Meghalt Barabás Péter, a Népszava egykori munkatársa, aki 1968-1999 között a lap külpolitikai rovatvezetője volt. 1934-ben született. 1958-ben került a Népszavához, 1960-ig a kulturális rovatnál dolgozott, ekkor került a külpolitikához. 1978-1983 között a lap szerkesztőbizottságának tagja volt. Sosem szakadt el a laptól, egészen a közelmúltig írt cikkeket.
Nehéz megszólalni akkor, ha olyasvalaki távozik közülünk, aki oly közel állt hozzánk, aki szinte pótapukaként fogta mindig is a kezünket. Én is Péternek köszönhettem, hogy elindultam ezen a pályán, amint oly sokan mások is. Nem csak újságíró volt, nem csak remek, olvasmányos cikkeket írt külpolitikáról és minden másról. Igazi ember, humanista volt a szó legnemesebb értelmében. Atyai kedvességgel segített mindannyiunknak, ha bármi gondunk volt. Olyan empátiával rendelkezett, ami manapság mintha kezdene kiveszni a mindennapjainkból. „Ha publicisztikát írsz, mindig gondold végig, mit szeretnél mondani”, mondogatta jóságosan. Sosem felejtem el, amikor a szárszói kertben, a gesztenyefa alatt édesapámmal, Rónay Lászlóval ücsörögtek. Tűnődtek az irodalomról, Péter is az irodalom világából érkezett, édesapja, Barabás Tibor egykor az Írószövetség elnöke volt. Most már mindketten ott vannak, valahol fent, az Örökkévalóságban és beszélgethetnek írókról, költőkről, az életünkről. Együtt figyelik, hogy boldogulunk vagy csetlünk-botlunk mi itt lent, az ő atyai gondoskodásuk nélkül.
Rónay Tamás
Barabás Péter 1995-ben megkapta a Magyar ENSZ Társaság emlékérmét, 1997-ben a Táncsics Mihály-, 2010-ben az Aranytoll-, 2014-ben pedig a Népszava Életmű-Díját
