Arany János születésének 200. évfordulója előtt tisztelgünk a Virányosi Közösségi Házban 2017. február 27-én megnyílt „Írók és költők a karikatúrában” című kiállítással. A MÚOSZ Magyar Karikatúraművészeti Szakosztály által megrendezett kiállítást Szakolczay Lajos Széchenyi-díjas irodalomtörténész, művészetkritikus nyitotta meg, Faragó Laura Magyar Örökség-díjas énekművész Arany János dalszerzeményeiből adott elő.
A képgalériáért kattintson a képre!
A kiállítás helye: Virányosi Közösségi Ház, 1125 Budapest, Szarvas Gábor út 8/c
A kiállítás megtekinthető: 2017. március 31-ig
A Virányosi Közösségi Ház megközelíthető a Széll Kálmán térről a 156-os autóbusszal a végállomásig (menetidő 10 perc) vagy a 155-ös autóbusszal a Fészek utcai megállóig. (Hétvégeken csak a 155-ös busz közlekedik)
Hétvégi belépő, 2017.02.26-i adás | MédiaKlikkwww.mediaklikk.hu (18.14 perctől)
Kulturális Híradó, 2017.02.28-i adás | MédiaKlikkwww.mediaklikk.hu (15.12 perctől)
Web: www.viranyos.hu
Szakolczay Lajos megnyitóbeszéde:
Csaknem napra pontosan kétszáz évvel ezelőtt született Arany János. Mindannyiunk Bibliája – az emigrációban bujdokoló Cs. Szabó László a nagyszalontai halhatatlant Tórának nevezte –, mindannyiunk nyelvének dajkája, mindannyiunk, vagyis a nemzet, a haza lelkiismerete. Ha azt mondom, hogy ő tanított bennünket a magyar szóra, ízére, zamatára, kellemére, keveset mondtam, hiszen – még ha nem is olyan hangosan, mint az ő korában – ott dübörög benne minden. Tartás, emberség, magyarság, öröm és gyász, sírás és vigalom. A mindenség-egész.
Zseniális költőnk volt az, aki nyelvéből föl tudta építeni a hazát, hiszen minden kalangyában ott volt a nemzet lelkiismerete. Író volt, tudós volt, műfordító volt, akadémiai elnök volt, zeneszerző (!) volt, aki úgy játszott a fájdalmas élettel, mintha csupán egy lepkét akart volna hálójába fogni a mezőn. Aki gyalogmunkájában is röpült, és – élete végén leginkább – úgy tudott játszani, hogy az öregség gúnyos kifigurázásában a katedrálisok kőtornya szinte beleremegett.
Ha zseniális verseinek és egyéb szövegeinek a szóbőségére gondolunk, a magyarság összeomlása után – sose következzék be! –, mint kikelő magból újra életre lehetne sarjasztani nyelvünket. A pirospozsgás hajnalt éppúgy, mint a golgotai feketével sötétlő éjszakát. Nem véletlenül írta Déry Tibor (nem költő, a széppróza mestere): „Arany János, nyelvünk máig legnagyobb művésze azért oly kiváló fordító, mert azt hiszem, jobban tudott magyarul, mint Shakespeare angolul, Arisztophanész görögül”.
A MÚOSZ Karikatúraművészeti Szakosztálya aligha találhatott volna író- és költő- karikatúraportréinak a bemutatására jobb alkalmat, mint eme becses évfordulót. Tizenkilenc rajzolóművész harminckét tablója (nem egy táblán két alakkal) századokat söpör végig – a gúny eleganciájával. Öröm látni, hogy egy közelebbi és távolabbi őst, a képzőművésznek sem megvetendő költő Nagy Lászlót, illetve a századelő (XX. sz.) jeles karikaturistáját, Major Henriket (Ady Endre, Füst Milán, Gárdonyi Géza) is homlokukra tűzték. Eme főhajtásban becsület van és irigylendő tisztelet, hiszen a portréikon ott lobog – bár a felsőiszkázi poéta mélybe vágó jellemrajzot készített (Kós Károly, Tamási Áron, Móricz Zsigmond, Illyés Gyula, Weöres Sándor), sosem karikatúrát – élet és mű összefonódása. Komoly ábrázatú karakterrel és szarkasztikus, a tükör torzításában erőt lelő kacajjal.
Megvan tehát az alap, amelyet túl kell lépni. Bizton állíthatom, hogy karikatúristáink ebben a „versenyben” nem vallottak szégyent. Még akkor sem, ha az egyvonalas rajzot művelő, nemrég meghalt kolléga, Kaján Tibor (Krúdy Gyula, Jókai Mór) ugyancsak a tárlat egyik „védnöke”. Különösen a Kőszívű emberi fiainak szerzőjén észlelni a sugarakból álló virtuozitás eme formáját. Kiállítóink a grafikai vonal közötti üres tér technikai fogásával nem élnek, viszont nagyon is a szintén Kaján által fölvillantott, az író életművére utaló szerepjátékkal. Krúdy marionett-bábuként mozgatja szereplőit (elsőbben is Szindbádot), s ezek a művekre (rejtetten az életrajzra) vonatkozó utalások láthatóbbá, teljesebbé teszik a karikatúra alanyának karakterét.
Ezt a kiemelő gesztust többen követik: Fábry János a magába fordulás-elzárkózás üvegharangjával (Mándy Iván) és a szocreál öklöt a hajdani Sztálin-szobor magasába emelő pózzal (Illés Béla); Gaál Tibor – T-boy valamely mű elemének fölvillantásával (gólya – Babits Mihály; macska, Hold – Weöres Sándor); Jeney Klára a tücskök regimentje (Szabó Lőrinc), a szekér (Ady Endre) és a tintásüveg-had (Kosztolányi Dezső) szerepeltetésével; Csikós György a Katona Józsefre (maszk, paragrafus) és Bessenyei Györgyre (kard, könyv) utaló életrajzi, művelődéstörténeti elemekkel.
Amikor Fábry Tímea József Attila feje fölött meglebegteti az anya rajzát, amint szürke haja kékítőt old az ég vizében – a plakáton szereplő, malomkövet (Toldi) tartó Arany János szintén az ő műve – telibe talál. Ahogyan Kemény János a számítógéppel mint elemmel a költő elnémulását tudtunkra adja (Bari Károly), abban fájdalom van. Keczely Gabriella is kitűnően használja bizonyos gesztusok-momentumok megidézésével az egyeditő pózt (kéziratlapok – Karinthy Frigyes; műre és filmre utaló jelek – Kosztolányi Dezső), mint ahogyan Pálfy István Putyunak a templom és a metropolisz között vergődő költőről vizionált „vallás-tanulmánya” (Reményik Sándor), valamint Sándor Róbert íróasztalnál tevékenykedő varjú-ábrázolata (Kós Károly) ugyancsak elevenbe vágó, a humort sem nélkülöző rajz.
Szellemes Pálfy Julianna Erdély hegyei közt megrakott (könyvek) puttonnyal barangoló Kányádi Sándora, és töprengően mély – nem karikatúra – Gárdonyi Sándor Déry Tiborról készített linóleum-metszete. Gedeon Péter színes tollrajzain – így van ez művésztársainál is – a szépen kanyargó vonal mögött ott a műveltségélmény. Legyen az külföldi klasszikus (Michelangelo egyik, márványba vésett verse) vagy a magyar literatúra megannyi jeles alakja (az Ábelként bolyongó Tamási Áron, illetve a szivarjából szippantó Móra Ferenc és a különlegesen szép színes tusrajzot ihlető két országépítő: Szent István és Kós Károly ), a rajzi kíváncsiság értéket jelölő eszköz.
Dzsibrail Besszám két gúnyrajza – egyik vitriolosabb, mint a másik (A kultúra szólásszabadsága; Cím nélkül) – az ilyen-olyan cenzúrára pörölycsapás. Megsemmisítő jellege vitathatatlan. S egészen különös a festőművésznek, díszlettervezőnek és írónak (!) sem utolsó Bertalan Tivadar filozófiai szövegekkel kísért mélyfúrása (Tótágas; Védőbeszéd). A festő- és grafikusművész Hangyás önarcképe – bravúr. Rádóczy Gyarmathy Gábor festői művekkel van jelen (Lefelé a lejtőn; Léda a várban), és szintén azokkal Károlyi András is. Ez utóbbi művész Bolond Istókja (tollrajz) a levegőért, a természet s benne az ember megújulásáért perelő létünk nyomata. Leheletfinom festménye, tájábrázolata, jóllehet a Téli fák költője, Szabó Lőrinc rajzos alakja ott van a sarokban, nem karikatúra, sokkal inkább melankolikus jellemrajz.
