Az alkotó képei hátteréről:
Tíz éve, 2007. január végén landolt a repülőm Havannában. Fél évvel az után érkeztem, amikor Fidel Castro betegsége miatt ideiglenesen átadta hatalmát, hogy majd 13 hónap múlva végérvényesen lemondjon. Olyan időben jártam Kubában, amikor Castro fél évszázados vezetői szerepe végérvényesen átalakulóban volt, de még minden őrizte szellemét. Kéthetes látogatásomon a hétköznapok Kubáját figyeltem. A hétköznapok emberét fotóztam, akik mérhetetlen szegénységben éltek – leginkább az USA politikai indíttatású gazdasági embargója miatt –, de szinte mindenki kiegyensúlyozottnak, boldognak látszott.
1990-ben Kubában volt a világon a legmagasabb a születéskor várható élettartam. A fogyasztói társadalom káros hatásainak nyomát nem tapasztaltam. Kuba a világon az egyedüli ország, amely fenntarthatóan fejlődik. Szabadon jártam, beszélgettem. Megkülönböztetett kedvességgel fogadták az idegen embert. Láthatóan szerették hazájukat.
A kubai emberek szegénysége összezártságot is jelentett, több generáció együttélését, ez viszont sok tekintetben jótékonyan hatott a gyermekek nevelésére. Este a fülledt utcákon közösen töltötték az idejüket, amikre összesereglettek a szomszédok. Ha a két tévécsatorna egyikében kalandfilmet vetítettek, szinte mindenki azt nézte. A nyitott ablakokból egyszerre harsantak fel a film hangjai, s mikor egy sötétebb rész világosabb jelenetre váltott, a képernyőktől úgy lett világos a kis utcákban is.
Képeim között föltűnik egy kisebb méretű, amelyet 14 éves koromban, 1972-ben fotóztam, amikor Fidel Castro ritka külföldi útja egyikén Budapestre érkezett.
Köszönetet mondok Keleti Évának, a magyar fotográfia nagyasszonyának, aki képeimet válogatta és segített a kiállítás megrendezésében.
Kelt 2017. március 2-án
Hanti Vilmos
