Bobál Gyula Arany – és Vastoll díjas újságíró, a Nógrád Megyei Hírlap alapító főszerkesztője, több évtizedig a lap főmunkatársa, 101 éves korában elhunyt. Életművét, munkásságát – többek között – Arany- és Vastollal is kitüntették. 2019-ben a kultúra napi megemlékezésen Salgótarján szolgálatáért-díjban részesült.
Bobál Gyula: Arany- és Vastoll-díjas újságíró a Losonc-közeli Gácson 1919. május 26-án született. A trianoni békediktátum után családja áttelepült Salgótarjánba, ő pedig kitanulta a nyomdász szakmát.
Erről később így írt: „Az iskola kapuján kilépve fogadott be az ólomgőzös nyomda és álltam az oltárnak tűnt lapformáló mettőr asztal elé, a mester, Barta József ügyelete alatt. Innen vitt az utam a papírszagú szerkesztőségbe, a ma is legnagyobbnak tartott főszerkesztő, dr. Lapsánszky János gyámkodó keze alá. Így lettem én örök rabszolgája a lapkészítés mesterségének…”
Az ifjú Bobál mindenre, mindenkire figyelt, mesterektől titkokat lesett el. Hamarosan hírt hozott, majd cikkeket is írt. Ettől kezdve a toll el nem maradt kezéből, míg 1995-ben arannyá változott: a MÚOSZ az aranytollas újságírók sorába emelte. Eközben persze sok víz folyt le a Zagyván. Még harmincéves sem volt, amikor kollégáival megalapították – a Nógrádi Újság és a Nógrádi Hírek fúziójával – a Szabad Nógrádot, amely 1948. május 1-jén jelent meg, és amelynek aztán a felelős szerkesztői teendőit is ellátta. Minden jónak tűnt, amikor 1951-ben a politika közbeszólt és száműzte a laptól. – De lehet-e kitagadni azt – írja egy helyütt –, aki az újságírás elkötelezett szolgája?
Vezetésével hamarosan megalakult a megyei írócsoport, majd 1954-ben a reformot követelő értelmiségiek által megszületett a Palócföld első száma az ő munkásságának elévülhetetlen érdemeként is. Hit és bátorság kellett az ötlethez éppúgy, mint a megvalósításhoz – nyilatkozta többször is. Bobál Gyula még a második lapszám készítéséből is kivette részét, de aztán már a Szabad Nógrádot követő megyei lapoknál hasznosította képességeit.
– Hidd el nekem, nem akartam én soha főszerkesztő lenni. Megtisztelő volt, de a kötöttségeivel nagy teher is volt számomra – mondta nekem a minap is. Az említett „lapszemléim”, információgyűjtésem során elsők között figyeltem fel Bobál Gyula írásaira, emberközpontú témaválasztására, tudósításainak, tárcáinak lírai hangulatára. Az első személyes találkozásra valamikor az 1970-es évek közepén kerülhetett sor, amikor egy megyei tanácson rendezett fórumon Illés Miklós, a megyei tanács elnökhelyettese bemutatott az elegáns, magabiztosan megszólaló újságírónak. Én örültem, mert azt gondoltam, jól jöhet, ha a megyei sajtó egyik vezető újságíróját személyesen ismerem. Ezt követően is elég sok rendezvényen találkoztunk, de nemigen volt módunk beszélgetni. Addig, amíg 1980-ban egy derűs áprilisi napon, két A/4-es gépelt oldalnyi cikkemmel állítottam be a Nógrád szerkesztőségébe abban a tudatban – hiszen ekkor már egy éve a megyei munkaügyi osztály vezetője voltam –, hogy tőlem jobb szakcikket senki nem is írhatna. A sajtóházban Bobál Gyula állta az utamat, kérdezte, mi járatban vagyok? Mondtam, írtam egy PALÓCFÖLD cikket, azt hoztam, és fel is mutattam. Bár ne tettem volna! Kikapta kezemből, belenézett, és azt mondta, hogy hosszú, ezt senki nem fogja elolvasni. Magyaráztam volna, hogy Nógrád megye munkaerő helyzetét elemeztem, de leintett. – Ebből elég lett volna egy flekk is, majd így szólt: – Vidd haza, írd meg rövidebben, vannak benne jó gondolatok is. Csakhogy a cikket korábban már megbeszélték a főnökeink, és azt a főszerkesztő hamarosan le is közölte. Ekkor mondtam némi éllel Gyulának, a cikk megjelent, mire ő gúnyosan replikázott, igen, de nem azért, mert jó volt. Így váltunk el, aztán a következő években, amikor találkoztunk, az újságírás talán nem is került szóba. Én olvastam az ő cikkeit, ő meg – mint később elmondta – az enyéimet. Tíz évvel ezelőtt aztán fordulat következett be kapcsolatunkban: közvetlen szomszédok lettünk. Hamarosan felengedett a fagyos hangulat. Az évek során mind többet beszélgettünk, és már régen oldott, jó hangulatban diskurálunk. Segítjük egymást, ha kell. Nekem pedig, ha cikket írok, csaknem mindig eszembe jutnak az 1980-as instrukciók, intelmek, amelyek talán még hasznomra is váltak.
Bobál Gyula munkásságának és személyiségének egyik legfőbb ismérve: mindig ott állt helyt, ahol szükség volt rá. Főszerkesztőként, tördelőszerkesztőként, kiadóvezetőként egyaránt jó színvonalon, tanítani való módon végezte munkáját. Sőt, később tanította is az újságíró-mesterséget. Tudását munka melletti tanulással gazdagította: a Madách gimnázium után az ELTE bölcsészkarán szívesen hallgatta a történelmet, kedvelte a filozófiát, majd az esztétikában mélyedt el. Ez sem elégítette ki, mert ő mindenáron újságíró akart lenni. Beiratkozott a MÚOSZ Újságíró Akadémiájára, amit sikeresen abszolvált. Aztán itthon is megszervezte az újságíróstúdiót: ismert kollégáival együtt a helyi újságírás legjobbjait nevelte ki. Saját újságírói teljesítményét több ezer cikk, izgalmas és olvasmányos írás fémjelzi. Bár elsősorban oknyomozó újságírónak vallotta magát, írásai döntően a riport, a tárca, az újságcikk műfajában jelentek meg, ahogyan egyik kollégája jellemezte – „olyan mély tartalmúak, mívesen megformáltak, hogy mindegyik szépírásnak, mondhatni irodalomnak minősül”. S hogy létezik-e számára más az újságíráson kívül, azt Szendi Márta egy szép szösszenetében írta meg, többek között így: „…Bobál Gyula csak egyet ismer, mi fogható a redakciók világához: az erdőt, a természet katedrálisát. Puskával a vállán vagy fegyver nélkül, járta és járja ma is a hegyet, völgyet, magaslatot. Ismeri a madár szavát, felel rá, tudja, melyik nyomot mikor és miféle vad taposta a nedves földbe… Gyula egészen egyedi „jelenség”. Már eleganciájával is kitűnik környezetéből. Magatartása és viselkedése ugyancsak sajátos: jó napjaiban egy falat kenyér, békés és kiegyensúlyozott, harmonikus és toleráns személyiség. Ám mint minden határozott, erős akaratú személyiség, a kritikát ő is nehezebben viseli. Alapvetően jó természetű, szociálisan érzékeny, a közösség iránt elkötelezett ember. Kritikus és következetes. Remek társalgó, nagy mesélő, jó a humorérzéke. Egyidejűleg egészségesen türelmetlen, minthogy maga dinamikus, nem tűri a késlekedést, a restséget. Akit a barátjává fogad, amellett kitart. Egykor sportolt, a futballt még ma is kedveli, a tévében nézi, ahogy az igényes zenét is szereti: Bach, Csajkovszkij, Vivaldi az igazi zene füleinek.”
Bobál Gyulát a közelmúltban köszönthettük 100. születésnapján. Közéleti megbízatásainak egyikeként tagja volt a MÚOSZ választmányának. Számos elismerésben részesült, mindre büszke, különösen a 2020. év január végi városi ünnepségen kapott Salgótarján Szolgálatáért díjra. Nemkülönben az Aranytoll- és a Vastoll-díjra, mert az utóbbi kettőt kollégái javaslatára kapta. Mi rá vagyunk büszkék, arra, amit alkotott, és amit írásaival is letett Nógrád megye képzeletbeli helyi értékeinek asztalára, az itt élő emberek javára.
Egykori kollégák, tanítványai, barátai nevében írta: Baráthi Ottó újságíró
