A Sajtóházban tartott múltidéző beszélgetés-sorozat harmadik, novemberi rendezvényén ezúttal Baracs Dénes, Magyar Péter és Zsebesi Zsolt elevenítette fel azokat az emlékeket, melyeket az MTI „színeiben” a nyolcvanas-kilencvenes években gyűjtöttek állomáshelyükön. Különleges élményben volt része azoknak, akik eljöttek a rendezvényre, mivel – túl a nagypolitikai összefüggéseken – igazi csemegének számító sajtótörténeti információkhoz is juthattak. A MÚOSZ kül- és biztonságpolitikai szakosztálya által szervezett eseményen ismét Kárpáti János, a 168 Óra frissen kinevezett főszerkesztő-helyettese és egyben a Klubrádió munkatársa látta el a házigazda szerepét.
Bevezetőjében az eszmecserét irányító Kárpáti János arra emlékeztetett, hogy a kelet-európai mellett volt egy másik, nevezetesen olasz „rendszerváltoztatás” is, amiről kevés szó esik. Mint ahogyan hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról is, hogy az erjedés tulajdonképpen a nyolcvanas évek legelején, Lengyelországban kezdődött.
Zsebesi Zsolt – családi kötődésének okán is – másfél évtizedet töltött Varsóban, ahol elvégezte (saját költségén) az újságíró szakot. Lakatos Ernő a létszámstop ellenére vette fel az MTI-hez, és „jó orral” a külpolitikai szerkesztőségbe irányította. A Magyar Távirati Iroda egykori tudósítója felidézte, hogy 1981. december 13-án, vasárnap a Naphegyről vetette vigyázó szemét a lengyel fővárosra, amikor Jaruzelski tábornok kihirdette a hadiállapotot/szükségállapot. Maga Lakatos elvtárs ült a turnusvezető helyén és figyeltette a lengyel, illetve világsajtó beszámolóit, miközben a Szabad Európa Rádiót hallgatták. Lakatos elégedetten állapította meg a SZER-ről, hogy „ők sem tudnak semmit”.
Tehát a szükségállapot bevezetése indította el Zsebesi karrierjét. Kiküldték Varsóba tudósítani az eseményekről. Jaruzelskivel készített interjúja során tudta meg, hogy a tábornok a szükségállapot bevezetésével gyakorlatilag azt akadályozta meg, hogy a szovjetek beavatkozzanak. Nem lényegtelen az sem, hogy Jaruzelski a szükségállapot bevezetését előre egyeztette az amerikaiakkal, hiszen Varsó és Washington között hagyományosan jó volt a kapcsolat. Erről az egyeztetésről egyébként az oroszok nyilván tudtak – véli Zsebesi.
A helyszíni tudósítóként Varsóba vezényelt Zsebesi Zsolt meglepetten tapasztalta, hogy a katonai hatalomátvétel nem párosult kemény intézkedésekkel. A kialakított puha diktatúra lehetővé tette a konszolidált átalakulást, ami „aránylag kevés vérontással” meg is történt. Látszatra két ellentábor feszült egymásnak, ám valójában sikerült együttműködést, folyamatos párbeszédet teremteni a békés rendszerváltoztatásért.
A később kibontakozó magyar erjedést vezető reformerek és a lengyel ellenzék vezetői között Zsebesi azt a lényeges különbséget fedezte fel, hogy a haladó magyar értelmiségnek nem volt kapcsolata se a munkássággal, se a vidékkel, ezzel szemben Lengyelországban az ellenzéknek megvolt ez a széles bázisa. Mi több, élvezték az egyház és a pápa támogatását. Ráadásul Lengyelországban, ha formálisan is, de többpártrendszer volt, létezett magánipar, a mezőgazdaság eleve magánkézben volt, igaz viszont, hogy a gazdaság romokban hevert.
A lengyel folyamatokról az MTI tudósítója mindent megírhatott, hazaküldhetett. Mint fogalmazott, „igazi újságíróként dolgozhatott”. Anyagaiban érzékeltethette, hogy az ellenzék és a hatalom között volt „átjárható” kapcsolat. Zsebesi a pápalátogatásoknak is különtudósítója volt, és 1986-tól lett az MTI állandó varsói embere.
Baracs Dénes 1988 nyarától 1992-ig Brüsszelből figyelte a kelet-európai, ezen belül a magyarországi fejleményeket, de tudósítania persze a belga főváros eseményeiről kellett. Az egész időszakra az volt a jellemző, hogy felgyorsult az idő, a magyar események bekerültek a világpolitikába – mondta. A tudósítók munkáját kezdetben ugyan – szinte paravánt emelve – megnehezítették az európai intézmények szóvivői, ám később, az Európai Gazdasági Közösség (EGK) és hazánk társulási szerződésének napirendre tűzése időszakában már könnyebben ment a tájékozódás. Az idő felgyorsulását Baracs azzal érzékeltette, hogy az EGK és hazánk közötti első kereskedelmi és együttműködési megállapodást magyar részről 1995-re akarták elérni, ám már 1990-ben elkezdték előkészíteni a társulási szerződést, amit 1991 decemberében alá is írtak. A moderátor azon kérdésére, hogy milyen volt akkor a magyar képviseletek vezető gárdája, Baracs – joggal – méltatta Balázs Péter nagykövet (később, már az az EU-ban, az első magyar biztos), Gottfried Péter, Szász Iván és Juhász Imre rendkívüli felkészültségét és teljesítményét. Külön szólt az akkor emigrációban élő O’sváth Györgyről, aki a német Kereszténydemokrata Unió (CDU) külügyi, majd európai bizottságának tagja is volt és gyakran megfordult Brüsszelben. Egy vele készített interjú alkalmával, 1989 őszén tőle tudta meg a tudósító, hogy Antall József (O’sváth egykori iskolatársa) lesz az MDF jelöltje a miniszterelnöki posztra.
Lámfalussy Sándor, Brüsszelben élő magyar származású bankár, tőkepiaci szakértő, abban az időszakban a Nemzetközi Fizetések Bankjának vezérigazgatója volt. Baracs vele, akit az euró „atyjának” tartanak, szintén készített interjút, így közvetlenül tapasztalhatta, hogy Lámfalussy jó látnoknak bizonyult: ő jósolta meg az euró majdani bevezetését. A tudósító „trófeái” közül nem hiányzott Habsburg Ottó sem, aki akkoriban az Európai Parlament képviselője volt, és amikor Baracs bejelentkezett nála, közvetlen egyszerűséggel mondta a telefonba: „Az MTI-től jött? Várjon, mindjárt jövök!”. Az egykori trónörökös szorgalmazta és egyengette is az Európai Gazdasági Közösségbe történő mielőbbi magyar belépést.
A brüsszeli tudósító illetékességi körébe tartoztak a NATO ülései is. Azok voltak a közeledés évei. Az első kapcsolatfelvételkor a NATO illetékese megkérdezte: faxa van? Baracs visszakérdezett: az micsoda? Aztán megvetette az MTI-vel a méreg drága készüléket, mivel a szervezet anyagait azon küldték. Baracs Dénes színes anekdotákkal érzékeltette a kelet-európai változások „lecsapódásait” az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének központjában. Amikor például napirendre tűzték a volt szocialista országok esetleges NATO-csatlakozását, nem egy esetben ugyanazok a keleti katonadiplomaták tűntek föl Brüsszelben, akik korábban a Varsói Szerződést képviselték. Természetesen mindannyian Moszkvában végezték tanulmányaikat. Az igazi slusszpoén azonban az volt Baracs számára, hogy 1991 decemberében szem- és fültanúja lehetett annak a kelet-nyugati NATO-tanácskozásnak, amelyen a szovjet delegáció vezetője megrökönyödve látta, hogy a tárgyalóasztalnál az ország neve Szovjetunió, holott előző nap jelentették be a megszűnését. A házigazdák az elrendelt szünetben korrigálták a kiírást – Oroszországra.
Magyar Péter nagyjából ugyanezeket az éveket Rómában töltötte. Olaszország a hidegháború keményebb időszakában – a Varsói Szerződés által kijelölten –Magyarország elsőszámú katonai célpontja volt. Erről természetesen az olaszok mindent tudtak. Amikor azonban Magyar 1988 nyarán kikerült Rómába, hazánk már „tényező lett, világpolitikát csinált”. A viszony az enyhülés éveiben teljesen megváltozott: 1988 nyarára „felkerültünk a térképre” – mondta Magyar. Az olasz lapok terjedelmes cikkekben számoltak be a Németh Miklós vezette kormány intézkedéseiről. Az MTI tudósítóját – mint egyetlen kelet-európait – 1989-től meghívták az olasz sajtó részére rendszeresített külügyi háttértájékoztatókra. Arra is felhasználták a tudósítót, hogy üzenjenek. Gianni De Michelis miniszterelnök-helyettes, később külügyminiszter például jelezte, hogy budapesti látogatása előtt interjút akar adni. (Egyebek között neki is köszönhető, hogy – elsőként a keleti tömbhöz tartozó országok közül – hazánk esetében megszűnt a vízumkényszer Olaszországban.) A kérdéses interjúban egyébként felvetette, hogy az akkor Magyarország és Ausztria közös szervezésével tervezett világkiállítást csinálják hármasban, hadd szálljon be Olaszország is. Azt is kezdeményezte, hogy alakítsák ki az Alpok-Adria együttműködési régiót. Az szintén az ő javaslata volt, hogy hozzák létre az Európa Tanácsban a Velencei Bizottságot, amely a kelet-európai országok intézményes átalakításához nyújtana segítséget.
Magyar Péter arra a lényeges fejleményre is felhívta a figyelmet, hogy Olaszországban ugyancsak „rendszerváltozás” következett be a kilencvenes évek elejétől. Az 1948-tól kormányzó kereszténydemokráciát fölfalta a korrupció, és rövid szocialista átmenet után megnyílt az út Berlusconi előtt.
Itáliát is megrengette a kelet-európai változás. A berlini fal leomlása után sokan azt gondolták, hogy a Baloldali Demokrata Pártra átkeresztelt, a Szovjetunióval korábban látványosan szakító olasz kommunisták pártja meghatározó szerepet kaphat, ám ez nem következett be. De talán ennél is lényegesebb, hogy a német újraegyesítés nyomán megszűnt Olaszországban az a kényszer, hogy a kommunistákkal szemben mindenképpen fenn kell tartani a kereszténydemokráciát.
A rendkívül tartalmas, ugyanakkor oldott légkörű beszélgetés végén Kárpáti János bejelentette, hogy a szakosztály rendszerváltoztató évekre visszatekintő sorozatának negyedik rendezvénye 2019. december 9-én lesz a MÚOSZ-ban.
Toronyi Attila
Fotók: Hanti Vilmos és Kulcsár László
