Tisztelt Család, tisztelt gyászoló gyülekezet!
Már-már felfoghatatlanul bizarr, hogy arról az emberről, akinek a hangja a védjegye, s ő maga a mikrofon művésze volt, a némaság terepén kell szólni. Habár a temető nem is olyan néma, mint gondolnánk. Mindenki beszélget itt; nem a látogatók egymással, hanem az élők az elhunyt szeretteikkel. Van, aki ki sem nyitja a száját, azaz hangtalanul diskurál, és van, aki ténylegesen formálja a szavakat, még ha a válasz kifürkészhetetlen messzeségből érkezik is.
Már hetvenöt esztendővel ezelőtt majdnem onnan jött a felelet. Szepesi György negyvenháromban, ukrajnai munkaszolgálata idején nem hitte volna, hogy megéri a huszonkettedik születésnapját. Nyert tehát hetvenöt évet. Pontosabban Magyarország nyert, mert csaknem háromnegyed évszázadra ajándékba kapta Magyarország hangját.
Az a hang gyerekkorom egy meghatározó hajnalán ugyancsak távolról jutott haza; hol elment, hol visszajött, s ha előkerült is, a rádió rendre csak recsegett. Mégis… Az a hang, amelyet aztán szinte naponta hallottam (– Mi van? – mondta mindig, és még felnőttként is sokszor kerestem a bácsit a dobozban, amikor felhívott), szóval az a hang a gyomromban szólt, és a szívemig hatolt. Nem sejtettem, kié, de belém hasított. Valami Rusorán úszott a labdával… Valami Rusorán! Faragó Tamás, a póló Peléje máig úgy beszél róla, ahogyan csak a halhatatlanokról beszélnek. A szintén örökkévaló Szepesi, aki a sportújságíró-szövetségtől diplomát érdemelt ki róla, hogy a sportsajtó halhatatlanja, ilyen óriások seregéről közvetített. Erről persze kölyökként fogalmam sem volt, és a szóban forgó magyar–szovjet mérkőzést úgy kellett elképzelnem, hogy addig egyetlen vízilabdameccsen sem jártam. De ott voltam Tokióban. Gyuri magával ragadott kilencezer kilométernyire. Gyuri, mondom most, ám akkor, ismeretlenül hogyan gyurizhattam volna, jóllehet Dömötör általa is legendássá lett gólja után egycsapásra a barátommá avattam.
Fordítva ez lassabban ment.
S mire bekövetkezett, már réges-rég rájöttem, hogy hiába akartunk mi, korábbi kis srácok egyformán Szepesivé válni. Szepesi csak egy volt, egy van. De már az is milyen, hogy ugyanúgy ábrándoztunk arról, Szepesi lesz belőlünk, mint arról, hogy Mészöllyé, Göröccsé, Albertté vagy Tichyvé nőjük ki magunkat. A szpíker épp olyan ideállá vált, akár a labdarúgóbálványok, pedig azok népszerűsége a legragyogóbb színművészek, Latinovits, Básti, Gábor Miklós vagy Sinkovits közkedveltségével vetekedett. A legszebb azonban az, hogy nemcsak a rádiót hallgató milliók, hanem maguk a sportolók is odavoltak érte. Sportolók, mondom, mert nemcsak foci van a világon…
Jelképesnek tekinthető, hogy Szepesi György 1948. július 25-én ment el Londonba, első olimpiájára. S napra pontosan hetven évvel később, 2018. július 25-én ment el örökre.
A kettő között egész dinasztiák pályáját kísérte végig a Németh famíliáétól a Gyarmati családig, és korszakos egyéniségek legragyogóbb alakításairól számolt be a pompás produkcióhoz méltó színvonalon. Köznapi értelemben nincs egyszerűbb 48-tól 49-ig jutni. De 1948-tól 49 ötkarikás aranyérem közvetítéséig elérni…!
Akiknek a diadalát nem ő kiáltotta világgá, azok sem maradtak le semmiről. Már nyolcvan volt, amikor hozzákezdett Szepesivel akkor és most című interjúsorozatához a Sport Tv-ben. A széria 200 részesre terebélyesedett, és elősegítette, hogy a házigazda oly sokáig köztünk maradjon, mert Gyuri határozottan állította: ez a műsorfolyam meghosszabbította nemcsak a pályafutását, hanem az életét is.
A Sport Tv nekem is hazai pálya, de volt más is, ami összekötött bennünket. Például Angyalföld. A Szekszárdi utat magamban én már Szepesi útnak hívtam, annyit beszélt róla. Lehetne ott Szepesi, Szusza kereszteződés, noha kis barátja nagy újpesti lett, ő meg szívében angyalföldi maradt. Szusza már fenn vár komájára, akárcsak a közös barátaink: mentorom, a számomra örökké első számú sportújságíró Lukács László, továbbá a szintén csudálatos Sándor Csikar, aki született intelligenciáját és életmódját tekintve is nagyon hasonlított Gyurira. Az életmód alatt azt értem, hogy Sándor épp olyan nyitott volt a közéletben, amilyen zárkózott privátim. Csikar Diana utcai házában és Szepesi Mese utcai lakásában is csak kevesen vendégeskedtek, nem volt ott körforgás, hogy ne mondjam, körkapcsolás. S még hadd hozzam elő Östreicher Emilt, akinek a kinevezésével Gyuri élete legnagyobb bravúrjainak egyikét érte el. Barátságból is tette, nem is. Ha Santiago Bernabeu Real Madrid-elnök korábbi jobbkeze nem lett volna tökéletesen alkalmas a feladatra, Szepesiben fel sem merül a vakmerő ötlet, jóllehet messzemenően igaz: mindenkinek mindenütt igyekezett segíteni. Azért azt gondoljuk meg, egy Spanyolországban élő disszidens lett a nyolcvanas évek elején a válogatott hivatalos menedzsere! Ez különb fegyvertény volt még annál is, hogy Szepesi kijárta: negyedszázad múltán hadd jöjjön haza, és a telt házas Népstadionban léphessen fel Puskás.
Az a nyolcvanegyes magyar–angol is bekerült a felejthetetlen 90 percek közé. Szepesi, Lukács és Rejtő László ezzel a címmel írta többször kiadott kötetét, melyet a futball megannyi megszállottja úgy forgatott, akár a bibliát. Vagy mint a Gól, gól, 2000 gólt, mert Szepesi már 1963-ban több gólnál járt, mint Pelé. Nyolcvanban aztán ő vezette a brazil királyt a magyar–osztrák kezdőrúgásához, kihasználva, hogy a Menekülés a győzelembe című amerikai filmet – melyben Pelén kívül Ardiles, Deyna, Bobby Moore, Van Himst is szerepelt – Budapesten forgatták, miután a hollywoodi mozi a zseniális Fábri Zoltán Két félidő a pokolban című 1961-es alkotása alapján készült. Gyurit nyilván megrázta a német katonák és a foglyok mérkőzésének ukrajnai története, valamint az, hogy a Hungária körutat a felvételek idején náci drapériák borították…
Jobb visszatérni a magyar–osztrákra. Annak ellenére is, hogy Szepesi két dolgot nem ért el az életben. Nem kiálthatta a mikrofonba: „a magyar futballválogatott világbajnok”, és nem végezhette el a 2004-es magyar–osztrák rendezésű Európa-bajnokság kezdőrúgását. Mint ötletgazda, erre igényt tartott volna, de a kandidálás Kék Duna hadművelete elbukott. Nem úgy, mint a 110. Magyarország–Ausztria mérkőzés, a 3:0-ás vb-selejtező alkalmából az osztrák televízió számára készített film, amelyet Gyuri 1965-ben együtt forgatott kedves bécsi kollégájával, Heribert Meisellel. Egy évvel később az újabb magyar–osztrák előtt borjúpörköltet vitt a Mátyás-pincéből az idő közben súlyosan megbetegedő Meiselnek, aki a meccs másnapján meghalt. Azon a 3:1-es mérkőzésen ugyanúgy Farkas János szerezte valamennyi magyar gólt, mint néhány héttel korábban, a franciák 4:2-es legyőzésekor. Szepesi persze rögtön a meccs után megállította a tarthatatlan csatárt, aki szerényen Albert átadásait emelte ki, és azt mondta: „Köszönöm, Flóri.” Amikor 1989-ben itt, ezen a helyen Gyuri búcsúztatta az alig negyvenhét évesen elhunyt Farkast, azzal köszönt el tőle: „Köszönöm, Jancsi.”
Mindannyiunk nevében mi mást mondhatnék ezen a megrázó napon: köszönöm, Gyuri.
Elhangzott a Farkasréti Temetőben, 2018. augusztus 15-én.
(Címlapkép: nsoTV / Youtube)
Kapcsolódó anyag:
Búcsú Szepesi Györgytől – Novotny Zoltán gyászbeszéde
Búcsú Szepesi Györgytől – Berzi Sándor gyászbeszéde
Búcsú Szepesi Györgytől – Hegyi Iván gyászbeszéde
