Életének 87. évében, rövid kórházi ápolás után elhunyt Ónody György külpolitikai újságíró, a Magyar Rádió egykori munkatársa.
Ónody György Szekszárdon született 1934. március 18-án. Egy irodalmi tanulmányi versenyen első lett a megyében és az országos döntőbe jutott, amivel felvételi nélkül kellett volna bejutnia a választott egyetemre. Ehhez képest 12 egyetemen utasították el a felvételi kérelmét, mert édesapja a háború előtt egy kisvárosban főjegyző volt. Gimnazista koromtól újságírónak készültem. Akkor már túl voltam az első csalódáson. Magamtól rájöttem ugyanis, hogy sohasem lesz belőlem költő. Összetéptem hát a csapnivaló szerelmes verseket, és tizenévesen felcsaptam Szekszárdon hírlapírónak. 1952-1953 között a Tolnai Napló kulturális rovatának vezetője volt, majd 1958-ban az akkoriban az ELTE Bölcsészettudományi Karán indult újságíró szakon diplomázott. Az igazság persze az, ez az oklevél csak arra jogosított fel bennünket, hogy kapjunk egy széket valamelyik szerkesztőségben, így például én különböző ifjúsági lapoknál… Aztán kezdődhetett az igazi tanulás.
A Magyar Ifjúsághoz kerülve a külpolitikai rovatvezető biztatására a Közel-Kelet irányába kezdett tájékozódni, és „újratanulta” a történelmet, később a magyar szakot is elvégezte az ELTÉ-n, miután a 1956-1957 között a Dunántúli Naplónál volt gyakornok, majd 1958-1961 között a Falusi Vasárnap kulturális rovatának vezetésével bízták meg. 1967 óta a Magyar Rádió külpolitikai rovatának munkatársa; 1975-1983 között és 1988-1995 között rovatvezetője volt.
Az egész ország ismerte visszafogott és rekedtes, mély hangját, amely mindig rögtön figyelmet keltett a rádióban. A világ számos pontjáról frappánsan megformált mondatokban, a tények és összefüggések szem előtt tartásával, a dolgok fonákjára jellegzetesen száraz iróniával világított rá. Alig ért véget a függetlenségi háború, és már utazhattam Algériába. Akkor még arra is módom volt, hogy Sidi-bel-Abbes-ben, az idegenlégió hajdani fellegvárában egy obsitos légionistával kvaterkázzak. Algéria után sorra következtek a többi arab országok. Volt, ahonnan kiutasítottak, mint Abu-Dhabiból. Másutt szívesen fogadtak, s így hírt adhattam a Szuezi-csatorna megnyitásáról és a Sínai-félsziget visszavételéről. Tudósítottam háborúkról, polgárháborúkról – úgy, hogy a katonai cenzor mellettem ült az ammani stúdióban, és úgy is, hogy a szír ezredes által Bejrútban megcenzúrázott tudósításom azokra a matematikai dolgozatokra hasonlított, amelyeket még második gimnazista koromban követtem el. (Annyi volt benne ugyanis az áthúzás meg a piros ceruzás javítás.) Közben jelentkeztem Adenből és Khartumból is. Itt stúdió helyett a postatisztviselő székébe ültettek, és telefonáltam Teheránból – az elsötétítés miatt gyertyalángnál. Kérdeztek is otthonról, hogy miért beszélek olyan szaggatottan?
Hogy vagy, Gyurka? Hogy vagy? kérdezték a kollégák a Rádióban. Kedélyes stílusában azt találta válaszolni erre a kérdésre, hogy „úgy, mint a többi magyar főherceg…”
Ez aztán rajta ragadt, nagyon sokan Főhercegnek szólították, amit Ő mosolyogva rájuk hagyott. 1993-ban a Magyar Rádió főszerkesztő-helyettese volt, 1995-től vezető szerkesztője.
A Bródy Sándor utcából a nagy tekintélyt kivívott külpolitikai szerkesztőség tagjaként sokszor adott szinte azonnali hírmagyarázatot, tette érthetővé a diplomáciai hátteret. Kétszer kiküldték a nyári szabadságok alatt egy-egy hónapra a New York-i tudósítót helyettesíteni. Ezeket az utakat annyira élvezte, hogy megpályázta az állandó tudósítói posztot. Ezt azonban csak akkor kaphatta volna meg, ha belép a pártba. Erre nem volt hajlandó, végül a nyolcvanas évekre jellemző kompromisszumként kötelező párttagság nélkül fölajánlották neki a párizsi tudósítói posztot. Így, bár nem ez volt a szakterülete, öt évig tudósíthatott a Fények városából, ahol megjelent Gorbacsov, Kohl, Erzsébet angol királynő és a dalai láma. És ott lehettem a zene napján, amit Párizsban rendeztek meg a világon először. Szemtanúja voltam a lovagi tornák majd fél évezredes szünetének véget vető látványos párviadalnak, és utolsó látogatói közt voltam a híres Jeu de Paume kiállítócsarnoknak, hogy az elsők közt járhassam végig a Musée d’Orsay-t, az egykori pályaudvar épületében berendezett szupermúzeumot. Sokan még ma is emlékeznek a Krónikában, Világórában, 30 perc alatt a Föld körül című műsorokban elhangzott tudósításaira. Azt mondta, hogy a csodálatos párizsi évek mellett az is nagy élmény volt, hogy a magyar hallgatókat tájékoztathatta olyan dolgokról, amit itthonról nem lehetett elmondani. Csak úgy kellett kezdeni a mondatot, hogy a konzervatív párizsi Le Monde szerint…
Nyugdíjba vonulása után is folytatta külpolitikai elemző könyveinek írását, melyekben élményeit és tudását, összefüggéseket feltáró és beleérző képességét kamatoztatta. Legtöbb munkája a Közel-Keletről szól (Palesztina és a palesztinok 1976; A közel-keleti olaj a világpolitikában, 1978), Itzak Rabin izraeli miniszterelnökről Mérő Miklóssal közösen írt életrajzot (1995). Nagysikerű ismeretterjesztő munkája A hírszerzés története – Ókor, középkor, újkor (1998). Utolsó életében megjelent könyve (Iszlám és kard, 2016) az arab tavasz és az Iszlám Állam fejleményeinek egyik első monografikus feldolgozása. Halála miatt két könyvterve egyelőre kiadatlan, a háború szaggatta Szíriáról szóló befejezetlen maradt, de az ellentmondásokkal terhes Szaúd-Arábiáról írott kötet megjelentetését posztumusz tervezik.
Az egykor a Fiatal Művészek Klubját rendszeresen látogató vidám újságíró élete végéig megőrizte derűjét. Idős korában is sokan járultak hozzá szakmai vagy magánéleti tanácsért vagy csak kedves szavakért. Feleségével, Marjai Évával 47 évig élt boldog házasságban. Két gyermeke, öt unokája és két dédunokája gyászolja.
(Z.K.-Ó.T.)
