Hyppolit kinek a lakája?
Folytassuk tehát a BM II/5-ös (belsőreakció-elhárító) osztálya 1957-es jelentésének néhány részletével, amelyben az 1956-os lapindulásokat értékelték. Már a címe sem ígér túl sok jót: „Ellenséges és a párt politikáját akadályozó megnyilvánulások a sajtó területén”. (Kéretik a szövegben többször előforduló „ellenforradalmat” inkább forradalomnak olvasni…)
„Ismeretes, hogy az ellenforradalom mélyen behatolt a sajtó területére. A Nagy Imre–Losonczy csoport különösen nagy gondot fordított a sajtó munkatársainak megnyerésére, kihasználva a párt politikájában és a sajtómunkában az elmúlt években elkövetett hibákat, és a sajtó nagymértékben kispolgári-intellektuális összetételéből adódó, számukra kedvező lehetőségeket. A sajtó munkásainak igen jelentős része megingott, átállt, s tevékenyen részt vett az ellenforradalom szellemi előkészítésében. Ez tetőzött az ellenforradalom napjaiban, amikor színre léptek a legkülönbözőbb burzsoá újságok régről ismert, hírhedten reakciós munkatársai.
Igen nehezen haladt előre a kibontakozás a sajtó területén november 4-e után is, éppen az említett körülmények miatt. Az ellenforradalommal paktáló újságírók akkor az ellenzéki sajtó megteremtésével próbálkoztak, majd amikor ez nem ment, akkor az »egy sort se Kádárnak« mozgalmat, az újságírósztrájkot szervezték. A párt és a kormány sajtószervei több mint ezer kompromittált, elsősorban régi, reakciós gyökerű újságírót (az újságírók csaknem egyharmadát!) szorították ki a sajtó területéről.
Sajnos a legális sajtóból hiányzik az éles politikai állásfoglalás. A pártonkívüli lapoknál gondosan kikerülik az ellenforradalom, a revizionizmus elleni ideológiai harcot, az ebben való állásfoglalást. Azok, akik az ellenforradalom szellemi előkészítésében és az ellenforradalmi sajtóban igen fontos helyet foglaltak el, ma hétköznapi dolgokról csevegnek, politikamentes tárcákat írnak, közben busás jövedelmeket vágnak zsebre. Ugyanakkor egy sort le nem írnak, amivel szembefordulnának saját, közelmúltbeli ártó nézeteikkel, s letennék a garast a szocialista kibontakozás követelményei mellett.
Az elmúlt hónapokban több olyan sajtóorgánum is létrejött, amelynek a »pártonkívüliség«, a »semlegesség« lett a lap programja. Így alakult meg az Esti Hírlap is, azonban e polgári vonalnak a fenntartása ma már az ideológiai munka kibontakoztatásának egyre inkább akadályává válik.
Néhány jellemző torzítás az elmúlt hónapokból. Miközben az imperialista sajtó a legszélesebb kampányt vitte a Nagy Imre-kérdéssel kapcsolatban, a mi sajtónk csak elvétve vagy egyáltalán nem foglalkozik ezzel. Nem foglalkozik a munkás-paraszt kormány egy éve alatt elért sikerekkel, hanem egyes fogyasztási cikkek (mosógép stb.) hiányának felhánytorgatásával viszi a fővonalat. Ez a szemlélet elsősorban az Esti Hírlaptól indult el. De a hibáktól a párt központi napilapja, a Népszabadság sem mentes. A Hétfői Hírlap sportrovatában igen sok, a sportvezetést demagóg módon bíráló írás jelenik meg. Létesítettek egy »pletykarovatot«, amelyben a Nyugatra ment sportolók iránt ébresztenek hamis híreikkel rokonszenvet.
A pártonkívüli lapoknál dolgozó kommunistáknak igen nehéz a helyzete. Elszigetelik, lejáratják őket, lehetetlenné teszik munkájukat. Ilyen jelenségekkel találkozhatunk az Esti Hírlap szerkesztőségében, ahol az ott dolgozó kommunisták nem kapnak elegendő védelmet a főszerkesztőtől, Baló elvtárstól, sőt háttérbe szorításnak vannak kitéve az olvasószerkesztők: Bodó Béla, Kellér Andor részéről. Az emigrációs és a külföldi sajtót figyelve megállapítható, hogy tudomásuk van a hazai ellenzéki újságírók egyes lépéseiről, módszereiről; a Nyugatra ment újságírók levelezési kapcsolatokat is igyekeznek felvenni hazai újságírókkal, s politikai témákról folytatnak eszmecserét.”
*
Hát így. Némi büszkeséggel tapasztalom, hogy az Esti többször is igen előkelő helyen szerepel a BM II/5 listáján… De, hogy mégis, valójában mennyit is ért az a lapfejre került „Független” jelző, legjobb, ha megismerjük azt a világ sajtótörténetében is, bizton állíthatom, egyedülálló helyzetet, amely során egy saját filmkritikáját kellett az Estinek helyreigazítani! A kritika a 4. számban, 1956. december 30-án jelent meg. Címe: Hyppolitok nélkül, a szerző pedig az ugyancsak a „polgári világból” érkezett László Miklós. A téma látszólag az akkoriban ismét felújított örökbecsű, a Kabos–Csortos-féle Hyppolit, a lakáj, de valójában egyáltalán nem…
„Mulat a nép. Kacag a közönség. Önfeledten, boldogan, szívből nevet. A zsúfolt mozi fehér vásznán pereg a régi-régi, negyedszázados film. A bajbajutott kisember – bizonyos Schneider Mátyás – históriája, akinek hiába munkája, gazdagsága, semmi öröme, mert neje a házába szabadította a zsarnok Hyppolitot. Hyppolit: lakáj. Sok évig előkelő helyen szolgált, felsőbbrendű emberek világából jött, s e másik életforma bilincseit kényszeríti az ingujjban asztalhoz ülő, s legszívesebben a hagymához is hagymát kedvelő Schneiderre. Hyppolit nem jobban, hanem mindent másként akar. Bajuszt stuccol és tornáztat, diétát ír elő és uniformisba bújtat, metreszt kerít és cimborákat dob ki. Beleszól ételbe és italba, szerelembe és ágyba, környezetbe és gondolatba. Mindenütt ott van, mindent lát és semmiből sem enged.
Pereg a film, és egyszerre rádöbbenünk – hiszen ez a Schneider mi vagyunk. Te meg én. Hogy mi vergődtünk tíz esztendőn keresztül az új Hyppolitok karmaiban. Nekünk szedték ki a kezünkből kedves könyveinket, a mi torkunkra fagyasztották a régi-régi dalokat. Mindenüvé jutott egy Hyppolit. Ő választotta, hogy mit játszhatnak a moziban, Hyppolit ült a redakciókban, ő válogatta a tárlat képeit, osztotta a művészek Kossuth-díját. Hyppolit csinált a Mikulásból Télapót, a karácsonyból fenyőfaünnepet, a Fradiból Kinizsit és az Eszterházy-szeletből Puskin-szeletet. Leparancsolta a rúzst a feleségek szájáról, harcolt a körömlakk ellen, haragudott a nyakkendőre, a jazzra és a táncra, a hűs sörre a nyári kerthelyiség asztalán. És Hyppolit lett a sorompó az ország határán.
Hyppolitok vontak felelősségre el nem követett bűnökért, számon kérték a házastársak vétkét, hetedíziglen. Tövist döftek az ártatlanokba, benyálaztak tisztességes embereket. Minket káderré silányítottak, ítélkeztek a tiszta erkölcs nevében. Bénákra bízták a menetelést, némákra a dalt, hazugokra az igazságot.
S mi tűrtünk. Lehajtottuk gyáván a fejünket.
Tapsol a közönség: Schneider Mátyás kiadja a lakáj útját. Hyppolit többé nem tér vissza. Nem, mert olyan életet akarunk, ahol a szerelmes örülhet a csóknak, gyerek a játéknak, és aki imádkozni akar, dicsérhesse istenét. És ultizni is fogunk, kétfilléres alapon, és kuglizunk minden vasárnap. És akinek ilyen vágya van, az nyugodtan fogja el az ügetőn a hármas befutót, oda-vissza. És ingujjban fogunk ebédelni, és ha kedvünk tartja, a hagymához is hagymát eszünk. És igen: élni fogunk. Élni! Úgy élni, mint emberek. Hyppolit nélkül!”
*
Mit mondjak, utólag sem irigylem Kóródi kollégát, akinek a másnapi számban kellett helyreigazítani ezt a szovjet birodalmat minden szavában tökéletesen leíró publicisztikát, miközben a szovjet birodalom éppen berendezkedett az „ideiglenes” itt-tartózkodásra… Azért néhány bekezdés ebből is következzen. A cím: Még egyszer Hyppolit.
„Én is láttam Hyppolitot. Amennyire jó ez a filmben, annyira keserű az igazság: jaj, hányszor megáldott bennünket, magyarokat a sors Hyppolitokkal!
De nem csak azokra a Hyppolitokra haragszom, akikre mérgezett nyilat küldött a tegnapi Esti Hírlap. A mindenütt jelen levő, az agyra, szívre ráterpeszkedő zsarnoki lakáj nemcsak a múlt nyolc esztendejéből néz rám alamuszi és mohó mosolygással, hanem bizony a korábbi évtizedekből is. A nyolc esztendő Hyppolitja más libériát viselt, mint a korábbiak, akik más-más uraságot szolgáltak, abban azonban egyek, hogy ellenünkre voltak, hogy tépázták és nyirbálták az életünket.
S ha most végigpergetem magam előtt a lakájról szóló negyedszázados filmet – mosolyogni már aligha tudok, csak sajnálom a kicsit esendő Schneider urat, magunkat, akiket a tegnapi Hyppolit éppen olyan erőszakkal kényszerített a saját formáinak jármába, mint a tegnapelőtti. Azok a Hyppolitok is kiszedték kezünkből a könyvet, helyette izgató, butító, feledtető narkotikumot adtak. Nemcsak parancsszóval, hanem a mindenható pénzzel mondták ki, hogy mi a dráma, mi a jó festmény és ki az igaz művész. Adtak és ma is adnának karácsonyt, de benne sok-sok szomorú éjféli misét is. Meghagynák az Eszterházy-rostélyost – de az Eszterházy-birtokot is óhajtanák. Nem tiltanák le a rúzst az asszonyi ajkakról, de rájuk parancsolnák a képmutatás mázát, a nyakkendődet pedig csak akkor nem szólnák meg, ha nem díszítené az újabb divat szerint pálmafán ugrándozó csimpánz. Nem aknazárral és útlevél-bürokráciával sorompóznák el a határokat, hanem a nincstelenséggel és az abból táplálkozó igénytelenséggel és műveletlenséggel. Náluk nincs káder, csak emberanyag.
Nem vitatkozni akartam tegnapi cikkünkkel. Hiszem, hogy a cikkíró is osztozik abban a nézetemben: más kor, más világ Hyppolitjai sem köthetik soha gúzsba hagyományainkból, majd alakuló és saját ízlésünkből bontakozó új életünket.”
Vagyis hát, üzeni Kóródi szaktárs: Horthy urasági Hyppolitjai is roppant csúnyán viselkedtek, és akkor egy szót se a Habsburgok lakájairól…
Szücs Gábor
(Következik: Kedves csibészek)
