Nyáry Krisztián beszéde
(Elhangzott a 36. Magyar Sajtófotó Kiállítás megnyitóján, a Capa Központban 2018. március 29-én.)
Fake news, avagy miért higgyünk a hadifestőknek?
Van egy kép. Száz évvel ezelőtt, 1918-ban készült. Nem fotó, hanem festmény. Egy bekötött fejű, mezítlábas katonát ábrázol, ahogy a földön ülve kifejezéstelen arccal bámul maga elé. Mindent elmond a háborúról. A címe: Pihenő katona. A történet folytatását a kép hátoldaláról ismerjük. A festő, Mednyánszky László odaírta a katona későbbi sorsához jobban illő új címet is: Elesett katona. Arról fogok most beszélni, miért hisszük el ma, és miért hitték el kortársai is Mednyánszkynak, hogy ez a kép a háború hiteles ábrázolása lehet. És hogy mindennek mi köze van ma a fotózáshoz és a sajtófotó műfajához.
Az Osztrák–Magyar Monarchiában az első világháború kitörését követően megalapították a Császári és Királyi Sajtóhadiszállást, amelynek kötelékeiben nemcsak haditudósítók dolgoztak, hanem a képi ábrázolás mesterei is. Soraikban voltak fényképészek, sőt, 1917-től kezdődően filmesek is, ám a legtöbben a festők voltak. Az ún. hadifestők teljes ellátást kaptak, harcolniuk nem kellett, viszont kéthetente egy művet meg kellett alkotniuk.
A hadifestők századába nem kisebb művészek tartoztak, mint Rippl-Rónai József, Pór Bertalan, Aba-Novák Vilmos, Kisfaludi Stróbl Zsigmond, Frank Frigyes és a 62 éves Mednyánszky László is, aki idős kora miatt külön hadügyminiszteri engedéllyel szolgálhatott a fronton.
Első pillantásra érthetetlen, miért volt szükség a festőkre. Hiszen léteztek már fotósok, sőt, a sajtófotó műfaja is ismert volt, ráadásul a műfaj 1918-ban már nem számított újszerűnek.
Mielőtt innen folytatnánk, érdemes kicsit visszaugrani az időben. Sajtófotó addigra már közel 70 éve létezett, ráadásul az egyik első haditudósító fotóriporter is magyar volt. Szathmáry Pap Károly 1853 októberében kezdte el a krími háborút dokumentálni, egy csukott hintóban berendezett laboratóriummal ment a harcoló sereg után. Ma őt tekintik az első három fotóriporter egyikének, akik ekkoriban a világ különböző pontjain dolgoztak.
Kicsit később az első elméleti vita is lezajlott Magyarországon a fotográfiai ábrázolásról.1863-ban két fotózáshoz is értő festő folytatott sajtópolémiát a fényképészetről. Székely Bertalan szerint a fotózás nem bír esztétikai értékkel, hiszen csak a naturális utánzás műfaja. A fényképészműtermet is működtető Barabás Miklós ennél megengedőbb volt. Szerinte a fotózás alkalmassá tehető arra, hogy a festészetet kiszolgáló alkalmazott művészet váljon belőle. Abban tehát nem volt vita köztük, hogy a fénykép alsóbbrendű dolog a festményhez képest.
Közben a lapokban megjelentek az első fotóriportok is. Ebben is a világ élvonalához tartozunk. Az első fotóriportot a hagyomány szerint 1886-ban publikálták a francia Le Journal Illustré c. magazinban, és egy százéves embert mutatott be 13 fotón keresztül. Csakhogy Magyarországon már 1883-ban megjelent egy négy fotóból álló sorozat a Képes Családi Lapok című újságban az árvíz által elpusztított Szeged újjáépítéséről. Cikk nem is volt hozzá, csak néhány szavas képaláírások.
A következő évben a kor legnépszerűbb lapja, a Vasárnapi Ujság is közölt két, olyan összefüggő képet Mária Valéria főhercegnőről és Amália bajor hercegnőről, amelyet riportnak lehetne tekinteni. Szintén 1884-ben a képzőművészeti profilú Magyar Salon is közölt két fotót a „japáni nők” mindennapjairól. Nagy kérdés, hogy az ismeretlen fotós ezt Japánban fényképezte-e vagy a szerkesztők vágták ki egy külföldi lapból, mert akkor az első szerzői jogi plágiumok között is ott vagyunk a világ élvonalában. Ezek a fényképek azonban évtizedekig nem kerülhettek a címlapra, és a fontosabb témákat sem ezekkel illusztrálták, hanem metszetekkel vagy festményekkel.
A következő években a Vasárnapi Ujság már rendszeresen közölt fotóriportokat. 1890-ben például a Tisza Kálmán miniszterelnök lemondásáról közölt fényképek voltak az első fotók, amelyek parlamenti ülésről készültek, hiszen korábban az országgyűlésről szóló összes képi beszámoló rajzolóktól származott. És még később is nagyon sokáig.
Mi lehet ennek az oka? Miért volt másodlagos műfaj a sajtófotó, amikor minden feltétel adott volt hozzá? Miért csak a kevéssé fontos témákat illusztrálták fényképekkel?
A magyarázat egyszerű. A fényképet évtizedekig nem tekintették a valóság festészettel egyenrangú, hiteles ábrázolási módjának. A fotográfus nem „alkotó szellem”, mint a festőművész, „a fotográfia csak másolás” – írta a Magyar Salon 1888-ban. A komoly dolgokhoz éppen ezért festők vagy grafikusok kellettek.
Nem véletlen, hogy a lapok nagyon sokáig csaltak is kicsit a hitelesség érdekében. Gyakran alkalmaztak fametszetes sokszorosítást fénykép alapján, hogy az illusztráció rajznak tűnjön, azaz ne a valóság sima másolása legyen.
Kezdetben persze technikai okok is közrejátszottak abban, hogy a fotó nem minden képi műfajban tudott versenyezni a rajzzal vagy a festészettel. Az expozíciós idő, a nehéz és nehezen mozdítható gépek, a nedves lemezes technika egyaránt korlátozták a technológia áttörését. A századfordulón azonban az általánossá váló szárazlemezek már könnyebben tárolhatóak és kezelhetőek voltak, és jóval rövidebb exponálást is lehetővé tettek. Később megjelentek a kisebb, könnyebben hordozható fényképezőgépek is.
A technika tehát készen állt, de az igazán fontos dolgokat még ezután is festőkre bízták a szerkesztők. Például a háborús tudósítások nagy részét. Mai logikával erre azt mondjuk, hogy a festők bármikor hazudhattak volna, hiszen azt festhettek, amit akartak. Mégis megbíztak bennük.
Egy újság 1918-ban fel is tette a kérdést: Miért higgyünk a hadifestőknek? Az újságíró meg is adta saját magának a választ. Azért kell inkább hinnünk a festőknek, írta, mert ők művészek, és nem kockáztatják a hírnevüket. Mert a művész neve a védjegy: garancia arra, hogy amit ábrázol, az a valóság. Neki el kell hinnünk, hogy milyen a valódi csatatér.
De ugyanebben az évben, 1918-ban történt valami. Egy Kertész Andor nevű fiatalember ’18 októberében Brassóban lefényképezte a hazainduló katonavonatokat, a felbomló hadsereget. Nem volt haditudósító, szerelmi bánatában, önkéntesként vonult be. Saját, állvány nélkül is használható gépét is magával vitte a frontra. 1915-ben megsebesült, és több mint két évig Esztergomban ápolták. Lábadozása közben készítette az esztergomi uszodában híres „víz alatti úszó” fotóját, a fotótörténet egyik leghíresebb képét. Háborús fotóit és későbbi riportképeit sorra közölték a lapok.
Az volt benne a különleges, hogy fotósként úgy viselkedett, mint egy festő. Sok képén szerepelt saját maga, sokat kísérletezett, játszott a fényekkel, sziluetteket, sőt, absztrakt témákat is fotózott. Párizsba került, ahol nem fotósokkal, hanem festőkkel barátkozott. Picasso, Pierre Mondrian és Marc Chagall tartoztak baráti köréhez. Az egyik első fotós volt a világon, aki bebizonyította, hogy a fényképészet is lehet művészet, a fotós neve pedig márkanév.
Csakhogy André Kertész korában a fotóriport és a kísérleti, művészi fotózás elvált egymástól. A sajtófotó esetében az alkotói márkavédjegyet lépésről lépésre a technikába vetett bizalom kezdte helyettesíteni. A következő 80 évben, a sajtófotó hőskorában elhittük, hogy amit a fotó ábrázol, az a valóság.
A sajtó azon illúzióba ringatott minket, hogy a hitelesség technika kérdése. Minél jobbak a tárgyszerű képrögzítés eszközei, annál hitelesebb a fotó. Ha a valóság nem volt egyértelmű a képen, arra gyanakodtunk, hogy a fotós nem volt elég ügyes. „Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel” – mondta az e kiállítást befogadó intézmény névadója, Robert Capa. Technika plusz merészség egyenlő hitelesség – ez volt a huszadik századi sajtófotózás képlete. A festők hitelességéről pedig lassan elfelejtkeztünk.
Évtizedeknek kellett eltelniük, hogy lassan, nagyon lassan rájöjjünk: a fénykép – természetéből adódóan – nem spontán, nem választható el a fotós személyiségétől és szándékaitól. Pusztán technikai tökéletessége miatt nem hitelesebb, legfeljebb részletgazdagabb.
A hitelesség technicizált mítosza napjainkban dől meg teljesen. Ma, a Photoshop és a fake news korában egyáltalán nem magától értetődő, hogy ami jól látható, – azaz ami Capa szavaival „elég közel van” – az egyszersmind valóságos is.
Sokan azt mondják, hogy a sajtófotó történetének legsúlyosabb válságát éli. Minden nap egyre kevesebben vannak a világon, akik kétely nélkül tekintenek egy interneten eléjük ugró vagy akár egy nyomtatott lapban közölt fotóra. Pedig évtizedekig ez volt a legfontosabb kapaszkodó. A hír, a leírt történet torzíthat, akár hazudhat is, de a kép nem, gondoltuk. Ma pedig egyre többen aggódunk amiatt, hogy nem hihetünk többé a szemünknek sem.
Az ábrázolás hitelességének kérdése ma ismét ugyanolyan fontos szempont, mint száz évvel ezelőtt. Akkor a többség más okból hitte úgy, hogy a technika elfedheti a valóságot, ezért az igazságért a nevükkel kezességet vállaló festőket küldtek a frontra. Ma ugyanez a kétség mindennapos tapasztalatunk.
De térjünk vissza a 100 évvel ezelőtt kérdéshez. Miért higgyünk egy fotónak? Másként fogalmazva: miért higgyünk a sajtófotók készítőinek? Ugyanazért, amiért elődeink inkább a festőknek hittek. Mert az igazi fotóriporter nem kockáztatja a hírnevét. Hiszen egyetlen védjegye van: hogy amit ábrázol, az a valóság. Akkor is az, ha a valóságot mindig a saját alkotó személyiségén keresztül mutatja meg. Újra eljött az alkotói személyesség vagyis inkább a személyiség ideje. Ma már nemcsak a fotón ábrázolt történet a fontos, hanem a fotós története, azaz az életműve is.
Ezért különösen fontos, amit Önök tesznek. Akiknek a képeit ma itt látjuk, garanciát vállaltak arra, hogy azt fotózzák, amit látnak. Amilyennek a valóságot látják. És – ahogy festő elődeik – újra a nevükkel szavatolják a hitelességet.
Köszönöm szépen Önöknek, hogy továbbra is hihetünk a képek igazságában! A kiállítást ezennel megnyitom.
(A cikk alatti prezentációban minden kategória díjazottjait megismerhetik, a megnyitóról készült fotók teljes galériája pedig a Capa Központ Facebook-oldalán érhető el. A kiállítás május 19-ig látható, minden nap 11 és 19 óra között, ünnepnapokon zárva – a szerk.)
