Pontosan tíz évvel ezelőtt fejezte be a négy éven keresztül tartó adatgyűjtést a Magyar karikaturisták adat- és szignótára 1848—2007 című kötethez Gyöngy Kálmán. Az 1848 és 2007 közötti időszak hazai karikaturistáit bemutató, kiváló lexikonról a MÚOSZ Karikatúra-művészeti Szakosztálya emlékezett meg.
A szakosztály fontosnak tartja a nagy elődök, a korábban élt neves mesterek munkásságának folyamatos bemutatását, ezért is nélkülözhetetlen számukra ez a kiadvány.
Ahogyan a szakosztály alapító nyilatkozata fogalmaz: „A szakosztály tevékenysége nem korlátozódik a jelenre. Feladatának tekinti, hogy méltóképpen ápolja az olyan neves elődök emlékét, mint Jankó János, Mühlbeck Károly, Klics Károly vagy Gáspár Antal, és a többi nagy művész munkásságát.”
Lengyel András írása Gyöngy Kálmán gyűjteményéről
A karikatúra sajátos, kettős természetű műfaj. Mint grafika, a képzőművészet része (egyes, virtuóz művelői révén: rangos része), mint aktualitásokra reagáló sokszorosított grafika pedig, amelynek legfőbb hordozója a nyomtatott sajtó, a sajtótörténet része. S a műfaj e medializáltsága egyre fontosabbnak látszik: a vizualitás általános fölértékelődése ezt a lenézett, éppen csak megtűrt művészetet is mediális jelentőségűvé emeli. Gyöngy Kálmán karikatúra-lexikona így a sajtótörténet-írás figyelmére is igényt tarthat.
Maga a lexikon, amelyre most fölhívjuk a figyelmet, egyszemélyes lexikon: egyetlen szerző, Gyöngy Kálmán műve. A munka erényei és hibái is jórészt ebből a helyzetből fakadnak. Nyilvánvaló, hogy egyetlen, mégoly lelkes és szorgalmas kutató nem végezheti el maradéktalanul azt a sokrétű, nagy munkát, amely sikeresen csak egy kutatócsoport közös erőfeszítése révén lenne elvégezhető. Az a személyes érzelmi érdekeltség és ambíció azonban, amely a legtöbb ilyen egyszemélyes vállalkozás hátterében kimutatható, ez esetben is sok nehézséget legyőzött s érdemi eredményeket hozott. S szempontunkból, potenciális lexikonhasználók szempontjából ezek az eredmények a lényegesek.
Mit ad e lexikon a sajtótörténet-írás számára?
Meglepően sokat. Mindenekelőtt: a lexikon törzsét a magyar karikatúristák életrajzi szócikkei alkotják. Élők s holtak együtt, egyetlen betűrendben. Másfél száz év jeles és/vagy szinte teljes feledettségbe szorult rajzolói sorakoznak itt, Jankó Jánostól Kaján Tiborig, sőt tovább, a mai fiatalabb generációk képviselőiig. A címszavak listája imponáló, olyan jeles alkotók alapadatait kapjuk itt meg, mint pl. Balázs-Piri Balázs, Bér Dezső, Brenner György, Byssz Róbert, Dallos Jenő, Dezső Alajos, Dluhopszky László, Feiks Jenő, Gáspár Antal, Gedő Lipót, Hegedűs István, Lehoczky István és Károly, Lengyel Gyula, Major Henrik, Pápai Gábor, Pérely Imre, Rau Tibor, Sajdik Ferenc, Szabó László Róbert (azaz: Marabu), Szepes Béla, Szigethy István, SzürSzabó József, Várnai György, Zórád Ernő. Összesen, ha jól számolom, 943 szócikk. A fölvettek egy része, persze, határterületi alkotó, tevékenységük súlypontja máshová esik, de ide is tartoznak. Ha munka közben a sajtótörténész, valamely eléje kerülő újságrajz vagy karikatúra alkotójára lesz kíváncsi, immár ehhez a lexikonhoz fordulhat gyors tájékozódásként. A legfontosabb adatokat itt megtalálja. Ez, talán mondani sem kell, önmagában is nagy érdem, kivált ha tudjuk, hogy az itt szereplők egy része soha, semmilyen más lexikonba nem került be.
De e lexikon nem áll meg itt. Van egy képmelléklete („képtár”), amely minden itt szereplő alkotótól ad mutatóba egy-egy művet – ez, bizonyára, elsősorban a művészettörténész számára érdekes, ám alkalmilag, valamely bizonytalan szerzőségű újságrajz alkotójának azonosításában a sajtótörténésznek is jól jöhet. Ugyanez mondható el a szignótárról is: Gyöngy Kálmán ugyanis hasonmásban bemutatja a lexikonban szócikként szereplők többségének szignóját is. Munkája legnagyobb újdonsága azonban sajtótörténeti szempontból inkább a karikatúrákat közlő lapok jegyzéke. Nem hagyományos bibliográfiát ad, hanem ennél részben kevesebbet, részben többet. Kevesebbet, mert címleírásai rövidítettek, sőt olykor pongyolák. Többet, mert évenként haladva minden évben fölsorolja az éppen élő s ilyen anyagot rendszeresen közlő lapokat, alkalmi kiadványokat. S így, ha egy-egy periódus magyar karikatúratermését akarjuk módszeresen áttekinteni, együtt van számunkra az a címjegyzék, amely alapján dolgozhatunk. Ez az összeállítás persze „csak” lexikográfiai melléktermék; a lexikográfus, előzékenyen, megadja nekünk azt a listát, amelynek átnézésével ő is összegyűjtötte anyaga javát. De jól tette, hogy lenyomtatta műhelymunkájának ezt a dokumentumát: így végre áttekintésünk van arról, hogy az elmúlt másfél évszázadban, egy-egy időmetszetben mely magyar lapok közöltek ilyen anyagot.
Gyöngy Kálmán maga is karikatúrista, a műfaj iránti vonzalom késztette munkára. Nagy érdeme, hogy egymaga is igen nagy anyagot nézett át, s föltáró munkájának eredményeit a maga módján beépítette a szócikkekbe. Az, hogy valamelyik karikatúrista mikor s mely lapokba dolgozott, immár nagy pontossággal áttekinthető. Az anyaggyűjtésnek ez a szempontja alapvető: innen elindulva jó esély van a legnagyobbak oeuvrejegyzékeinek elkészítésére, együtt pedig – mivel az átnézett anyag nagy – megbízható, jó összkép alakítható ki a vizuális kultúra e területéről. Sőt, alapkutatásról lévén szó, e szócikkek ismerete immár minden további kutatás kiindulópontjának tekinthető.
Sajnos a kutató személyi díszpozícionáltságának hátrányai is vannak. A lexikográfia ugyanis, bár minden lexikon elsősorban anyaga, adatai révén él, olyan szakma, amely művelőjétől egy sor speciális készséget és technikát is megkövetel. Magyarán: célszerű bizonyos „fogások”, előzetes ismeretek birtokában lenni. A speciális lexikográfiai fölkészültség pedig nem erőssége Gyöngy Kálmánnak. Egy életrajzi szócikket megírni például egyáltalán nem egyszerű: akár tudósról, íróról vagy politikusról van szó, akár – mint esetünkben – karikatúristákról, a jó szócikk megkövetel bizonyos típusú adatokat s bizonyos formai megoldásokat. A szócikk szerkezete, fölépítése nem lehet ötletszerű, önkényes, s az adatok igazán csak rendszerszerűségükben „élnek”. Gyöngy Kálmán lexikona, sajnos, mindkét típusú hibát elköveti. Szócikkei gyakran lyukasak, olyan adatokat sem ad meg, amelyeket a legtöbb esetben könnyen megadhatna (például a születési és halálozási dátumokat csak évszámmal jelöli), az életrajzok kronológiája nemritkán cseppfolyós, sokszor nélkülözi az időrend konkretizálását, az iskolai tanulmányokról szólva sokszor általánosságba mozog, stb. A szócikkek fölépítése pedig olykor bőbeszédű: fecsegő, vagy – nem is ritkán – önismétlő. Nincs ökonómiája az adatok fölsorakoztatásának. Ezt mindenképpen fájlalnunk kell, mert lerontja Gyöngy Kálmán teljesítményét, jóllehet Viczián Jánosnak Szinnyei Józsefen és Gulyás Pálon iskolázott szócikk-fölépítési elvei és szempontjai könynyen eltanulhatók lettek volna. S akkor kicsivel több munkával lényegesen jobb szócikkek lettek volna összeállíthatók. (A tárgyi igazsághoz tartozik, persze, hogy e hibákban igen sok magyar lexikonnal osztozik. Olyan „professzionális” műhelyek gyakorlata is hagy kívánnivalót, mint pl. az Új Magyar Irodalmi Lexikon, az UMIL, amelynek főszerkesztője pedig a legrigorózusabb magyar filológusok egyike…)
Egyes, konkrét adatok bolygatása, amely általában a lexikonkritika önérzetnövelő, „hálás” terepe, nem lehet itt feladat. Ekkora anyagban nyilvánvalóan van téves vagy pontatlan adat, – ez nem is lehet másképp. Egy szerző nem ismerhet mindent s mindenkit, s a kézikönyvekre való hagyatkozás könnyen megbosszulja magát. Ezt fölróni Gyöngy Kálmánnak, méltánytalanság volna. Egyetlen hibát azonban itt sem hagyhatok szó nélkül. A Szigethy Vilmosról szóló szócikk ugyanis nyilvánvalóan egybemossa egy újságrajzolónak és a szegedi újságírás legendás alakjának, Sz. Szigethy Vilmosnak (Bobnak) az adatait. A szegedi író-újságíró természetesen nem rajzolt, nem jár neki itt a szócikk – csak Gyöngy Kálmán az ő nevét találta meg a lexikonokban. Ez a kontamináció azonban épp azért említendő meg, mert oka általánosítható érvényű: ott, ahol Gyöngy Kálmán más lexikonok, kézikönyvek adatait veszi át saját empirikus kutatás nélkül, szócikke sebezhetővé válik.
A magyar lexikonszerkesztés nem áll feladata magaslatán, – ezt, sajnos, soha nem árt szem előtt tartani…
Összességében mégis – vagy talán éppen ezért – azt mondhatjuk: örülnünk kell Gyöngy Kálmán lexikonának. Filológusok és könyvtárosok tudják, nincs olyan rossz lexikon, ami adott esetben ne szolgáltatna számunkra fontos adatokat vagy inspiráló összefüggések fölismerését. A magyar karikatúristák lexikona pedig, bár bőven van gyarlósága, nem is rossz lexikon. A maga nemében úttörő munka, anyaga nagy és – legalábbis a leglényegesebb vonatkozásokban – pontos. Megkerülhetetlen azok számára, akik a magyar karikatúra története iránt bármily szempontból érdeklődnek. Erényei, mindenekelőtt a magyar karikatúristák, újságrajzolók s társaik számbavétele és egységes rendben való bemutatása, valamint publikációs fórumaiknak föltárása másodlatos jelentőségűvé teszik a lexikográfiai gyakorlatlanságból fakadó hibákat és hiányosságokat.
Az úttörés Gyöngy Kálmán érdeme, ezt már senki el nem veheti tőle.
