Március 21-én a magyar Tanácsköztársaság centenáriuma alkalmából a Kulturális Szakosztály és a Magyar Dipló jó hangulatú, nagy érdeklődéssel kísért kerekasztal-beszélgetést rendezett.
„Tömegek torka torkollik az enyémbe…” – ezt a címet Komját Aladár forradalmat éltető „Kiáltás” című verséből idéztük.
Időre, pontosan megérkezett a nyomdából a Le Monde diplomatique magyar kiadásának kötete 1919-ről, amelyet Hegyi Gyula Lugosi Győző, és szerkesztőtársai mutattak be.
Diplót olvasunk 
Hegyi Gyula és Szöllősy Istvánné 
Tverdota György 
Peter Pastor 
Monika Karbowska
A Tanácsköztársaság sodró lendületű, csupa újat hozó intellektuális élete különleges pillanata volt történelmünknek. „A magyar írástudók a háború évei alatt ellenzékivé váltak, egy részük balra tolódott, radikalizálódott…” – írta Tverdota György „Az együttműködési formula” című tanulmányában. Tverdota rávilágít mindarra, ami lehetővé tette, hogy mind a már híres idősebb nemzedék, így a Nyugat köre, a Nyolcak, Bartók és Kodály a zenében, Ferenczi Sándor és Mannheim Károly aktívan csatlakozhattak írói és más direktóriumokhoz, és más indíttatásból, de a szellemében radikálisabb, általában fiatalabb értelmiségiek a forradalom ügye melletti példamutató elkötelezettségüket juttassák kifejezésre. (Ez utóbbiak között voltak Lukács György tanítványai, a magyar avantgárd mozgalom ifjú képviselői is.)
Róbert Zsófia írását a Népszava Szép Szó című mellékletében is közölte: a szerző számtalan izgalmas példával illusztrálta, hogyan álltak az értelmiségiek a forradalom mellé, hiszen a Tanácsköztársaság az első időben csupa olyan intézkedést tett, amelyeket a jó szándékú polgárok is csak helyeselhettek, és „hitték Lasalle szavait – a proletáriátus az a szikla, amelyen a jövő temploma felépül –, akik korábban tagadták”. Így kaphatott Babits katedrát, s írhatott Tóth Árpád Új istenéhez hasonló üdvözlő verset. De a Nyugatban még Szabó Dezső is üdvözölte a Tanácsköztársaság kikiáltását. Róbert Zsófia írt a kezdetek emberséges diktatúrájáról, amelyről napjainkban különösen fontos megemlékezni – amikor a kultúrának éppen ezt a progresszív vonulatát támadják egyre többet.
Igazi meglepetés volt az a Hemingway elbeszélés, amelyet az író egy a Tanácsköztársaság bukásakor elmenekülő fiatal magyar forradalmárról mintázott, és amelyről Hegyi Gyula írt rendkívül érdekes tanulmányt. A novellának a tanulmánnyal együtt helye lenne további antológiákban, és középiskolai tankönyvekben. Ebben a tanulmányban is vissza-visszatérő motívum volt, hogy mennyi híres tudósunk, művészünk, filmesünk menekült el Magyarországról a Tanácsköztársaság bukása után a megtorlások elől, és sok nehézséget leküzdve így lettek világhírűek.
A kulturális szakosztály rendezvényén hangsúlyt az irodalmi és művészeti témák kaptak – de természetesen szó volt a téma politikai, történelmi, gazdasági aspektusáról is : Julien Papp a föld és a parasztság korabeli helyzetéről, Marin Badea a romániai baloldal szolidaritásáról, Peter Pastor pedig Woodrow Wilson, a „békeszerző” amerikai elnök és a magyarországi Tanácsköztársaság kapcsolatáról szólt és írt a kötetbe. Természetesen a könyvet ismertetőknek majd szép feladat lesz Hajdú János kiváló tanulmányának, és Szende György publicisztikájának, valamint Szöllősy Istvánné megható visszaemlékezésének ismertetése.
Végül még egy meglepetés a történészek számára is : Monika Karbowska lengyel-francia történész kutatása a Tarnobrzegi Köztársaságról, egy önigazgató parasztköztársaságról a független Lengyelország születésének hajnalán.
Vámos Éva
