Vajon ma mi lázasítja be karikaturistáinkat?

A bajai Szabad érzés, szabad vélemény karikatúrakiállítás megnyitóbeszédének szövege

Amikor egy karikatúra kiállítás megnyitására egy a művészet történetével bíbelődő muzeológust kérnek fel, sajnos számolni kell azzal, hogy a tárlat alkotásainak vizsgálatakor előszeretettel tekinti át a karikatúra jelenségének történeti kérdéseit is. Főleg akkor, ha a műfaj több izgalmas szálon kapcsolódik a szépművészet históriájához. Szóval: vajon hányan tudják, hogy a karikatúra szülőatyja az európai művészettörténet két klasszikusa, a két Brueghel volt. Érteni fogják, miről beszélek, ha rátekintenek Belniák lengyel grafikus munkájára. Ugyan ismerünk régi római, hellén, japán és kínai torzképeket, ezek azonban nem a karikatúra történetének voltak kezdő lapjai. A valódi karikatúra kiindulópontja a paraszt-Brueghel volt. Az ő egészséges, flamand humora vágta az első rést a vallásos aszkézis túlvilági boldogságot ígérő egyházi tanaiba, s ezzel visszaráncigálta az egyház által kisajátított művészetet a való világba. Parasztjainak állati lénye, mintha az égbekacsintó embernek szánt pofon volna, és fia, a pokol-Brueghel még nála is jobban kihangsúlyozta sátáni vízióiban magát az állatembert. Később Hogarth, Callot már nem a parasztot, hanem a páncélba és parókába bújtatott nemességet gúnyolják, Goya utolérhetetlen Capriccios rézkarc ciklusában pedig már a polgár is megkapja a magáét, hogy azután mind a mai napig a legjobb céltábla maradjon.

A karikatúra látszólag ma a papír alapú vagy az elektronikus médium egydimenziós műfaja. Legfőbb varázsa is éppen ez: hogy bár egydimenziós műfajnak tűnik, mégsem pusztán grafikai értékű alkotás – ahogyan a korábbi példák, Goya, Daumier és Hogarth gúnyrajzai is ezt igazolják. Az irónia verbális, irodalmi műfajaival ellentétben ugyanis, ahol kizárólag az író véleménye tükröződik a szatírában, a karikatúrából nem csak a rajzoló saját véleménye olvasható ki, hanem akár maga a vélemény is gyakran lehet a gúny tárgya.
Ha áttekintjük a munkákat, látható: a gúnyrajz, a torzkép, a humoros, vicces rajz kortárs világunkban mindinkább politikai rajzzá lesz. Ahogyan különben az aforizma is teljes egészében a közélet szolgálatába állott egykor. (A 20. század pillanata az aforizmáé volt -gondoljunk Kosztolányi tárcáira, a 21. század pedig a karikatúráé.)
Baudelaire, a karikatúra egyik legnagyobb szakértője egy helyen arról beszélt, hogy a forradalom a karikatúra valóságos lázát idézte elő.  Izgalmas kérdés lenne kutatni és megválaszolni, hogy vajon ma mi lázasítja be karikaturistáinkat? A karikaturista feladata nem pontosan az, mint a klasszikus művészeké? Hiszen mindkettő a maradandó valóságot keresi és igyekszik saját eszközeivel ábrázolni a puszta látszat mögött. Hiszen mindkettő megpróbálja a természetet segíteni tervének megvalósításában. Az egyik azonban arra törekszik, hogy leképezze és ábrázolja a pontos formát művében, a másik pedig éppen a deformitást igyekszik feltárni és megragadni, ezzel mintegy leleplezni a személyiség és a világ álarc nélküli, valódi lényegét.

A karikaturisták ma „közéletünk rendelésére” dolgoznak, vagyis feldolgoznak. A Szlovákiából érkezett 2016-os nemzetközi Szabad érzés, szabad vélemény c. pályázati anyag válogatott kiállításában a rajznak olyan zsurnalisztái mutatják be műveiket, akik afféle fordított pókokként a média különböző felületeiből fejtették ki fonalukat-vonalukat.
De, hogy mit tudnak ebből kamatoztatni, mint egyfajta udvari bolond, hogy tudnak-e gazdájuk szemébe is igazságokat mondani, hogy lépre, vonaluk mézesmadzagjára tudják-e csalni a közélet muslincáit, legyeit és böglyeit, hogy mézükbe a lép és az epe keserűségeit is bele tudják-e csöpögtetni, hogy végül is mit tudnak majd komikus archívumukban letétbe helyezni – ezt a kedves közönségnek, vagyis nekünk kell megítélnünk. Jó szórakozást kívánok hozzá!