legkiválóbb művelői tanítottak sajtótörténetet, gépírást, műfajelméletet, tördelést, tipográfiát, fotózást, minden olyan fontos ismeretet, amivel a tehetséges hallgató kitűnő „szakemberré” válhatott. Csak ezek után lett valaki gyakornokból munkatárs. Az elmúlt évtizedekben több szerkesztőségben dolgoztam valamilyen szintű vezetőként, számos fiatal kollega fejlődését irányítgattam, de sajnos legtöbbjüknek hiányosak voltak a szakmai alapismeretei. Hiába hallgattak valamelyik bölcsészkaron médiaismereteket, ez nem pótolta a korábbi képzés sokoldalúságát. Csak az adott szerkesztőség profiljától függött, hogy módjuk volt-e megtanulni riportot, publicisztikát, netán tárcát írni.
Visszatérve a kiinduló kérdéshez: én nem temetném még az újságírást. Meggyőződésem, hogy az előttünk álló technológiai forradalom valamilyen szinten biztosan átrendezi majd a mi szakmákat is, a globális, digitális kommunikációs térben talán lesznek pusztán tartalomszolgáltatók, ami nem baj, de valamennyi helye biztosan marad a papír alapú orgánumoknak is. Nem robotok írnak majd közleményeket, cikkeket, elemzéseket, és csak rajtunk múlik, hogy megköveteljük, aki tovább kívánja vinni az elmúlt 125 év mikszáthi hagyományait, tanuljon meg riportot, mélyinterjút írni. Akkor megmaradnak azok az olvasóink is, akik ezeket a cikkeket keresik majd a lapokban.
Somfai Péter
Aranytoll Életműdíjas szerkesztő, újságíró
*
Rózsa Péter: 125 év, nulla jövő?
Eltűnik-e az újságírás? Szükségtelenné, fölöslegessé válik-e a szakma? A tartalmak közléséhez illetve a közlésre érdemes cikkek előállításához kellenek-e a jövőben a hagyományos, írói készséggel és szenvedéllyel megáldott, sajtóműfajokban gondolkodó szakavatott szerkesztők és szerzők? Itt a hangsúly a szakavatott szón van, tehát a tanult, hiteles szakma jövőjéről beszélünk. A MÚOSZ 125 éves tapasztalataival felvértezve keressük a válaszokat!
Andrej Mir, orosz származású kanadai kommunikációs kutató azt jósolja, hogy a sajtó a 2030-as évek közepéig teljesen összeomlik. Elsősorban azért, mert már nem létezik az a gazdasági-technológiai környezet, amiben az újságok nagyjából 500 éves történetük során működtek.
Eljött volna az újabb ipari- vagy technológiai forradalom, ami gyökeresen átrendezi a mi szakmákat is? A globális, digitális kommunikációs térben már nem lesz helye a papír alapú orgánumoknak? Robotok fognak írni közleményeket, cikkeket, elemzéseket? Lesz-e még riport, mélyinterjú, egyáltalán személyes találkozások és benyomások alapján születő írások?
Pardon, már ma sem írásokról, publikációkról beszélünk, egyre inkább csak tartalomról. Mi pedig tartalomszolgáltatók lettünk. Megállítható-e ez a folyamat? Egyáltalán jogos-e ez a kérdés, hiszen a technológiai átrendeződés megállíthatatlan, vele együtt szakmák tűnnek el, de jönnek-e újak, ahol szükség lesz a hagyományos újságírói tudásra?
Apropó tudás! Ma, amikor számos ismeret megszerzéséhez elegendő a hálón szörfölni, az emberek többsége azt gondolja, hogy ezzel meg is szerzik maguknak a szükséges tudást bármihez. Minek ide tanár, egyáltalán iskola, egyetem, tudós, pláne újságíró? Megy, mint a karikacsapás, és máris lelepleződik az évszázados „hazugság”, hogy a Föld gömbölyű és a vakcina gyógyít… Iskolázott emberek sokasága kezdi az innen-onnan lecsippentett ismeretmorzsák alapján újra írni a tudomány eddigi tanításait. Mit keresünk mi, újságírók itt?
És akkor jön a politika… A politikai kommunikáció láthatóan nagyon jól kihasználja ezt a felbolydulást. Semmi nem működik olyan hatékonyan és pontosan a gonosz és hamis információk célba juttatásában, mint ez. Itt Magyarországon pedig ez a módszer hatványozottan nagyobb erővel bír, mint sok más országban, ezt tapasztaltuk meg az elmúlt tizenegy évben. A fentieken túl tehát nálunk a szakmát ez a központi vezérlésű, egyenirányított kommunikáció is veszélyezteti – a kormányzati sajtó már nem is igen alkalmaz hagyományos iskolázottságú újságírókat.
Mit lehetne tenni, ha varázsütésre, egy választást követően eltűnne a mélyállamot (a túlterjeszkedő állami gépezetet) működtető jelenlegi kormányzat, és helyébe lépne egy, a demokratikus alapelvekhez visszatérő új politikai gárda? Mi a mi szakmánk dolga és lehetősége most, és mi lenne a változások után?
Kezdjünk ezekről a kérdésekről itt, a MÚOSZ oldalán szakmai vitát!
Várjuk az írásokat és viszontválaszokat. Rendszeresen összefoglaljuk majd, hol tartunk ebben a diskurzusban, és amikor már elegendő tudás halmozódik fel, rendezünk egy – vagy akár több – konferenciát, amire meghívjuk a kapcsolódó szakmai területek képviselőit is. Rajta!
Rózsa Péter
Aranytoll Életműdíjas újságíró
A válaszokat, kommenteket, vitairatokat erre a címre kérjük: szerk@mousz.hu és a weboldal ugyenezen helyén fogjuk közölni beérkezési sorrendben.
