Ha professzionális újságíró lennék, most úgy csinálnék, mintha nem történt volna semmi, és nem a Népszabadság meggyilkolása lett volna 2016 eseménye: írnék valami meghatót az elmúlt esztendőről, meg a jövőről, ahogy ilyenkor illik. De nem vagyok profi, a szokások helyett az érzelmeim vezérelnek: harag van bennem és csalódottság. Közben pedig nehezen tudok szabadulni a gondolattól, hogy bármilyen mélyre tapostak is, azért kellene egy válaszcsapás, mint a jó mesékben: a végén, amikor már minden odalett, Luke Skywalker elrepül a hőkivezető nyílásig, és szétbombázza a Halálcsillagot.
Akik a gyilkosságot elkövették, próbálnak úgy tenni, mintha ez a történet másról szólna, de tudjuk, hogy ugyanarról szól mindegyik. Arról, hogy szükségszerű-e az erősebb győzelme, és hogy van-e valamennyi, legalább elméleti esélyük a jóknak és a gyengéknek. Hogy leteríthető-e parittyával a filiszteus (palesztin!) óriás, és hogy Alaba fogja-e bevágni a kapufáról, vagy – Kleinheisler passzából – Szalai. Mióta történetek íródnak, mindig ez a kérdés, de nem jó előre tudni a választ. Én sem szerettem volna próféta lenni, de akkor is elmesélem, mert így történt: augusztus végén valahol külföldön beszélgettünk egy magyar társaságban arról, hogy mi várható a választásokig hátralévő két évben. Nem tényeket soroltunk, csak következtetéseket, de így is nagyon hamar eljutottunk a Népszabadság eltakarításáig, az óriásplakát-piacig meg a többi választékszűkítő lépésig, ami azóta már megtörtént, vagy ezután fog megtörténni.
Nagyjából 1984 óta vagyok rendszeres újságolvasó. A vasárnapi ebédnél ott álltak mellettem a padon a Magyar Nemzet példányai, a paradicsomleves és a rakott krumpli között belelapoztam a legfölül lévőbe, érdekes volt. Aztán szokássá vált, rabja lettem – nem önmagában a Magyar Nemzetnek, hanem a nyomtatott lapoknak –, „ne csak olvasgass, kisfiam, egyél is”. Kicsivel később, 1986 tavaszán elszállt Csernobil: osztálykiránduláson voltunk éppen, egy zempléni hegytetőn szárítkoztunk átázott tornacipőben, keleti szél fújt (abban a században talán először, kitartóan hozta a halálos izotópfelhőket), hallgattuk a Szabad Európát, és amikor piros arccal hazaértünk, a jól értesültség értékesebb útravaló volt minden közös kalandnál.
A médiafogyasztási szokásait általában örökli az ember, és így volt nálunk is: járt a Nők Lapja és egy napilap (pár évig – nem politikai okokból, hanem mert jobb volt a sportoldala – a Népszabadság, majd a rendszerváltás idején megint a Nemzet, mert több volt benne a szabad levegő), és mindig szólt a rádió: a 168 óra, a Gondolat-Jel, valamelyik irodalmi vagy külpolitikai műsor. Szinte családtag volt Kulcsár István, Lőrincze Lajos és Varga Lajos Márton. Az igaz gondolat akkor még leginkább a sorok között, a ki nem mondott mondatokban lapult, de ahogy közeledtünk az évtizedfordulóhoz, egyre több jutott belőle a kinyomtatott oldalakra és a hallható szövegbe is. Nekem a szabad sajtó hozta el a szabadságot: az én rendszerváltásom 1989-ben kezdődött, amikor már mindent ki lehetett mondani és le lehetett írni, és akkor ért véget, amikor az újságíró kollégákkal a megszállt Origóért meg az elnémult Népszabadságért tüntettem.
Megvitathatnánk, hogy a szabad sajtó és a szabadság közül melyik az ok, melyik az okozat, de a kérdést a magyar történelem már megválaszolta: a revolúcióink 1848 óta mindig az újságírás ki- és felszabadulásával kezdődtek, és az ellenforradalmak idején először rendszerint a nyilvánosság került rács mögé (nemritkán az újságírókkal együtt). Aki még mindig nem érti a nemzeti együttműködés rendszerének lényegét, és nem tudja eldönteni, hogy forradalom vagy ellenforradalom zajlik-e, figyelje a jeleket: a gondolkodás szabadsága már nem vállalható és nem hirdethető nyilvánosan, a leírt és kimondott szavainkra most zárják rá megint a lakatot, miközben már épülnek az új falak, az új kerítések és az új börtönök.
Az újságírás nem szabadságharc, az újságíró nem forradalmár. Békeidőben semmiképp, demokráciában inkább nevetségessé válnak a hősies gesztusok. Mi most a komédia és a tragédia határán járunk (valahogy úgy, mint a Kabaré elején): az éjszakai plakátragasztás már kockázatos, de még senkit sem lőttek le azért, amit megírt, vagy azért, hogy meg ne írja, amit megtudott. A fekete autók meg-megállnak már a szerkesztőségek előtt, de a rossz arcú ismeretlenek egyelőre csak a dugót rángatják
ki a falból, az emberek kiráncigálásához még szoktatni kell a közönséget.
Folyik az országos léptékű emberkísérlet: ezt is meg lehet csinálni, ebből sem lesz lázadás, abból sem, semmiből. Ha a sajtó állapotát nézzük, legfeljebb két évvel vagyunk lemaradva Törökországtól, de vagy százzal Dániától. Nincs miért bekapcsolni a rádiót (1994-ben még azt szemlézte a Kossuth, amit az újságban írtunk – 2017-ben miért vágynék Giró-Szász András előemésztett, NER-konform hírkonzervjére?), alig akad olvasható napilap, a hírportálok egymás hulladékát reciklálják. Beszédes nevű újságjaink sorsa egy-egy paradox példázat: a Magyar Hírlapból kormányközlöny lett, a Magyar Nemzetet egy kegyvesztett oligarcha lélegezteti, a Népszabadságot bezárták, a Népszavát kis híján szintén elhallgattatták… szabadsága már nincs a népnek, szava még lehet? A megyei napilapokat szíjra fűzte a hatalom, az egyencímlapon Orbán Viktor mosolyog, és mindenkit biztosít, hogy Magyarországon megéri dolgozni (miközben hatszázezer ember döntött úgy, hogy nem éri meg, és évek óta a kitántorgók hazautalásai tartják egyensúlyban a költségvetést). Helyben, a megyékben már csak a nap lánya és a nap cuki kutyás képe típusú anyagok készülnek, minden mást a központi szerkesztőség állít elő Budapesten, az egykori Népszabadság székházában, amelyet egy eszközátruházásnak nevezett, csúnya gazdasági trükkel rántottak ki a kisrészvényes Népszabadság-dolgozók alól az illetékes állami hivatalok teljes közönye mellett. Rövid tanulság: a külföldi tulajdonos bármit megtehet a magyar munkavállalókkal, ha a Fidesznek haszna van belőle. Nemzeti kormányzás van, a magyar emberek érdeke a legfontosabb (vagy: csak a Fidesz).
Két éve még az Index, az Origo, a 444, a Nol és a Hvg.hu volt beállítva a mobilomon napi olvasnivaló gyanánt. Most hiába nyomkodom a telefont: a Nol csupán egy hírrezervátum, az Origón a kormányoldal pártközleményei és lejárató álriportjai váltakoznak a trash bulvár hervadt sztártartalmaival. A többiek körül is fogy az oxigén, fogy a hír, fogy az olvasnivaló. Vajon újra elhozná a szabadságunkat, ha váratlanul kiszabadulna a sajtó a rabságból? És kiszabadulhat-e még egyáltalán?
Állok a téli szélben a Kossuth téren. Az újságosnál nincs Népszabadság. Újságos sincs, új irodaház épül a képviselőknek, hogy alagúton járhassanak be a parlamentbe, ne kelljen többé találkozniuk az újságírókkal meg a választókkal. Délután négy óra, korán sötétedik, libeg kifelé a Miniszterelnöki Hivatalból a sok kis Kossuth Lajos: egyforma címer a zakóhajtókán (nem Kossuth-), mindegyik fiatal, jól fésült és szakállas. Annyira eredetiek, csak nehéz őket megkülönböztetni. És az a tér is – lehetne bárhol, Bukaresttől Vlagyivosztokig. Tényleg ilyen lesz a 21. századunk? Évek óta csendben haldokló facsemeték, most éppen karácsonyfajelmezben. A felújításnak nevezett lekövezés előtt azzal az indokkal vágtak ki itt egy kisebb erdőt, hogy úgyis beteg. Miért kell elpusztítaniuk mindent, amit nem ők ültettek? Miért zavarta őket az a negyvenezer ember, akit valamilyen megmagyarázhatatlan okból még érdekelt, hogy mi történik az országban? Százezer másik kedvéért, akik hajlandók odakapcsolni a lilába öltöztetett híradóra, fenntartanak egy évi százmilliárdot elégető „közmédiát”, holott sokkal olcsóbb lenne, ha minden reggel lovas futár vinné ki nekik írásban, hogy mit kell aznap gondolni. Éppen csak a Népszabadságot nem bírja el a magyar piacgazdaság?
Persze nem szüntették meg, csak reorganizálták. Így alakult, bizonyára történhetett volna másképp is. „A piaci lehetőségeket megvizsgálva, a kiadó a Népszabadság újraindítása mellett döntött. Az igazgatóság újonnan kinevezett tagjainak páratlan tapasztalatuk van a gyengélkedő napilapok újraszervezésében – a tényújságírás aszott mezőin sanyargó Napi Gazdaságból is milyen pompás kis bankjegynyomdát faragtak. Némi nehézséget okoz ugyan, hogy a Népszabadságnak a kiadó korábbi lépései nyomán elfogytak az előfizetői, de a menedzsment a Magyar Időknél már kidolgozta azt az üzleti modellt, amelyhez nincs szükség olvasókra. Az új Népszabadságban az állami hirdetések közötti felületeket kormánykommunikációval töltjük fel: tudjuk, hogy senkit sem érdekel, de így is jól fogunk keresni rajta. Az új működési modellhez újságírók sem kellenek, hiszen a híreket készen kapja majd a cég a Magyar Távirati Irodától vagy egyenesen Habony Árpád valamelyik médiastartupjától – ez is jó hír, legalábbis a kiadónak. Ráadásként pedig bebizonyosodott, hogy a kormány ismét igazat mondott: a régi Népszabadság leállítása valóban egyszerű gazdasági döntés volt. A magyar médiapiacon régóta nincs jobb üzlet a kormányfő kívánságainak teljesítésénél – tessék csak megnézni az Opimus-részvények árfolyamát.”
Nem volt és nem is lesz ilyen közlemény. A halottról semmit, ez az irány. Azt az egyoldalnyi mellébeszélést is eltávolították már a honlapról, amelyikben az októberi puccsot magyarázták. Ötmilliárd forintnyi veszteség… legfeljebb akkor, ha három éven keresztül az összes bevételt ellopták. Minden fillért, ami az olvasóktól bejött – merthogy a hirdetők inkább a tizedakkora példányszámú kormányharsonákban hirdettek dupla tarifáért, hátha rájuk mosolyog a szerencse. (Tudta, hogy ez egy olyan ország, ahol az adóhivatal vezetőjének a fociklubja kapja a második legtöbb adófelajánlást, a legtöbbet pedig a miniszterelnök kertvégi labdarúgószakköre?)
A Népszabadság-üzletből az összes eddigi tulajdonos nyereséggel szállt ki – forintban számolva a legtöbbet valószínűleg a Pecina-csapat kereste rajta –, csak a szerkesztőség veszített: munkát, barátokat, egzisztenciát, az egész addigi életét. No meg az olvasók – de a magyar média nem közönségműfaj: a publikum nem számít, sem a tévében (zavar valakit a nézőkön kívül, hogy nézhetetlen a Vajna-féle híradó?), sem a rádióban (szempont volt vajon a frekvenciaháborúban, hogy a Class FM a leghallgatottabb, vagy az, hogy hány százezren szeretnék hallgatni a Klubrádiót?), sem a nyomtatott sajtóban (nem furcsa, hogy az egyetlen olyan politikai napilap szűnt meg „gazdasági okokból”, amelyet az olvasói tartottak el?). Az Egyesült Államokban, a világösszeesküvések anyaországában Trump elnök állítólag orkánerejű médiaellenszélben győzött – a valóságban még az ellenséges sajtóban is övé volt a műsoridő és a felület kétharmada a kampány során, mert a közönség kíváncsi volt a botrányaira, és a piaci alapon működő sajtó az ilyesmire odafigyel.
Nálunk kit érdekel, hogy mire kíváncsi a közönség? A köztévé párthíradójának stúdiódizájnjáról ugyanúgy a miniszterelnöki dolgozószobában döntenek, mint a rádióinterjúnak nevezett pénteki kormányfői magánbeszélgetések kérdéseiről (alapfokú médiaoktatás, első lecke: ha interjút készítesz, azt a kérdést kell föltenned, amit a hallgató is föltenne, ha odaengednék a mikrofonhoz – hányan kérdeznék azt, hogy „hogyan tud ilyen nagyszerűen kormányozni, miniszterelnök úr”?).
Huszonhárom éve, 1994 januárjában jelent meg az első kisriportom a épszabadságban. Akkor indult Magyarországon a kerékpáros futárszolgálat: Erős lábikra, dagadó tüdő, tiszta levegő – ez volt az írás címe. Most – nekem – újra aktuális: az én szakmám megszűnt, a riportalanyaimé virágzik. Lehetséges, hogy tényleg látom a jövőt?
(A cikk eredetileg a Mozgó Világ januári számában jelent meg.)
Hargitai Miklós
