Aranytollas újságírók visszaemlékezései történelmi vagy sajtótörténeti jelentőségű eseményekre, illetve azok hátterében zajló epizódokra. Szále László bevezetője a sorozathoz >>>
Fejes István írása
Nagy eseményre készültünk 1961 júniusában a hatvanezer lakosú Ózdon, a 13 ezer dolgozót foglalkoztató Kohászati Üzemek városában. A több mint ötvenéves Ózdi Vasas Testgyakorlók Körének labdarúgói – miután bő két évtizede mindig hajszálnyira voltak az első osztálytól, ha a hónap utolsó vasárnapján, az ózdi pályán legyőzik a Budapesti Pénzügyőrök csapatát – belépnek az ígéretek földjére.
Az izgalmas készülődésből az üzemi lap négy újságíróból álló szerkesztősége is részt kért és kapott. Nevezetesen: a mindig szombaton megjelenő újság most, a meccset követő hétfőn, különkiadással várja a reggeli műszakba érkezőket a gyárkapukban.
Könnyű volt kitalálni, de annál nehezebb megvalósítani. Első gond, hogy az ózdi nyomda csak amolyan plakátgyár volt, szedőgép, rotációs gép nélkül. A heti hatezer példányban megjelenő üzemi újságot, az Ózdi Vasast így a hatvan kilométerre lévő Miskolcon gyártották, a vonaton beküldött, személyesen bevitt kéziratokból. Ebben az esetben ez kivihetetlen lett volna, ezért előre dolgoztunk. A biztos siker reményében előre elkészítettük a szezont visszaidéző cikkeket, és vabankra a sikert ünneplő nyilatkozatokat, a győztesek fényképeit és a meccs előtti pénteken az üzemi lap kéziratai közt becsempésztük a miskolci nyomdába. Nyomdász barátaink vállalták a cinkosságot, nyomdagépeiken kiszedték, a fotók kliséit elkészítették. Ám a mérkőzésről a tudósítást csak a meccs lefújása után, Ózdon lehetett megírni.
Hazaloptuk hát az ólomban lévő újságot, a hazai nyomdászok összeügyeskedték, nyomásra előkészítették, vasárnap estére már csak a meccs tudósításának helye maradt üresen.
A 3:0-s hazai győzelem után a várost majd’ szétvetette az öröm, én pedig sürgősen leültem a nyomda szedőtermében egy öreg Remington írógéphez. Készült a tudósítás. Mellettem óriási ollóval a nyomda vezetője várta a szöveget, ami a megbeszéltek szerint legfeljebb négysoros hasábokból állhatott. Azt az egységet sürgősen lenyírta a géppapírról, sorszámozta, és adta a négy kéziszedő közül a következőnek, aki minden egyes betűt megfogva tördelésre kész állapotba varázsolta. Olajozottan ment minden, az ingyen dolgozó nyomdászok kezén.
Az utolsó mondathoz értem, amikor Géza bácsi hozzám hajolt és szinte súgta: Olyan szót már ne írjak amiben „e” betű van, mert az már elfogyott. A megkezdett mondatot még így is sikerült befejezni. Ám a cikk végéről mégsem hiányozhat a tudósító neve, abba pedig két „e” is kell.
Pillanatnyi dermedtség után Géza bácsi, aki a háború idején a Népszavánál dolgozott, átment a betűk szekrényéhez, a regálhoz, majd két „é” betűvel jött vissza. Bukszájából elővette a jó erős körömvágó csipeszét és egyetlen mozdulattal lecsípte róluk az ékezetet.
Kezet fogtunk, és odaírtam a tudósító nevét.
(A cikkünk fejében látható képen az első NB1-es ózdi csapat 1961-ben. Fotó forrása: Ózdi Muzeális Gyűjtemény.)
Kapcsolódó anyag: Volt egyszer egy ózdi foci (futballtortenet.blog.hu)
***
Az Aranytoll-sztorikat közlő sorozat borítóképe Tettamanti Béla rajza az újságíróról:
