Hargitai Miklós, a Magyar Újságírók Országos Szövetsége elnökének köszöntője
Tisztelettel köszöntök mindenkit! Elnézést a késésért, én nem vagyok főállású elnök. Újságíróként dolgozom, és az élet különböző helyekre dobál; most is vidékről érkeztem, egy kis vonatkésés is becsúszott, de hát mindenki, aki ebben a szakmában dolgozik az tudja, hogy működünk, és egy folyamatos rohanás az életünk. Gondolkoztam, amikor felkérést kaptam ennek az eseménynek a megnyitására, hogy mi az, amit mindenképpen elmondanék a könyvről, és mi az, amit mindenképpen elmondanék Szarvas István kollégáról.
A Népszabadságnál kezdtem a pályámat, és eltöltöttem ott húszon egynéhány esztendőt a tudományos és technikai rovatban mint tudományos technikai újságíró, és abból az időből ismerem még a Szarvas Istvánt. Szerintem megszámlálni se tudnám, hogy hány sajtótájékoztatót ültünk végig együtt. Ő valamilyen műszaki lapot képviselt, ha jól emlékszem a Gépipart és arra emlékszem, hogy nagyon jól kérdezett. Akik szintén, akik újságírók, biztosan tudják, hogy ez nem egy üres frázis, mert rengetegen vannak, akik részt vesznek egy sajtótájékoztatón, és csak azért kérdeznek valamit, hogy felfigyeljenek arra, hogy ők is ott vannak. Aztán vannak olyan kérdések, amiknek a nyomán az emberek információhoz jutnak meg, amik tovább viszik a diskurzust, meg esetleg olyan válaszokat is kicsalnak a kérdezettből, amit maguktól nem mondanának el. Úgy emlékszem, hogy István rendszeresen meglepte ilyen kérdésekkel a sajtótájékoztatóknak a főszereplőjét.
Az a címe ennek a kötetnek, hogy Kérdeztem – válaszoltak. Anélkül, hogy az aktuálpolitika mocsarába tévednénk, ez a cím engem nagyon szíven ütött, mert úgy érzem, hogy most vagyunk annak a korszaknak nagyjából a végén, amikor még ilyen címmel ki lehet adni egy könyvet. A közéleti, vagy ha úgy tetszik, akkor a politikai sajtóban dolgozom – a Népszavának vagyok a szerkesztője meg az újságírója –, és mindennapi élményem nekem is, meg azoknak is, akik ugyanebben a frontvonalban dolgoznak, hogy kérdezünk, de egyre inkább nem kapunk válaszokat, vagy egyre kevésbé állnak szóba velünk. Ezt úgy tessenek elképzelni, hogy a sajtótájékoztatókon nem kapunk szót, vagy nem kapunk meghívót egyáltalán a sajtótájékoztatóra. Az írásban elküldött kérdéseinkre nem érkezik válasz. Hogyha véletlenül válaszolnak, akkor az valamilyen cinikus, lepattintó jellegű szöveg. Azt hiszem, hogy ezzel se árultam sok újdonságot. Azért mondtam csak el – nem panaszképpen, ez egy helyzet, amit egy újságírónak tudni kell kezelni –, hogy ebben a korszakban, amiben élünk becsüljük meg, hogy vannak emberek, akik értelmes kérdéseket úgy tudnak föltenni, hogy arra válaszokat is kapnak, és oda tudnak menni olyanokhoz, akikről nem is gondolnánk, hogy leülnek az egyszerű újságíróval. Top politikusokhoz, olimpiai bajnokokhoz, művészekhez, és értelmes beszélgetéseket tudnak velük folytatni. Ebben a könyvben csupa ilyen értelmes beszélgetés van. Nem gondoltam, hogy szakmai területről új információkat fogok benne találni. Találtam, van benne egy kollégával készült interjú, aki a Népszabadság Online-nak volt a főszerkesztője, személyesen ismerem őt régóta. Legalább egy tucatnyi olyan dolgot tudtam meg róla ebből a könyvből, a vele készült interjúból, amit a személyes ismeretségünk során nem sikerült eddig kideríteni. Úgyhogy ezzel a gondolattal ajánlom mindenkinek a figyelmébe ezt a könyvet. Tele van új és érdekes információval. Köszönöm szépen, és gratulálok is hozzá.
A beszéd elhangzott Budapesten 2018. november 14-én, a MÚOSZ székházában.
„Kérdeztem – válaszoltak”
