Hosszú betegség után, április 24-én elhunyt Földes Anna újságíró, színikritikus, az irodalomtudományok kandidátusa, 26 monográfia és riportkötet szerzője. Pályáját még egyetemistaként a Március Tizenötödike és a Szabad Ifjúság névre hallgató ifjúsági lapoknál kezdte.
Élete nagy élménye volt, hogy 1952 őszétől a lap betiltásáig, 1956 végéig a legendás Irodalmi Újság munkatársa lehetett. Ezt követően 34 éven át a Nők Lapja kulturális rovatvezetője volt, riportjait, interjúit és színikritikáit hetente 1 millióan is olvasták. Évtizedeken át rendszeresen jelentek meg tanulmányai a Színház és Criticai Lapok című szakfolyóiratban.
1991-ben átvette a MÚOSZ Bálint György Újságíró Iskolájának vezetését, ahol előbb igazgatóként majd tanárként 17 éven át pályakezdő újságírók százait pallérozta. Újságírói munkásságát a szakma Rózsa Ferenc díjjal és a MÚOSZ Aranytoll életműdíjával ismerte el. Több egyetemen és főiskolán is tanított újságírást, megkapta a címzetes főiskolai tanári rangot.
Gyászolja férje, Mihályi Gábor, gyermeke, menye, unokái és sok-sok barátja. Temetéséről később történik intézkedés.
Földes Anna halálára
„Először a halállal a Duna partján találkoztam, tizennégy évesen.” Földes Annának megvolt az a tulajdonsága, ami nemcsak az újságírók, de az írók között is ritka: egy-egy mondattal súlyosabb, letaglózóbb, jelentősebb tartalmakat tudott sűríteni, mint amit mi, a tanítványai legtöbbször hosszú cikkeinkkel sem tudunk kifejezni; így tett az elmúlt évtized egyik legmegrázóbb és legszebb magyar nyelvű újságcikkében is, amelyben leírta, egy megmagyarázhatatlanul embertelen korban milyen megmagyarázhatatlan emberség miatt élte túl mégis, hogy kislányként a Duna partjára vezényelték a nyilasok.
Földes Anna először tehát tizennégy évesen mondott nemet a halálnak, és ki is tartott emellett a határozott és hangos „nem” mellett még hetvenhárom éven keresztül – bár lehetséges lett volna még tovább. Földes Anna életét és karrierjét végignézve úgy tűnik, hogy az előző rendszer szándékainak ellenére egy jelentős és nagy újságírói korszaktól is búcsúznunk kell vele együtt – amely korszak nagyságához jelentős mértékben járult hozzá ő maga is.
Földes Anna még tudta, milyen olyankor újságírónak lenni, amikor ez a hivatás még szinte kézzelfoghatóan számít valamit: számít a politika alakulásában, ahogyan számított az egyik fiatalkori munkahelye, az Irodalmi Ujság 1956-os, forradalmi számának megjelenése, amelynek birtoklásáért megküzdöttek az olvasók, vagy számít a közbeszéd, a társadalom formálásában, mint a milliós példányszámú, az ő szerkesztése alatt fontos, komoly értelmiségi műhelyként működő Nők Lapja. Földes Anna életműve lenyűgözően egységesen az értékek közvetítéséről szólt, legyen szó a tágan értett kultúráról vagy a női emancipáció számára (és miatta egyre többeknek) olyan fontos témájáról.
Ahogy az Miért nem írok önéletrajzot? című, nagyszerű és hála az égnek, mégiscsak megírt életrajzából kiderül, Földes Anna önkritikus és nagyon pontos önismerettel megáldott tanúja volt annak a kornak, amikor ez a szakma – amely „egész életre szóló, tartást követelő és tartást adó élményt” adott neki – egyszerre volt (szabadságában) a mélyponton és (hatásában) a csúcson. És mindent megtett azért, hogy amennyit lehet, a rendszerváltás után átörökítsen hatalmas tudásából és szakmai integritásából az övét követő nemzedékek tagjainak. Ha csak rajta múlt volna, biztos, hogy ma összehasonlíthatatlanul jobban csengene az újságíró szó.
A Bálint György Újságíró Akadémia tanáraként és hosszú ideig vezetőjeként képes volt néhány hónap alatt olyan alapokat adni a hallgatóinak, amelyek évtizedes távolból visszanézve is törhetetlenül szilárdnak tűnnek: én legalábbis úgy érzem, a legfontosabb dolgokat, amiket erről a szakmáról tudok, tőle tudom, és az sem lehet véletlen, hogy ennyi idő után is szó szerint emlékszem egyes tanácsaira. Mert nemcsak írásban tudott egy-egy mondatba annyi fontosat belesűríteni, de saját maga által írt, emlékezetes, kisméretű keménypapírlapjaiba bele-belepillantva, tanítás közben, vagy első, az óráira írt cikkeinket mondatról mondatra végigelemezve is. Egy-egy dicsérete hatalmas, évekig nem csituló hatású ösztönzés, kritikai megjegyzései pedig tűpontos, utólag mindig hasznosnak bizonyuló tanácsok voltak.
Földes Anna nyolcvanhét évesen találkozott végül mégis a halállal, de minden tőle telhetőt megtett azért, hogy az ő távozása után is maradjon valami azokból az értékekből, abból a hozzáállásból, abból a tisztességességből, abból a hitelességből, abból a mindenek feletti igényességből, ami olyan naggyá tette őt, és amely nagyság nemhogy nem fogyatkozott, de tovább gyarapodott attól, hogy évtizedekig, sosem csituló lelkesedéssel és elhivatottsággal akarta átadni a darabjait tanítványok százainak.
Kovács Bálint
Forrás: Színházi Kritikusok Céhe
