A nagy, nehéz, nyikorogva nyíló vasajtó a legelső emlékem. A második az elegáns lépcsőház a régimódi, barnára pácolt, ablakos lifttel. Meg persze a kávézó és Terike néni. Kecskemét, Petőfi Népe.
A hetvenes-nyolcvanas években a szerkesztőség a lehető legegyszerűbben volt bebútorozva – nem hinném, hogy két pontosan ugyanolyan íróasztal lett volna, ha mégis, az csakis a véletlen műve lehetett.
A főszerkesztő és a főszerkesztőhelyettes a saját – jó nagy – szobájában dolgozott, rajtuk kívül a rovatvezetőknek és az olvasószerkesztőknek volt saját irodája. Az újságíróknak – a főmunkatársak is – nagy légterű közös szerkesztőségi szobájuk volt, mindenkinek egy-egy asztallal, és egy politúros dohányzóasztallal középen, amelyet kanapé és kis fotelek vettek körül.
A számítógépet akkor még nem találták ki. Az újságírók vagy kézzel írták meg a cikküket – amit később lediktáltak a gépírónőnek -, vagy eleve írógépen írtak. Akadt mindenféle, a nagy régi Optimától kezdve a táskagépekig – a gépírónők dolgoztak egyedül villanyírógépen.
Minden asztalon volt egy telefon, korlátozott használhatósággal. Előbb a nullát kellett tárcsázni, hogy vonalat kapjunk – ez nem mindig sikerült – és úgy hívhattuk az akkor még öt jegyű városi számokat. Vidékre – mondjuk Pestre – interurbán lehetett telefonálni.
Amikor hírszerkesztő lettem, bevezettem, hogy minden héten közöljük a Merkur sorszámait: Piroskánál – ő volt a telefonközpontosunk – reggel kellett megrendelni a hívást, mondjuk 13:00 órára és akkor körülbelül másfél órás időintervallumban talán be is jött a Merkur illetékese, aki elhadarta az aheti sorszámokat.
A cikkeket kéziratpapírra írtuk, kettes sortávolsággal. Nyilván tévesztett is a szerző, vagy egyszerűen más szót akart használni a már leírt helyett, ilyenkor jött a radírozás, ami persze előbb utóbb betömte a betűjáratokat (ezen segíthetett, ha az ember ecsetcégű radírt használt). Ritkán koreseztünk is: ez egy kis fehér festékes lap volt, amit a rossz részre kellett tenni, újból beütni a javítandó szót, a Kores elvileg kifehérítette, a helyébe lehetett írni a jó szöveget. A kéziratot mi flekkben mértük, egy gépelt oldal volt egy flekk. A szerkesztőségben létezett mennyiségi elvárás, ez a hetvenes években 40 flekk volt, később 35 flekkre csökkent. Egy átlagos cikk 50 soros lehetett, az éppen két flekk – ki lehet számolni, hogy mennyit kellett dolgozni.
A kézirat azzal lett kész, ha a szerző kitöltötte a megfelelő rovatokat, azaz: odaírta a bal felső sarokba – szigorúan ceruzával – a nevét. Rá kellett írni továbbá a dátomot és a sorok pontos számát is – erre a tördelésnek volt szüksége. A munkatársak kéziratai előbb a rovatvezetőhöz kerültek, ő nézte át először és – ha kellett – javította, majd az olvasószerkesztőhöz ment az anyag.
Az olvasószerkesztők heti váltásban dolgoztak: egyikük a napi dolgokért felelt, a másik pedig előre dolgozott.
Az újság általában 8 oldalas volt, az első, második, harmadik, a hetedik és a nyolcadik oldalak készültek aznap, a negyedik és ötödik oldal – hagyományosan az ipari ill. a mezőgazdasági rovaté volt a negyedik, a művelődéspolitikai rovaté az ötödik (a hatodik a hirdetésé) – aztán jött a sport, s végül az utolsó oldal, amely eleinte vegyes volt bel- és külpolitika, aztán teljesen a friss híreké lett.
Akkoriban egy megyei lap mindenevő volt: aki csak ezt olvasta, épp úgy tisztában lehetett a szűkebb közössége, az ország meg persze a nemzetközi történésekkel. Nálunk a külpolitikával általában külön foglalkozott egy munkatárs (az én időmben: Lakatos Attila), csináltam én is, elég sokat – ő általában be is tördelte a saját (második) oldalát.
Az újság teljesen kisipari módszerekkel készült, minden nap egy vadonatúj lap született, még híre sem volt az előre megszabott nagyságú dobozoknak. Akkor még a fontosabb anyag hosszabb volt, a kevésbé fontos pedig rövidebb. A fix a rovatbeosztás volt (melyik oldalra milyen témájú írások kerülnek), meg a lapfej, ebből használtunk kéthasábosat (ez volt az általános) illetve egy négyhasábosat – főleg ünnepnapra.
Az volt a hír, amit mi írtunk meg. Mi pedig igyekeztünk mindent megírni.
Három tördelő dolgozott a lapon: a tükörpapírra ők rajzolták fel azt, hogy egy cikk hány hasábos legyen, milyen betűtípusból legyen a címe, mekkora a kép. Azért kellett megszámolni a sorokat a kéziraton, mert a sorok száma és az egy sorra eső leütés szorzata adta az össz-betűmennyiséget (ma karakter-számnak mondják). Három eszköz volt használatban: a tipométer (a nyomda mértékegysége a cicero, ami 12 pontot jelent), a zsebszámológép és a puha ceruza. Betűmintakönyvre is szükség lehetett kacifántos esetekben, de Budavári Antal, Mester László vagy Hegedűsné Panni, később pedig Schmidt Anti akkora rutinnal rendelkezett, hogy ritkán használták.
Az újságírás az akkori időkben különleges szakma volt. Egyfelől alapkövetelmény volt a – bármilyen – diploma, másfelől viszont munkatárs csak az lehetett, aki elvégezte az újságíró akadémiát. Itt meg kell állnunk egy pillanatra: szabványos esetben a kezdő hírlapíró (Tarnai Laci használta mindig így) gyakornokként kezdte, és – ha és amikor sikeres felvételit tett a MÚOSZ akadémiára – átminősítették pályakezdővé, majd, ha sikeresen elvégezte, következhetett a munkatársi státusz.
A MÚOSZ iskola Budapesten egy év tanulást és egy év kapcsolatépítést jelentett. És nyilván: egy év fővárosi létet, teljes fizetéssel. Évfolyamtársak: Bisztricsány Juli, Csávás Sándor, Rózsa Péter – meg még páran). Az én osztályfőnököm Baróti Géza volt (Magyar Nemzet), rádiós újságírást Mester Ákostól tanultam (tőle származik a „kérdést helyettesítő impulzus” terminus technicusa), Kosáry Domokosnál vizsgáztam sajtótörténetből. Vörösdiplomával fejeztem be a tanulmányaimat és engem már nem kellett átminősíteni: az akadémia előtt, különleges engedéllyel, megkaptam a munkatársi státuszt.
Ritkán, de előfordult – főleg, amikor egy harminc fölötti szerző csatlakozott a csapathoz – hogy valaki rögtön munkatársként kezdte, de ehhez különleges engedélyek kellettek. Hámori Zoli nyomdai korrektorból így lett a kollégánk.
Volt olyan munka, amely nem a pénz miatt volt fontos, hanem mert presztizst adott: szociográfiát – vagy novellát, kritikát, verset, bármit – megjelentetni pl. a Forrásban.
Az újságírás az az értelmiségi foglalkozás, amely egyszerre egyéni (személyes) és csapatmunka. A cikket szinte mindig egy ember írja meg, az ő látásmódja, szókincse, sűrítőképessége tükröződik belőle vissza, de hozzátesz a rovatvezető, a szerkesztő, a fotós, a tördelő – a kész, nyomtatásban megjelent írás már egy csapat munkája.
Akkortájt egy megyei lap – így a Petőfi Népe is – az első számú helyi orgánum volt. A legfényesebb időkben – a nyolcvanas évek első felére kell gondolni – példányszáma megközelítette a nyolcvanezret.
Az volt a hír, amit mi írtunk meg. Mi pedig igyekeztünk mindent megírni.
Az írnitudás alapkövetelmény, és vannak még plusz elvárások is: amikor valamit 30 sorban (mi még sorban számoltunk) kell megírni, az másfajta összefoglalást – összegző-képességet – igényel, mint amikor ugyanarról az eseményről 80 sorban lehet beszámolni. Mindezt természetesen – pláne, ha napi anyagról van szó – a leadási határidő szorításában, amikor nem ritkán 20-25 percnél nincs több, hogy nyomdakész kézirat szülessen. A tudósítónak ráadásul tisztában kell lennie saját területével, a helyszínen, azonnal észre kell vennie, ha mondjuk egy unalmas konferencián az előadó újdonságot jelent be és nyilvánvalóan erre kell kihegyeznie az egész cikket.
Általában mindenkinek van több saját témája, ezekkel célszerű napi szinten foglalkozni (átnézni az országos lapokat, stb.) Ebből a szempontból a művelődéspolitikai (máshol: kulturális) rovat jó terep, mert adott témakörként az oktatás, a művészet (tárlatok, színház, koncertek, alkotók), a népművelés (művelődési intézmények), természetesen minden témakörre egy-egy – felkészült – újságíróval. Posi – Posváncz Etelka – kultúrával foglalkozott, Borzák Tibi a művészekkel, Károlyi Julika a filmkritikákkal, Pavlovits Miklós a színházzal, Fejes Maja az oktatással. A legnagyobb rovat a belpolitikai volt, a kezdetek kezdetén dr. Jóba Tiborral, dr. Tarnai Lászlóval, Csató Károllyal, később Nagy Marival (ő a Nagykőrösi Híradónál még Szabó Mária néven írt), Bencze Andreával, Szabó Klárival. Meg a többiek: Gál Eszter, Gaál Béla, Magyar Ági, FPJ, Balai F. István (Böfi), Koloh Elek, Rajtmár István. A nagy öregek – Gémes Gábor, Tóth Pista, Pernyi Irénke (Nagykőrösről), Vadas Zsuzsa (a fővárosi különtudósító). A fotórovat is a legjobb volt a világon: Pásztor Zoli, Tóth Sanyi – a hetvenes években: Szilágyi Misi -, Méhesi Éva, Straszer András meg persze Koósné Ibolya, a laboráns. Akkortájt ha valami kis pluszpénz jött, szinte azonnal telefonált Szabó Zsóka és már mehettünk is érte: Preiszinger András és H. Kissné Klárika – meg a többiek a kiadóból: Vígh Piró, Mátrayiné – mind-mind a legrugalmasabbak voltak, ha az újságírókról volt szó. Pócs Péter – mint kiadóhivatali grafikus – szintén a csapat tagja volt.
Csapat voltunk. A nagy csapat.
Az is nagy képhez tartozik, hogy egy megyei napilapnál ezekben az évtizedekben még a klasszikus magyar újságírás hagyományai éltek: az újság nemcsak non-fiction (értsd: megtörtént, valós) eseményekről, személyekről írt, hanem közölt fictiont is: tárcanovellát, folytatásos regényt, verset, tévé- és rádiókritikát, grafikusoktól egy-egy új képet. Halász Ferenc főszerkesztősége idején a Petőfi Népénél Pintér Lajos József Attila-díjas költő szerkesztette a vasárnapi irodalmi oldalt, máig föl lehet lapozni az összeset.
Az újságírók – főleg a fiatalabbak – egyfolytában versenyben álltak egymással. Ennek a versenynek sem írott sem íratlan szabályai nem voltak, mert annyi minden számított. Néha csak a jó cím, máskor a téma, adott esetben elég volt egy szép mondat a napi győzelemhez. Szívesen dícsértük egymást, és még szívesebben versengtünk azért, hogy a mi cikkünket érje az elismerés. Életre szóló szakmai kötelékek szövődtek – mert ez volt az életünk. Aki bekerült a körünkbe, az ott is maradt – csak bekerülni kellett, kikerülni nem lehetett.
Nagy csapat dolgozott ott, bár a lapnál mindig is nagy nevek voltak.
Dr. Welther Dániel több, mint két évtizedig volt főszerkesztő – engem még ő vett fel – és mondhatnak rá bármit, mégiscsak az ő idején volt főmunkatárs az újságnál Hatvani Dániel és írta meg azóta is híres lakiteleki szociográfiáit – egy pártlapban! Mindenért tartotta a hátát – helyettesével, F.Tóth Pállal együtt – de azért a hetvenes éveket nyilván nem lehetne összetéveszteni semmilyen más korral.
Talán a legfontosabb az volt, hogy hagyták felnőtté érni a fiatalokat. 1980-ban a moszkvai olimpiát Váczi Tamással ketten tudósítottuk: a tévé és a kisrádió előtt ülve, én apám FED2-es gépével 27dines Orwo-filmre fotóztam a képernyőt (Kiss András tanította meg, még Nagykőrösön) – este a nyomdában telexpapírra írógéppel irtuk a lapzártakor érkezett híreket (így nem kellett kiszedni a szöveget, elég volt lefényképezni és bemontirozni az oldalra).
Megoldottuk.
Hagyták.
Ma már ilyesmi nincs, de azokban a régi szép időkben még létezett a kollegialitás. Amikor Benke Márti emlékezetes – rendszerváltó – cikke a tiszakécskei eseményekről megjelent, egymásnak adták a szerkesztőségben a kilincset a fővárosi újságírók, pl. Bencsik Gábor a Nők Lapjától (az ő riportja: A tanácselnök tanácsa címmel jelent meg később), vagy az Orosz József-László Péter duó a Magyar Rádiótól. Mindenkit a legnagyobb barátsággal és segítőkészséggel fogadtunk, elmondtunk mindent. Amikor később Márti ellen pert indítottak, elég volt egy telefon a 168 óra élő adásában Mester Ákosnak, egy ország tudta meg a hírt, és a per kezdetére a kijelölt tárgyalóhelyiség szinte kicsinek bizonyult, úgy megtöltötték az újságírók: Tanács Pista a Népszabadságtól, Ladányi Zsuzsa Szegedről (Magyar Rádió), meg a többiek.
Akkoriban nem tiltották azt hogy az ember fővárosi lapokhoz is küldjön anyagokat. Én két első külsős cikkemre emlékszem: az egyiket a Szövetkezeti Életnek, Bulláné Évának írtam (azt meg nem mondanám miről), zuhogott az eső, amikor megkaptam a honort, 398 forintot, ez pont annyi volt, hogy hazafelé tudtam venni belőle egy összecsukható esernyőt, amit aztán legalább tizenöt évig használtam, pont elfért a vállra akasztható bőrtáskában – egy ilyen táska is már messziről hirdette az illető foglalkozását). A másik ’a’ kecskeméti öttalálatos lottó volt, ennek a hírértéket azt adta, hogy először fordult elő az: ugyanabban a városban volt az öttalálatos, mint ahol a húzást tartották. Egy RFT telexgép volt a kávézószobában, onnan pötyögtem le a Magyar Rádiónak és a következő órai hírekben már – szó szerint – be is mondták.
Ezek a külsőzések szinte kizárólag csakis a pénzről szóltak: az ember simán megkereshette a havi fizetésének akár a felét is. Volt azonban olyan munka, amely nem a pénz miatt volt fontos, hanem mert presztizst adott: szociográfiát – vagy novellát, kritikát, verset, bármit – megjelentetni pl. a Forrásban. A legeslegnagyobb dobás az Élet és Irodalom 16. oldalán irodalmi riportot megjelentetni, akinek ott bármilyen témakörben bármilyen írását közölte Katona Éva (ő volt az akkori kor legnevesebb szerkesztője), az onnantól kezdve a legjobbak közé számított. Vidéki szerkesztőségekben nem sok újságíró dicsekedhetett ÉS-megjelenéssel – én igen (máig büszke vagyok rá), az első riportom 24 éves koromban jelent meg, majd pedig utánközlésben az Irószemmel című kötetben is.
Akkor teljesen természetes volt, hogy az ember egy olyan szerkesztőségi szobában dolgozik, ahol rajta kívül még négyen-öten vannak, plusz a gépírónő.
Ma megőrülnék tőle, de akkor mindenki hallotta mindenkinek a telefonálását.
A legtöbben cigarettáztak, lapzárta idején fejszét lehetett volna a füstre akasztani – kattogtak a gépek és csilingeltek, amikor a sor végére értek, Eszik Éva félénken jött megkérdezni, készen lesz-e a kézirat.
Szerettünk nagyon korán beérni és igazából soha nem nyolc órás munkarendben dolgoztunk, hanem ameddig kellett – örök barátságok szövődtek a szerkesztőségben.
Összefűzött bennünket az újságírás, nem mint foglalkozás, hanem mint életforma.
Szenvedély és hivatás.
Soha, senkivel nem cseréltünk volna.
És ennek az írásnak talán ez a kulcsmondata is: semmiért el nem cserélném mindezt.
Soha.
Ballai József
*
Ballai József szerkesztő, újságíró. Nagykőrösön született 1954. április 30-án. 1974-től közel két évtizeden át a Petőfi Népe munkatársa volt, előbb szerkesztőként dolgozott, majd a lap rovatvezetője, illetve főszerkesztő-helyettese lett. 1992 és 2002 között a Világgazdaság munkatársa, 1994 és 2000 között az Amerika Hangja magyarországi tudósítója volt. Dolgozott a Kecskeméti Televízió szerkesztő-műsorvezetőjeként is. Jelenleg a Magyar Narancs külső munkatársa, emellett a Print és Publishing szakírója. Cikkei megjelentek az Élet és Irodalom, a Mozgó Világ, a Heti Világgazdaság, a 168 óra és több más lap hasábjain, illetve riportválogatás kötetekben. Szerkesztett számos könyvet: Piros az Arany – Az Univer 50 éve (1998); Kecskemét, a lehetőségek városa (1999); Balla András: Disszidol (1999); Top100 (2006); A szó ünnepe, valamint Magyar zsoltárok – Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek, metropolita verses vallomásai (2009, 2010). 2001-ben Philip Morris Minőségi Újságírásért Díjat kapott, a Magyar Sajtópáholy tagja. 1989-től 2002-ig a Magyar Újságírók Országos Szövetségének alelnöke volt. Rádióamatőr (HA8LIC), a kecskeméti Aranyhomok Rádióklub elnöke – és egy OT-s 1954-es Csepel 125T birtokosa. ( Hírös Naptár )
