Szakolczay Lajos beszéde, melyet Bertalan Tivadar Félcédulák című könyvének bemutatóján mondott el.
Akinek több félcédulája van, nem biztos, hogy félcédulás. Lehet, hogy egészcédulás, megverve okossággal, bölcsességgel, humorral – no meg a képzőművészeti ajzottságon kívül a jól fogalmazás átkával-örömével is –, de ebben a „gyűjtő fogalomban” a hívó szó mégiscsak a félcédula. Mint elmebeli állapot, mint a normálistól elütő vagabund szószátyárt jellemző bakafántoskodás. Ha úgy vesszük, félcédulás volt Karinthy Frigyes is, és Örkény István is, hiszen kalitkájukból olyan madár röppent ki, amelynek szárnyát hiába sebezte meg a történelem, röpülni igencsak tudott. Csőrét hiába zárta szájzár – az ilyet nem illik, mert megbotránkoztató – parancsszava, vég nélkül csicsergett.
Röpült, mert szabad volt. Csicsergett, mert szabad volt.
Bertalan Tivadar is ilyen megátalkodott sóderoló. Úgy tesz, mintha nem volna normális – minden szavában (humoreszkjében, versbeszédében) ott a túlpörgetett tudálékosság, az ernyő nélküli zuhatag –, közben nagyon is az eszénél van. Az eszénél van, hiszen a bolondját járatja velünk. Olyan csőbe – a görög filozófiát és misztikumot egyféle túlbeszélő, halandzsa-alagútba – von bennünket, amelyben nem használhatjuk a saját lámpásunkat (azért, mert nincs is, vagy épp elragadta tőlünk a lelkiismeretünket őrző Töpörin, az angyal). Helyette az ő sziporkázó, szúrós gyertyafényét kell követnünk, amelyben az állítás egyben az állított (többnyire talpáról a feje tetejére állított) „vélemény” (bábu, konyhafilozófia, stréber kacaj) visszavonása is.
Írásainak homlokán nem véletlen a félcédulásra valló mottó: „Nagyon kérem, nem kell komolyan venni, amit mondok. Ezt komolyan mondom.” Az író üde, kacskaringós szelleme nagyító alá vonja az emberi fejlődés, a társadalom, az önző egyén, a hőbörgő politikus, a pózoló szónok és a kéjre öreg, ám udvarlásra jó megannyi vénlegény sánta pillanatait, s ahelyett, hogy mankót nyomna a hónuk alá (kérdés, az emberi fejlődésnek és a társadalomnak van-e hónalja), kacajjal vesszőzi őket. Korbácsa? A filozofikus, aforisztikus, a konyhafilozófiát sem megvető groteszk. Meg a mítosszá avanzsált helyzettudat (Diogenész mint hős) dörzspapírral való fényesítése: „Már Nagy Sándort is arra kértem, álljon odébb, mert eltakarja a Napot”. A nosztalgia ég-magasba emeli a gyermekkort (Zsíros kenyér), kikel a mázas gyönyörűséget ocsmány argóvá lealacsonyító beszéd ellen (Köcsögök), ám az író rövidebb-hosszabb történetein (humoreszkjein) túl tesz – noha belőlük egyik sem megvetendő – a bölcselmi súlyú aforizmáinak a sora. „A bölcselet a tanácstalanság megjelenési formája” (Bölcselet). „Aki nem tudja elviselni ezt a rövid, átmeneti állapotot, amit Életnek nevezünk, a Halált sem érdemli meg”; „A művészet meghatározója az időtlenség. Az időtlenség meghatározója az idő”; „Pesszimista vagyok, ezért minden csalódás örömet okoz”; „A tisztánlátás megöli a gondolkodást” (Mottók).
A kitalációs létrán álló, teremtett prófétájának, a minden titkot átvilágító szentnek és a tudásra éhes nebulónak a párbeszéde ugyancsak fölvillant valamit eme gondolkodás fényéből. „TANÍTVÁNY: Mester, én még fiatal vagyok, de máris úgy érzem, hogy a föld megérett a pusztulásra. XVII. VEZEKIEL PRÓFÉTA: Állj meg, fiam! Ne temesd a Földet. Ha eltemeted, mivel hantolod el?”
XVII. Vezekiel prófétát már a képzőművész-író korábbi könyveiből ismerjük, aki nem más mint a középkort a mával összekötő, az újpesti vagabund létszemléletet az angyalkák suhanó röptével összekötő látnok. Aki sokat tanult Bertalan Tivadartól. S a sokszor gúnnyal és megbocsátó szeretettel ítélkező író pedig tőle. Mindketten döbbenten olvassák Töpörin, az angyal Égre írott ítéletét: „Ha az Ember nem tud a bűnben megállni, / az Isten egyszer csak mást fog kitalálni” (Újpest város emlékkönyvébe). „Az Űrben semmi Űr nem keletkezik annak nyomán, ami történik – így a Tollpamacs. Az ember természetesen szövi a maga világhálóját, olvassuk a röppentyűnek is rövid eszmefuttatásban, s ebben a világhálóban mindannyian pókok vagyunk a rettenet küszöbén. Sugallat? A szabadsággal kell szabadulnunk. A szeretet, a másikat megértő szeretet szabadságával.
Jó időben és jó helyen hangzott el – aki fülel, meg is érti sugallatát – az Eligazítás. „– Tessék mondani, ha erre megyek, jófelé megyek? – Természetesen. – És ha arra mennék? – Arra is jófele menne. – Ezek szerint teljesen mindegy, merre megyek? – Ön eligazítást kért. Nézze, bármerre megy, ha van elég ideje, kellő kitartása, és tartja a helyes irányt, akkor ugyanide tér vissza, mivelhogy a Föld állítólag gömbölyű, még ha sok bucka meg gödör van is rajta.”
A kitűnő rajzok (szörnyek, szentek, csontvázak, ember- és állatfigurák) csak még érzékletesebbé teszik a Bertalan Tivadar-i okoskodás – az író mindig jó helyen tapogat – bölcs „felhőfejesét”. (Napkút Kiadó, 2016)
Szakolczay Lajos
Humorba pácolt életbölcselet
