Augusztus 20-án lett volna 75 éves Csátth Attila (1942-2015). A nagyszerű debreceni karikaturistára Debreczeni Tamás és Bodnár Gyula emlékezik.
Debreczeni Tamás megemlékező írása:
Ahogyan a lélek tiszta mély forrásából tör fel a felhőtlen kacaj, úgy szerette látni a debreceni Csátth Attila karikaturista is a környezetében lévő embereket….
Azt hiszem, kegyes volt hozzám a SORS, hogy életem során egy ilyen emberrel találkozhattam.
Nem kívánt tetszelegni senki előtt, és még csak nem is bohóckodott, és ezzel együtt nem akart kicsikarni senkiből egy mosolyt sem. Egyszerűen csak jött a sajátos habitusából áradó, a személyisége természetességéből fakadó jelensége,, és pillanatok alatt egy kedélyes jó hangulatot varázsolt… Azt hiszem ,hogy erre születni kell…
Rálátása zseniális volt a napjainkban történő eseményekre, a nő – férfi (vi)iszonyára….. Nem volt mérnök, de mérnöki pontossággal fogalmazta meg azt, hogy az életben minden mindennel összefüggésben van : a látszólag távol lévő pontokat minden érdek nélkül ” (tarta)lommal” kell feltölteni, nem pedig a korunkra jellemző mutyizás módszerével…
Ahogyan vallotta : a semmi nem ad stabil tartást semminek…..
Az emberekkel való kapcsolatában és a rajzaiban inkább volt diszkréten visszafogott, kerülte a hivalkodó magatartást
Nagyon kevesen voltunk azok, akiket a bizalmába fogadott, és egyetlen egy kép kivételével soha mások ötletét nem rajzolta meg.. Őszintén beszélt az életéről, állapotáról, családjáról….. és hogy mekkora a lelki terhe, illetve a lakása elzálogosítása után az a bizonyos kereszt.
Rendkívül kritikusan és igen élesen fogalmazta meg a gondolatait az élete utolsó napjaiban. Csak ült egy szoboszlói intézetben az ágya szélén. Réveteg, üveges tekintettel nézett a semmibe, miközben azon tűnődött, hogy a magyar társadalom morálisan milyen mélyre tudta letornázni magát : Egyik alkalommal így szólt hozzám – Tommázó, azt tudod ugye, hogy régen az Eszteházyak voltak az urak, meg a Zichyk, mára pedig a SZARHÁZYAK és a STRICIK… Majd a sommázást emígy fejezte be : – az igénytelen, fantáziátlan, színtelen, íz(lés)telen, sztárrá tenyésztett ripacsokból áll az ország… Istenem, mennyi jószág…
Hetente találkoztunk Atilkával, ahol erőt és hitet adott a saját megpróbáltatásai ellenére. 10 éven keresztül csalt mosolyt a debreceni közönség arcára csak a BOHÉM HANGULAT karikatúra kiállítás megnyitókon a Konzervatórium Galériában, majd pátyolta szakmai tanácsaival az őt követő ifjú titánokat ( Markos Sándor, Gárdonyi Sándor…)
Atilka most lenne augusztus 20-án 75 éves.
Az a csoda, amiről minden találkozásunkkor beszélt (csoda történt, felébredtem…) 2015. január 6-tól már nem csoda, ez elmaradt….
ATILKA, vajon odafönt is a nevetéstől rázkódva könnyesre sírod magad? Tudod, ahogyan a tiszta mély forrásból tör fel a felhőtlen kacaj………
Debrecen, 2017. augusztus 16.
Bodnár Gyula (ex-Ludas Matyi) megemlékezése Csátth Attiláról:
Ha megadatik az embernek, hogy aránylag hosszú életű legyen, akkor már nem is olyan könnyű minden eltöltött évre, napra, ne adj Isten, órára visszaemlékezni. Ebben a nagy összevisszaságban igazából csak mazsolázni lehet. Vidám és szomorú események halmazából, rokonok, ismerősök tömegéből sokszor nehéz felidézni az emlékeket, s főleg nehéz nem szomorú szívvel gondolni elment rokonokra, igaz barátokra.
Egy ilyen igaz barátom épp most töltené be a 75. életévét. Csátth Attilaként látta meg a napvilágot és Csatillaként távozott.
Sokan ismerték őt személyesen, még többen a rajzai által, vagy munkatársként, szomszédként.
Kivételes szerencseként élem meg ma is, hogy barátságunk jóval többre nyúlik vissza mint egy fél évszázad. Sokat köszönhetek neki. Ahogy kedves emlékű barátunk, Várkonyi Károly festőművész -nekünk mindíg csak „Karcsi bácsi”- mondta, Attila karikatúristának született. Sokszor elmondta, hogy : -Ti szellemi ikrek vagytok, nektek együtt kellene dolgozni.
Életem azon fordulópontján, amit nagyon sok férfitársamhoz hasonlóan én is szerencséltettem megélni, Attila kezembe nyomott egy kis füzetet, amit ma is őrzök. Soós Zoltán versei voltak „Pohárköszöntő” címmel.
Akkor még én is próbálkoztam rajzokkal és a versek -no és Attila rábeszélésének engedve készítettem pár darab képi gondolatot a versek nyomán. Mivel a verseket a Vöröskereszt adta ki, összeszedve minden bátorságomat, felszerénykedtem hozzájuk, ahol úgy fogadtak, hogy már szinte be is csoportosították azokat a nyomtatáshoz. Később ezek egy kis füzetkében meg is jelentek. Évek teltek el, a Napló-ban rég megszünt a Karikás nevű rovat, majd 1989-ben jött a rendszerváltás okozta sajtórobbanás, mindenki lapot akart kiadni, a külföldi sajtóhiénák minden lapot felvásárolni. Ebben a sajtódömpingben került kezembe az Új Szabad Száj, s mivel ennek a főszerkesztője készitette a Vöröskeresztnél az említett füzetkét, küldtem neki pár írást, majd -mivel ezt kérte- folyamatosan írtam a lapba.
1990-ben a Ludas Matyi Árkus József vezette teljes szerkesztősége otthagyta a Hírlapkiadót. Ekkor kaptam egy táviratot az új főszerkesztőtől, Dluhopolszky Lászlótól, hogy szeretne szerződtetni állandó belső munkatársnak, majd amikor személyesen találkoztunk, akkor közölte, hogy főmunkatársként leszek felvéve.
Édesapám után Attilával és Karcsi bácsival közöltem elsőként a számomra – s örömmel konstatáltam, hogy a számukra is- jó hírt. Ide vezetett az, hogy annak idején Attila kezembe adta Soós Zoli verseit.
Ne gondolják, hogy nem éreztem ezért hálát. Már hogyne éreztem volna és a beosztásomnál fogva mindent elkövettem azért, hogy Attilát legalább külsősként foglalkoztassák, s közöljenek tőle rajzokat. Sajnos megbuktam. Olyan volt a szerkesztőségi közeg -számomra máig megmagyarázhatatlanul-, hogy mindig falba ütköztem.
Aztán elérkeztünk 2002-be, amikor Itt Debrecenben megjelent egy „Körkép” című hetilap, ahova Filep Tibor barátom engem is hívott. Felvetettem, hogy indítsunk a lapban egy humor oldalt is, amihez kellenének Attila rajzai is. A főszerkesztő -V. Szabó Sándor- mondta, hogy nem megy a dolog, hetek óta „fűzi” Csátthot, de az nem áll kötélnek. Mondtam neki, hogy holnapra itt lesznek a rajzok. Miután elmentem a szerkesztőségből felhívtam Attilát azzal, hogy rám bízták a humoroldalt és kellenének tőle rajzok.
Másnap korán bementem a Péterfia utcai szerkesztőségbe. Egyszer kopognak az ajtón, belép Attila és letesz a főszerkesztő elé három karikatúrát. Sándor nem akart hinni a szemének és még évekkel később is faggatott, hogy mivel tudtam Attilára hatni? Mivel…,
…mivel már Várkonyi Karcsi bácsi is megmondta, hogy mi szellemi ikrek vagyunk.
Attól a reggeltől kezdve 2004 októberéig megszakítás nélkül úgy jelent meg a „Humor is” oldal, hogy: szöveg Bodnár Gyula, karikatúra Csáth Attila.
Részemről ez volt egy szerény kárpótlás, vagy inkább elégtétel azért a Ludas Matyinál történt méltatlan mellőzésedért.
