t.
Két évvel ezelőtt a századik születésnapján a MÚOSZ székházában ünnepelt Tatár Imrét 2022. január 9-én már a 102. születésnapján köszönthetjük! Fábry János karikaturista idén is egy ajándék karikatúrával lepte meg az Aranytoll-díjjal kitüntetett régi kollégá
A ma is aktív Tatár Imre a héten kezdte közölni négy részes cikkét az infovilag.hu oldalán, Az újságíró archívumából című rovatban. Kövessük mi is izgalmas visszaemlékezéseit!
Az örökifjú Aranytoll-életműdíjas újságíró – az Infovilág szerkesztőségének felkérésére – néhány folytatásban olvasóink rendelkezésére bocsátja szerfölött gazdag archívumának egyik dossziéját, amely a berlini falépítésről és következményeiről szól
Az újságíró archívumából: A berlini falról – kissé másképpen (2.)
DÁTUM: SZERZŐ: TATÁR IMRE
Villámcsapásként jött a hír 1961. augusztus 13-án, hogy az NDK hatóságai „fallal” – beton, tégla, szögesdrót, majd aknákkal s fegyveres őrizettel – lezárta a Berlin nyugati feléhez vezető utcákat, a viszonylag szabad átjárás lehetőségét. Ezzel drámai állomásához érkezett a második világháború után megindult folyamat e város, a német társadalom, sőt egész Európa számára.
A berlini fal néhány órával az ideiglenes kerítés fölállítása után, 1961. augusztus 13-án Berlin-Neukölln kerület peremén. (Foto: dpa)
Eredetileg, miután a szövetségesek megsemmisítették Hitler-Németországot, négy övezetre osztották, mindegyikért egy-egy győztes hatalom lett felelős. Megszállták. Keleten a szovjetek, nyugaton az amerikaiak, az angolok és a franciák. Négy zóna. Ugyanez megtörtént Berlinben, külön, kicsiben. Akkor még abban az illúzióban ringatták magukat, hogy a négyrészes megszállási rendszer ellenére is közösen kormányozhatják egész Németországot – a teheráni, jaltai és potsdami tanácskozásokon elhangzott fogadkozások szerint – miután a demokrácia sínjeire segítették, szépen kivonulnak. Nem így lett. A szovjet zónából megalakították az NDK-t, az egyesült nyugatiból a polgári demokratikus NSZK lett. Keleten – a Varsói Szerződés címkéjével ott maradtak a szovjet csapatok – nyugaton a NATO-egységek. Ilyenformán a két német állam érintkezési vonala – határa – egyben a két katonai szervezet találkozási (ütköző?) pontja is lett. Berlinen belül a határ viszont nyitott maradt – hiszen egy városról volt szó. De a német főváros három nyugati megszállási zónája mégis más volt, mint a keleti. Így a történelem fintora: Berlin itt helyezkedik el, egy kommunista állam kellős közepén, ott meg a polgári rendszer „kirakata” – közös háborús győzelmük, a közös megszállás emlékeként: a szovjetek hajdani szövetségesei, amerikai, brit és francia csapatok. Ha jelképes mennyiségben is. De ezúttal nem a létszám volt a lényeg, hanem az ott állomásozás joga.
De ha a szovjet birodalom határai – amelyeket igen szigorúan őriztek – itt nyitva voltak, miért vártak a háború befejezése után tizenhat, az NDK megalakítását követően tizenkét évig a lezárással? Mert eddig abban reménykedtek, hogy valahogy megszerzik a város nyugati felét is, és kitessékelik onnan a nyugatiakat. A remények akkortájt, a hatvanas évek küszöbén omlottak végleg össze. A fal megépítésével Nyugat-Berlin teljesen körülzárt szigetté lett, amelyet azonban az NSZK-ból sikerült táplálni, fenntartani.
A várost kettévágó határzárat az NDK hajtotta végre, jelszavaiban „a szocialista német állam szuverenitásának védelmét” szolgálta.
A nyugati hatalmak tiltakoztak, nyilatkoztak, de semmit sem tettek ellene. „Az angolok (idéztem az Esti Hírlapban az 1961-i riportutamról írt sorozatban egy nyugat-berlini újságírót) rendkívül nyugodtan viselkednek. Látja, éppen most halad el katonai páncélautójuk a kerítés mellett. Azért járőröznek, hogy valami baj ne történjék, nyugat-berlini tüntetők zavart ne okozzanak. Sőt, itt, a Brandenburgi kapu előtt néhány száz méternyire lezárták a sugárutat, a szovjet hősi emlékmű környékét (az emlékmű az angol övezetben van), s nem engedik, hogy szervezett csoportok bajt csináljanak.”
Nyugat-berlini fiatalok a falépítés napjaiban szét akartak szedni egy ideiglenes drótkerítést, de a nyugat-berlini rendőrség gumibottal verte szét a csoportot.
Mindez mutatta, hogy a nyugati hatalmak valójában elfogadták a falfelhúzást, tudták, belátható időn belül nem számíthatnak Európa és ezzel Berlin kettéosztottságának megszűnésére. Mi több, már korábban is sejtették, hogy ez a falépítés előbb-utóbb bekövetkezik. A másik változat a fegyveres összecsapás lett volna a Szovjetunióval, földrészünk szívében, az atomháború kockázatával.
És most arról, hogy mivel indokolták az NDK-ban a falépítést.
Röviddel a bejelentés után tettem meg ugyanis az említett riportutat a két Berlinben. A keleti tapasztalatszerzés után átmentem a nyugati félre. De hogy mit mondtak minderről ott, a másik oldalon, arra egy szocialista újságban még célozni sem szabadott.
(Folytatása következik.)
