Máig kísért a múlt
Gálszécsy András tárca nélküli miniszter 1991-ben elárulta – akkoriban ő felügyelte a polgári titkosszolgálatokat –: „Ez az ország mindig szegény volt ahhoz, hogy külföldön nagyobb hírszerző hálózatot tartson fenn. A szocialista országok felé tilos volt hírszerzést folytatni, amit mi, sajnos, komolyan is vettünk, Nyugat felé pedig igazából nem volt pénz az ügynökökre. Maradtak a személyes ismeretségek, a kocsmai beszélgetések.” Amire, ugyebár, kiválóan alkalmasak az újságírók. Sorozatunk záró részében három estis újságíróról lesz szó – részben Ilkei Csaba (ugyancsak volt estis kolléga) kutatásait is felhasználva. Mindhárman külpolitikusok voltak, egyikük még ma is él és dolgozik: a szakma doyenje, a 92 éves Paul Lendvai.
Egy legendás tv műsor
Polgár Dénes.
Rá talán nemcsak az újságolvasók, de a ’70-es évek tévénézői is emlékezhetnek: valóságos forradalmat okozott az 1971-ben általa kitalált és főszerkesztett A Hét című műsorával, amely vasárnap este 7 órakor képernyő elé ültette az egész országot, s ami először nyitott ablakot a nyugati világra az elzártság évtizedei után. Polgár a lap indulásakor került az Esti Hírlaphoz, ahol 1958-ig dolgozott főszerkesztő-helyettesként, majd az MTI-hez igazolt, ahonnan 25 éven át először Kairóból, majd Washingtonból, később Bonnból, végül Brüsszelből tudósított. Franciául, angolul, németül és olaszul hibátlan eleganciával beszélt és írt, Európában szinte nem volt olyan elnök, miniszterelnök, akivel ne készített volna interjút. Tudását, tájékozottságát mindenütt elismerték. Willy Brandt kancellár olykor, egy-egy fogadás után karon fogta, hogy sétáljon vele a kancellária kertjében, amikor is átbeszélték a világ dolgait. Úgy tudom, hogy az ilyesfajta séták washingtoni tartózkodása alatt Kennedyvel is megismétlődtek.Első kiküldetése előtt saját kezűleg írta meg beszervezési nyilatkozatát: „Segítségemet önként felajánlom a Belügyminisztériumnak, s tudomásul veszem, hogy a munkával kapcsolatos kérdések és a tudomásomra jutott adatok államtitkot képeznek, s ezekről soha senkinek, semmiféle körülmények között nem beszélek. Jelentéseimet »Virág« fedőnéven írom alá.” Állambiztonsági hálózati személyként „titkos munkatárs” (tm.) minősítést kapott. Huszonöt év alatt példátlan termékenységgel teljesítette vállalt feladatait: jelentései hét kötetet ölelnek fel a levéltárban. Nem lehetett könnyű dolga… Hogy a jelentéseit olvasó felettesei micsoda hülyék lehettek, álljon erre itt egy példa. 1961. október végén Kennedy sajtótitkára váratlanul és teljesen szokatlanul felajánlotta Polgárnak egy elnöki interjú lehetőségét. Az MTI-nél az volt a belső szabály, hogy államfővel csak előzetes engedély alapján lehet interjút készíteni. Polgár tehát eljuttatta a kérést Budapestre. A válasz még aznap megjött az egyik külügyminiszter-helyettes aláírásával. Nem fogják elhinni, így hangzott: „Kennedy adhat interjút, de csak akkor, ha kijelenti, hogy szakít imperialista politikájával…”Az Esti indulásának egyetlen incidense is részben Polgár Déneshez kötődik: a külpolitikai rovatvezető, Lendvai Pál az ő engedélyével utazott Varsóba, de alighogy megérkezett a lengyel fővárosba, az osztrák követségre menekült, és a kapott engedély birtokában Bécsbe utazott. Következzék tehát:
Lendvai Pál – Paul Lendvai.
Rögtön elnézést is kérek Lendvai úrtól, hogy ebbe a társaságba keveredett, ugyanis őt soha nem tudták beszervezni. Hiába őriz róla az Állambiztonsági Levéltár jó 400 oldalnyi dokumentumot, és hiába adtak neki fedőnevet – „Cole Michael”-ként írtak róla –, de kezdetben is csak beszervezési jelöltként kezelték, és a végén is csak társadalmi kapcsolatnak nyilvánították.
Soha nem tudták beszervezni…
Ez a státusz azonban nem számít hálózati személynek (ügynök, titkos megbízott, titkos munkatárs), hanem csak operatív kapcsolatnak. Ezt pedig így fogalmazza meg a 2003. évi III. törvény 1. § (2) 6. bekezdése: „Operatív kapcsolat az a személy, akit az e törvény hatálya alá tartozó iratokat keletkeztető szervezetek »társadalmi kapcsolatként« vagy »alkalmi kapcsolatként« tartanak nyilván.” Nesze, semmi, fogd meg jól…Azért természetesen a társadalmi kapcsolataikat is folyamatosan ellenőrizték. Ezt igazolva írt Lendvai 2006. január 13-án az Élet és Irodalomba, majd a Népszabadságba hosszú cikket, amelyben jelentős közéleti vihart aratva megnevezte azon kollégáit, akik állambiztonsági hálózati személyként jelentettek róla. A legnagyobb döbbenetet akkor Szepesi György leleplezése okozta, aki „Galambos” néven jelentett. Az már csak hab a tortán, hogy egykori esti hírlapos kollégáját, Lóránt László Endrét, és korábbi barátját, a népszabadságos Vajda Pétert is „feldobta”, aki a „jó barát álarcát magára öltve rádiós újságíróként szegődött mellém azért, mert megbízást kapott állandó megfigyelésemre és arra, hogy mindenről beszámoljon az elhárításnak”.Meg sem próbálom a 400 oldalnyi titkos anyag összes történését felidézni, talán nem tévedek, ha azt mondom, éveken, évtizeden át ment a húzd meg, ereszd meg. Az állambiztonság profi ügynököt akart faragni Lendvaiból, ő pedig folyamatosan kitáncolt a hol erősebb, hol lazább invitálás elől. A tét az volt, hogy sikerül-e neki elfogadtatnia magát nyugati nagy lapok kelet-európai szakértőjeként vagy sem. Ehhez viszont magyar útlevél kellett, originális hazai információk, amelyek megszerzéséhez az út az elhárításon keresztül vezetett.A fiatal, szélsőséges sztálinistából, Péter Gábor politikai munkatársából idős korára nemzetközileg elismert újságíró, szakértő lett; világlapok, tévék, rádiók érezhetik megtisztelve magukat, ha nyilatkozik nekik. Igaz, azt a 400 oldal majd’ minden szereplője megállapította róla, hogy „féktelen karrierista: karrierje érdekében senkire sincs tekintettel”. A Saulus-Paulus történetből ismert „Pálfordulás” esetében tökéletesen igazolódott: Pálból Paul lett…
Lóránt László Endre.
A két említett úrral ellentétben, őt személyesen is ismertem. A lapnál, harmadik legfontosabb emberként, a kéziratokra rendkívül igényes volt: mint ifjú újdondász, rettegve álltam előtte, ha hivatott. Lóránt nagy gonddal, ceruzával javítgatott a sorok közt, de kifejezetten szerette a szerkesztést, amit ollóval gyakorolt. Vagyis egy-egy bekezdést kivágott, majd máshová ragasztott be. Dolgozott az Estinél néhány ifjú titán: a „Szöszi” Lantos, Wesselényi Miklós, nem emlékszem, melyikük, de egyikük megunva kéziratának állandó vagdosását, a következő cikkét ő maga soronként szétvágta, majd a hüvelyk- és a mutatóujja közé fogva a „kéziratot”, bokacsattintva beállított Lóránthoz: Bandi bátyám, parancsolj, itt az új riportom. Úgy állítod össze, ahogy akarod…Azért, ahogy az lenni szokott, a kedélyes felszín komoly mélységet takart. Lórántot akkor szervezték be, amikor az MTI először küldte ki Bécsbe, fedőneve „Urbán”. Titkos munkatárs lett, amit hazafias, elvi alapon vállalt. „Feladata a polgári és gazdasági hírszerzés vonalán a) sötéten való információszerzés, b) kutató és tanulmányozó munka. A kapcsolat felvételét alkalmas helyen és időben, megbeszélt jelszó és jeltárgy alapján fogjuk kezdeményezni. Jelszó: Emlékszik Urbán elvtársra? Üdvözletét küldi a Bakonyból. Válasz: Emlékszem rá, de üdvözletet másoktól is várok. Jeltárgy: a kézírásával szignált névjegye. A kapcsolatfelvétel után a kapcsolattartó rendszeres találkozókat fog szervezni, általában a külképviselet épületében. Ha a találkozókra nyilvános helyen kerülne sor, akkor legalább kétórás önellenőrzéssel meg kell győződni arról, hogy van-e figyelés. Fontos, hogy írásos anyagot vagy feljegyzéseket sem lakáson, sem magánál nem lehet tárolni. A jelentésírás befejezésekor az esetleges alátétpapírt meg kell semmisíteni. ”Bécsben jó munkát végzett, dossziészám írta a jelentéseket ismerőseiről, kapcsolatairól, a nemzetközi helyzetről. Gyakran napokon át követte őt az osztrák elhárítás. Olykor feltűnően…Bécsi tartózkodásának lejárta után az MTI nem akarta másodszor is kiküldeni, de az Állambiztonság beavatkozott, így 1969-ben ismét Bécsben van. Itt azonban semmivel sincs megelégedve, ráadásul 39 ezer schillinget jogtalanul elkölt. A fáma szerint valami osztrák hegyen, síelés közben szívinfarktust kapott, megmentésére azonnal osztrák katonai(?) helikopter érkezett, a magyar elhárítás meg tűnődhetett: ugyan, ki küldte…? Gyógykezelését Ausztriában kívánta folytatni, amiről „szó sem lehet, térjen haza, ahogy szállítható állapotba kerül” – üzenték Pestről. A követségen is támadó stílusban, követelően lépett fel a vámmentes áruk – cigaretta, ital, tévé, rádió – hazahozatala ügyében. Itthon a 39 ezer schillinget nem akarta visszafizetni, sőt félreérthetetlenül azzal fenyegetőzött, hogy: „én a túloldalon 75 ezer dollárt érek…”Ekkor következett egy rövid esti hírlapos kitérő, majd azzal az ürüggyel, hogy a bécsi útikönyvét Ausztriában is ki akarják adni, Bécsbe utazott, de csak azért, hogy Schwechaton átszálljon egy Ausztráliába induló repülőgépre. Az elhárítás meglehetősen idegesen reagált, hiszen Lóránt 12 hírszerzőtisztet ismert, akik közül 4 akkor is külföldön dolgozott. Ugyanakkor az ausztrál kémelhárítás is meglehetős bizalmatlansággal fogadta, ott élő sógorának így panaszkodott: „Ezek az őrültek azt hiszik, hogy engem küldtek.”Következett a bosszú. (Bár, hogy meg is valósult, nem derült ki.) Mindenesetre helyzetének lehetetlenné tételére egy magyar nyelvű, osztrák papíron, kézzel írott és Bécsben postázott névtelen levelet akartak eljuttatni a bécsi ausztrál nagykövetnek. Ebben közlik, hogy „Lóránt László Endre nevű kommunista ügynök igazi gazdája, a magyar kémszolgálat utasítására kíván letelepedni az ön távoli, szép hazájában”. Második lépésként pedig valamelyik európai országból egy preparált levelet postáznának Lóránt ausztráliai címére. A levél látható szövege teljesen közömbös lenne, ám a sorok közé az ausztráliai levélellenőrzés hálóján feltétlenül fennakadó vegyszerrel a következő szöveget írnák: „Az eddigiek kitűnően sikerültek. Kezdje meg feladata végrehajtását! ”A PKKB 1972. március 2-án megtartott tárgyalásán a Btk. 205. §-ba ütköző hazatérés megtagadása bűntette miatt Lóránt László Endrét háromévi börtönre, valamint teljes vagyonelkobzásra ítélte.
És ezzel véget ért a mese, az esti hírlapos dossziét most bezárom. Biztosan kimaradt sok tucat szereplő, sok tucat figura, s történetek százai, nem beszélve a betűmesterekről, akik nélkül nem lett volna Esti Hírlap. Ők azok, akik egy mára kihalt szakmának voltak utolsó mesterei: az elmúló Gutenberg-galaxis katonái, akik még tudták, mi a klisé és mi a klocni, és nem néztek ijedten szótár után, ha azt hallották: egy kvirt beütéssel szedjed. Boldog és büszke vagyok, hogy egy pillanatra még megadatott látni mindezt, még érezhettem „az édenkert egy késői sugárát”. Most új idők járnak, sehol nem olvad az ólom, sehol nem olvasnak kefelevonatot, s ki a fene tudja már, mi az a 24 pontos bodoni félkövér kurzív…Az estis fiatal újságírók közül – mára úgy hatvan, hetven évesek lettünk… – többen élünk még az egykorvolt százfős derékhadból, és hiszem, a sok százezer egykori olvasónk közül is akad, aki még emlékszik ránk. Megköszönve egész heti türelmüket, most búcsúzom. Jó volt egy kicsit megint esti hírlapos újságírónak lenni…