„Bármit teszünk, tegyük szenvedéllyel, vagy sehogy”

Tisztelt Család! Tisztelt Gyászoló Gyülekezet!
„Bármit teszünk, tegyük szenvedéllyel, vagy sehogy.”
Ez volt Szepesi György jelmondata. Szepesi Györgyé, aki szenvedéllyel szerette családját, szenvedéllyel lobogott a rádiózásért, a Magyar Rádióért, szenvedéllyel rajongott a magyar sportért, s benne a magyar labdarúgásért. Szenvedéllyel közvetített vagy ötven magyar olimpiai bajnokságot, szenvedéllyel közvetített vagy ötezer gólt.
Ő örvendezett Németh Imre londoni sikerénél, neki kacsintott a helsinki dobogó tetejéről Papp Laci, neki mondta Rómában Török Béka, hogy kezéből az aranyérmet már sarló-kalapáccsal sem lehet kiverni. Az ő kedvéért fésülködött meg az izzasztó tokiói vívó döntő után Rejtő Ildikó, s Dömötör is azért várt az örökkévalóságig mindent eldöntő vízilabdás gólja előtt, hogy Szepesi a távolság felerősítő zúgásával négyszer rimánkodhassa el: lőj, lőj, lőj, Dömötör lőj! Rekedten ő kiálthatta világgá a mexikói hőségben, hogy az alig ismert Tatai mindenkit lehajrázott kenujával, ő ébreszthette honfitársait Kulcsár Győző párbajtőrbravúrja után vidám „Jó reggelt Magyarország!” rikkantással. Ő sírhatta el magát Balczó győzelme pillanatában és a kör jelképes lezárásával ő jelenthette elfúló lélegzettel Németh Imre fiának, Miklósnak montreáli gerelyhajító világcsúcsát.
És a gólok a futball-pályán! Az először válogatott Puskás első gólja a válogatott mérkőzést először közvetítő Szepesi György tolmácsolásában Államalapító Szent István ünnepén 1945-ben. Tőle hallottuk izzó lelkesedéssel a magyar-angol 6:3 góljait, Albert szlalomozását a németek ellen, Farkas kapáslövését a Goodison Parkban, Bene góljait a tokiói olimpián és az angliai világbajnokságon. Olyan szenvedéllyel beszélt, hogy egyik Népstadionbeli gól-közvetítése után az egyik pesti kórházban megszólalt egy néma. S a körkapcsolásos közvetítések lüktető varázsa a rádióban! A kör a Buenos Aires-i  világbajnokságon zárult le Csapó Károly argentinok elleni találatával.
„Bármit teszünk, tegyük szenvedéllyel, vagy sehogy.”
Az ötvenes-hatvanas években mindenki azért kapcsolta be a rádiót, hogy Szepesi közvetítéseit hallhassa. Vele azonosultunk, s rajta keresztül a sportolókkal, akik kimagasló eredményeikkel a mi büszkeségünket dagasztották, a mi hírnevünket növelték, a mi odatartozásunkat jelentették egy utcához, egy kerülethez, egy településhez, egy közösséghez, Magyarországhoz. Az ötvenes-hatvanas években minden tizenéves gyerek sportriporter szeretett volna lenni, s ez elsősorban Szepesinek volt köszönhető.
Műfajt, szakmát, hivatást teremtett – szenvedéllyel, szeretettel, érzelemgazdagsággal, mosollyal, jó szóval. Egyszerűen, pontosan fogalmazott, izgalmasan, érdekesen, láttatóan közvetített, nemcsak a kit, a mit mondta el, hanem a holt, a hogyant és a miértet is. Tájékoztatott, nevelt és szórakoztatott. S, ha olykor botlott, vagy tévútra tért, azt sem tagadta. Többek lettünk általa. A háromszoros olimpiai bajnok Kárpáti György másra is felhívta a figyelmet: „…ő azon kívül, hogy kiváló sportriporter, a rádiózás tudora, egy meleg szívű nagyon jó barát, aki mindenkinek ott segít, ahol csak tud.”
Akik vele dolgoztunk, hányszor, de hányszor hallhattuk intelmeit a naprakészségről, a felkészülésről, az olvasás fontosságáról, a rokon műfajokban való munkálkodás, a sokoldalúság jelentőségéről, arról, hogy jelenjenek meg írásaink, forduljunk meg a televízióban, filmgyárban, vegyünk részt közönség-találkozókon. Hányszor, de hányszor kért, hogy a szépet, a jót vegyük észre, ne a rosszat, szeressük a sportolókat, akiket ő szenvedélyesen szeretett.
Nagyon szívén viselte, hogy az egész világ magyarságát tájékoztassuk. Minden követ megmozgatott, hogy közvetítéseink, műsoraink, híreink, riportjaink eljussanak az Erdélyben, Felvidéken, Kárpátalján, Vajdaságban, Burgenlandban, Kanadában, Egyesült Államokban, Argentínában, Ausztráliában élő magyarokhoz is.
1958-ban, a svédországi labdarúgó világbajnokság idején részt vett a Nemzetközi Sportújságíró Szövetség göteborgi kongresszusán, ahol elérte, hogy a magyar sportújságírók testületét ideiglenesen, majd egy év múlva Bécsben felvegyék az AIPS-be. Barátjával, Lukács Lászlóval és Pataki Károllyal elindították Az Év Sportolója választást. Ő az egyetlen, aki az eddigi hatvan szavazáson részt vett. Többnyire a hosszú ideig tartó, eredményes sportpályafutást elérőkre voksolt, Polyákra, Balczóra, Zsivótzkyra. Olykor a váratlanul kiugró teljesítményt értékelte. Kedvelte Gyarmati Andreát, a labdarúgókat, öttusázókat, vízilabdázókat. A Magyar Sportújságírók Szövetsége munkáját a legutóbbi időkig aktívan segítette, minden fiatal kollégát ismert, számon tartott.
„Bármit teszünk, tegyük szenvedéllyel, vagy sehogy.”
Az első kör után következett a második. Bonni tudósító, MLSZ-elnök, szórakoztató- és sportfőosztály-vezető, FIFA VB-tag, a Magyar Rádió kuratóriuma elnökségének tagja, az Aranytollas Újságírók Társulatának elnöke és így tovább. Mindenütt a rá jellemző szenvedéllyel.
Ha nem is közvetített többet, a rádióban mindig hallható volt. És főleg ott volt – a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség tisztségviselőjeként vagy a Rádió akkreditáltjaként – szinte minden olimpián, s ha már ott volt, természetesen tudósított, jegyzetet mondott, interjút készített. Ötvenedik rádiós évfordulóján egy Magyarország-Izrael mérkőzés erejéig visszatért a pálya szélére, a sydney olimpián a lövészetről tudósított, Athénben pedig beugrott műszaki segítség nélkül egy interjú elkészítésére.  Ő, aki a felvevő-berendezések kezelésével nem volt különösebb barátságban. „Gyuri bácsi, ezt a gombot az elején nyomd meg, ha végeztél ne nyúlj semmihez, hozd fel így a készüléket!”
Non omnis moriar! Horatius szavait kissé átalakítva: nem halunk meg egészen.
Aki a lényében rejlő ős tudást önmaga számára meghódította, mindent elért, ami emberileg elérhető, az élet és a halál csak felületesen sebezheti, lényegében sérthetetlen és teljes.
Drága Gyuri, Gyuri bácsi! Nekünk, munkatársaidnak és barátaidnak hiányzik, hogy hosszan elnyújtott ó-val gólt kiálts, hiányzik, hogy Varga Zolinak követeld a nyolcas mezt. Hiányzik, hogy az uszodában az olimpikonok történeteit hallgasd, vagy éppen te mesélj nekik, hiányzik, hogy felcsillanjon a szemed egy csinos nő láttán. Hiányzik, hogy elintézz egy határidő utáni akkreditációt a labdarúgó világbajnokságra egyik kollégánknak, hiányzik, hogy átadd a Puskás Nemzetközi Futballalapítvány rólad elnevezett díját az arra érdemes sportújságírónak. Hiányzik, hogy elmondd feleséged mennyire aggódva bocsátott el valamelyik utadra, hiányzik, hogy mesélj, milyen gondosan figyel rád orvos fiad, hiányzik, hogy unokáddal teniszezni jöjj a Rádió vadaskerti pályájára. Hiányzik, hogy amikor szembe találkozunk a folyosón, azt mondd, hallgatlak benneteket, és nagyon hiányzik, hogy mint szoktad – szent meggyőződéssel – nyilvánosan kijelentsd: a Rádió örök.
Non omnis moriar! Szepesi György hangját, műsorait megőrzik a felvételek, sugárzó lényét, bölcsességét, emberszeretetét a rádióhallgatók, tévénézők, szurkolók sokasága, a sportújságírók és rádiósok emlékezete.
És most a lelátók moraja, a Bródy Sándor utcai kábelrengeteg, a Mese utcai fák mind azt susogják: Gyuri, Gyurka, Gyuri bácsi, Dzsordzsi – ki, hogy szólított – Isten veled!