A politika és a sajtó viszonyáról tanácskoztak a külhoni magyar újságírók
A szlovákiai magyar újságírást képviselő Lovász Attila szavai nem egyszerűen mottóként, hanem összegzésként idézhetők a Kárpát-medencei Magyar Újságíró Egyesületek Konvenciója (KMÚEK) Ungváron tartott tanácskozásáról beszámolva. Ő ugyanis azt mondta: meg ette a fene azt a politikát, amelyik nem akarja elfoglalni a sajtót. De megette a fene azt a sajtót is, amelyik ezt hagyja. A tanácskozás ugyanis az első hallásra semmitmondó vagy túlzottan általános „a politika és a sajtó viszonya” cím mentén zajlott.
Lovász Attila gondolatának ismertetését folytatva rá kell mutatnunk, hogy ő a posztfaktuális világ kifejezéssel határozta meg a nyilvánosság mostani állapotát. Ebben a világban nem az számít, hogy milyen borhoz kell a cégér, hanem előállt az a helyzet, hogy a cégérhez már nem kell a bor. Ez ad értelmet a médiafoglalásoknak, a propagandatartalmak felvirágzásának. Vagyis a politika minden hajlandó megtenni azért, hogy látsszon.
Ezenközben a racionális döntésekhez leginkább a szakpolitikák és az ideológiák pontos, hiteles ismertetésére volna szükség. Vagyis el kell várni a politikusoktól a tartalmat. Az ideológia nélküli politizálás, a tartalom nélküli politizálás bűncselekmény, csakúgy, mint a közpénzek ellopása. Mint hangsúlyozta, rengeteg téma van, amelyeket a nyilvánosságban az újságírókon kívül nem mond és nem is mondhat el senki. Pedig el kell mondani, hogy van bor, és hogy azt szőlőből is lehet csinálni.
Ha ezt a feladatot felvállalja a szakma, előfordulhat, hogy egzisztenciális veszélybe kerül. A támadó hatalom lehet gazdasági és informális, utóbbi főleg a hatalom oldaláról. Már némi idealizmussal tette hozzá Lovász, hogy a sajtóban nem érvényes az akinek a kenyerét eszed elve. A tulajdonosi erővel szemben pontosan úgy kell viselkedni, mint a hatalommal szemben.
Az Erdélyből, Vajdaságból érkezők tovább árnyalták a képet. A lényeg, roppant gazdasági nyomás alatt, anyagi értelemben a fennmaradásért küzdve léteznek, de egyelőre a politika nem elfoglalja őket, inkább keres valamiféle párbeszédet. De mint Molnár Judit elmondta, ebben a párbeszédben már az is meghatározó, hogy honnan jöttél. A helyi orgánum egészen más regiszterben egészen más tartalmú válaszokat kap, mint mondjuk a Kossuth Rádiót képviselő újságíró. Az ő szellemes értékelése volt: ha az erdélyi magyar sajtó féllábú óriás, akkor ők a vak törpe.
Tóth Lívia szerint nincs olyan médiafelület, amelyen minden politikai oldal jelen van, ez alól kivételt valamelyest az újvidéki rádió és tévé, meg talán a szabadkai Pannon médiacsoport képez.
Még azt a gondolatot fejtegette, hogy egyfajta lázadásként el lehet távolodni a túl erőszakos, tolakodó politikától, és inkább az emberi, hétköznapi tartalmak, az igényesebb műfajok felé fordulni. Ez legtöbbször a közönségnek sincs ellenére.
Egy biztos, a határon túli magyar sajtó szorosabb kapcsolatban áll a helyi magyarsággal, annak kulturális, gazdasági és politikai köreivel, mint az itthoni. Ennek okán vált a tanácskozás másik, informális, de időben és mélységében legalább ugyanannyira megtárgyalt témájává a szakmai tudás és etikai, továbbá főképpen a sajtónyelv állapota. A kárpátaljai Kőszeghy Elemér például a futótűz szerűen terjedő „akizást” hozta szóba: Magyarországon mindenki aki, a rendőrség, az önkormányzat, a kutya, a macska és bármi más, jóllehet az ő nyelvtudatukban még mindig emberre vonatkozik ez a névmás. Abban hamar megegyezés született, hogy a jelenség mögött egyrészt az angol nyelv (az állatokat nemük szerint nevezik meg személyes névmással), másrészt az, amely majdhogynem kihalása áll: azt nehéz kimondani, hogy a vállalat, ami.
Az erőltetetten használt szenvedő alakok (megmutatásra kerül) és a mellékneveket helyettesítő bíró, rendelkező szavakkal kifejezett alakok, meg a szavak eredeti jelentése helyett új, vélt jelentések használata mellett még számos, a helyi nyelvi kultúrát megzavaró jelenség szóba került, ez azonban már egy másik beszámoló témája lehetne. De a remény még él, hogy a szakmai tudás részének tartott helyesírási, nyelvhelyességi és stíluskérdésekben erős4ebb és üdítőbb szellők fújnak a Kárpátok bércei és a déli puszták felől, mint amilyenek a főnnel az Alpok lejtőiről bezúdulnak.