Kiss József nekrológja
Szeretett kollégánk, Szabó J. Judit 58 évesen, súlyos betegség után, április 6-án meghalt. A hír hallatán ránk törő fájdalmas szomorúság elnémít, csak képek villannak fel, térben és időben egymástól távol keletkezett emlékképek, egyszerre, mint egy háromdimenziós puzzleban. Számtalan emlék.
A Könyvhét első szerkesztősége a Fehérvári úti kis garzonlakásban, ahol a Könyvhét tipográfiáról beszéltünk. Az Erzsébet-híd lábánál levő rakparti lehajtó, ahol defekt miatt gumit kellett cserélni, mikor együtt mentünk autóval egy interjúra. A fotó, amit le kellett cserélni az egyik, már nyomdába adott lapszámban, mert az interjúalany nem akarta, hogy a képen látható tárgy nyilvánosan megjelenjen, és a pillanat, amikor Judit elmondta, hogy súlyos beteg…
Volt rá elegendő idő, hogy összegyűljenek az emlékek.
Szabó J. Judit neve művészeti vezetőként először a Könyvhét 1998. április 23-i számában jelent meg az impresszumban. A közös munka egy-két hónappal korábban kezdődött, a Könyvhét tipográfiáját akartuk megújítani, és őt kértük fel a tervezésre. Így jutottunk el addig, hogy áprilistól művészeti vezetőként és fotósként dolgozott velünk egészen az utolsó pillanatig.
Szabó J. Judit a sok későbbi fotóművészt kibocsátó, legendás Práter utcai fényképész iskolát végezte el, azután a Bálint György Újságíró Iskola tördelőszerkesztői szakát; a Könyvhét előtt több újság arculatának kialakításában részt vett, legbüszkébb a Mai Magazinnál és a Magyar Iparművészet című folyóiratnál végzett munkájára volt.
Közben folyamatosan fotózott is, más lapoknak is, de legtöbbet a Könyvhétnek. A Könyvhét 1998 áprilisa óta megjelent számainak a címlapján – nagyon kevés kivétellel – az ő fotója látható. Gyors, és nem feltétlenül tökéletesen pontos számolgatásom eredménye, hogy az 1998. április 23-i szám után 282 száma jelent meg a Könyvhétnek, amelyekben a címlapok döntő többségén kívül a megjelenő interjúkhoz is készített fotókat, így egy „átlagbecsléssel” nyugodtan mondhatjuk, hogy a Könyvhéttel közös huszonkét év alatt az ezernégyszázat is meghaladhatja az általa – írókról, költőkről, a kulturális terület más szereplőiről – készített arcképek száma.
Szeretetre méltó kedves személyisége betöltötte a szerkesztőséget egy-egy lapszám végső formába öntésének és nyomdába adásának napján, amikor „hivatalból” művészeti vezetőként ő is jelen volt. Vidáman mesélte sztorikat, amik megestek vele, mindenkit jókedvre derítve sajátos humorával és ellenállhatatlan egyéniségével. Így voltak ezzel azok is, akiket fotózott: sokan közülük barátai lettek, örömmel találkoztak vele később újra és a róluk készült képpel is mindig elégedettek voltak.
Azt hisszük, sok időnk van, emiatt halogatunk dolgokat, amolyan Pató Pál úr módjára. Évek óta terveztünk sok fényképpel illusztrálva egy nagyinterjút vele, amelyben a legérdekesebb, figyelemre méltó történeteit mesélte volna el, amelyek az írók fotózása során történtek meg. Szerettünk volna egy íróportré-könyvet, amely régi fotókhoz a régi interjút közölte volna, párba állítva egy új fotóval és új interjúval, a „mi történt azóta” jegyében. Tervek, amelyek immár soha nem válhatnak valóra.
Fáj ez a véglegesség. Hiányozni fog nagyon.
