Hát ez kemény volt. Apám már nem, a fiam még nem, én pedig sajnos nem, hiszen a sorozások hírére súlyos tüdőbajt kaptam, s gyermekkori pajtásom révén, erről még papírom is lett. Anyám és feleségem természetesen azonnal jelentkezett a legközelebbi kórházba önkéntes ápolónak, mintha nem lett volna elég az apám körüli temérdek teendő. A munkanélküliség és a rendszertelen étkezés kikezdte a gyomrát, s hangulatingadozásai sem hagytak sok nyugtot nekünk. Csak néha, néha tudtak az unokák – legutóbbi beszámolóm óta már eggyel szaporodott a számuk! – mosolyt csalni nyúzott arcára. A világ közben forrongott. Az újságokból, és a véget nem érő sorban állások alkalmával tudtunk meg közelebbit az életünkre is kiható hadi eseményekről.
IV. Károly teljesen lejáratta magát: fűhöz-fához fordult, hogy kedvező békekötéssel fejezhessük be a háborút, de gyanítom, hogy teszetoszasága, s állandó illuminált állapota is hozzájárult ahhoz, hogy ezek a kísérletek sorra eredménytelenül végződtek. Érkeztek a hírek vidékről is. Jancsi bácsi, most utoljára egy nagyon elkeseredett hangú levéllel szomorította tovább, amúgy sem rózsás hangulatunkat. A háború ugyan véget ért, de a fél rokonságunkat elcsatolták, ő pedig, hiába a lány, hiába a kis unoka, olyan magányosnak érezte magát Kanizsán, a vasút területén lévő kis szolgálati házban, hogy eldöntötte, jó pár évre felköltözik hozzánk. (Tudtam, hogy ennél a résznél nevetni fogtok! Hiába gúnyolódtok, hogy „ez a szomorú, ez? Hogy a Jancsi bácsi felköltözött?” Nem, a szomorú az elcsatolás és a magányosság volt. Na, elég legyen már, hadd folytassam!) A házat amúgy is a veje kapta, ő pedig vidéki hírlapíróként, bár írni való akadt bőven, s a helyi politika „igenisurambátyám” szócsöve volt, mégis csak a kenyérre valót tudta megkeresni. Megjegyzem, ha jobban odafigyel a politikára, talán el sem indul. Hajszálon múlt, leginkább a fővárosi újságírók erőteljes tiltakozásának volt köszönhető, hogy nem találkozott szembe az őt felhozó vicinális, a polgári lapoktól elbocsátottakéval, ami lássuk be, nem túl jó ómen, nem kap kedvet tőle a fészekrakáshoz egy „tollas” sem. Hát még ha tudta volna, hogy a „modern sajtószabadság azt jelenti, hogy szabad leírni azt, amit a kiadó akar, parancsol.” Álmában sem gondolta volna, hogy a betoppanásakor kezében tartott őszirózsa csokor egy forradalom jelképévé válik nemsokára. A rózsa azonban nagyon hamar elhervadt, az egymást követő politikai eseményeket már csak alig-alig tudtuk követni. Egy magára valamit is adó újságírónak álló nap lógó nyelvvel kellett loholnia, ha friss hírekkel akart szolgálni olvasóinak. Persze kérdés, hogy hova? Kérdés, hogy kinek? Könyörgöm, alig maradt újság. Így hát Jancsi bátyánk átmenetileg púpként funkcionált a famíliánk hátán. Mindenesetre, jobb híján lelkesen vett részt a sajtószabadságért szervezett különféle akciókban, s amilyen mákja van, a Vidéki Hírlapírók Országos Szövetségének hivatásos tagjaként elsőként csatlakozhatott a Budapesti Újságírók Egyesületéhez. Mi persze titkon minden este elmormolunk egy imát, hogy ez a lelkes aktivista minél előbb pénzt is hozzon a konyhára.
TÉNYTÁR III.
1916-1926
1917-ben
A cenzúra egyre inkább teret hódított, az újságírók egyre kiszolgáltatottabbá váltak. A kormány betiltotta a Nap c. lapot, de a BÚE közbenjárására Tisza István miniszterelnök visszavonta a tiltást.
A BÚE a romló munka- és életfeltételeken a kiadókkal, szerkesztőségekkel történt megállapodásokkal (kollektív szerződés, minimálbér bevezetése, felmondási védelem) igyekezett segíteni.
1918-ban
A BÚE választmánya az újságírók nevében közleményt jelentetett meg a napilapokban, melyben kijelentette: megszűntnek tekinti a cenzúra intézményét. Márkus Miksa elnök egy nemzetközi konferencia összehívását kezdeményezte, melynek legfőbb célja a béke megteremtése. Meggyőződése volt, hogy a sajtó az egyedüli olyan hatalom, amely a leghatékonyabban tudja támogatni a béketörekvéseket.
A klasszikus szociális intézmények (Nyugdíjintézet, Betegpénztár, később Újságírók Kórház és Szanatóriumi egyesület), mellett újabbakat is kialakítottak (pl.: Háztartási Szövetkezet önálló mészárszékkel, önálló üzletekkel, nőtlen újságíróknak olcsó ebéd és vacsora).
A baloldali újságírók létrehozták az Újságírók Szabadszervezetét, később nevet változtattak: a Magyarországi Újságírók Szakszervezete igazgatóságának vezetője Molnár Ferenc lett.
A Sajtó c. katolikus lap támadta a BÚE vezetőségét szabadkőműves, liberális, zsidó orientációja miatt, felsorolva az egyesület zsidó származású vezetőit.
1919-ben
A BÚE 500-600 tagot számlált.
Kikiáltották a Tanácsköztársaságot.
A Pester Lloyd, a Népszava és a Vörös Újság kivételével megszűntek a lapok.
A baloldal vezető egyéniségei a román megszállás elől külföldre menekültek, s 45 magyar lappal létrehozták a legnagyobb arányú emigráns sajtót.
A proletárdiktatúra kiteljesedésével a sajtószabadság a lenini sajtópolitikán alapult.
A polgári lapok állásnélküli újságíróinak vidéki lapokhoz küldése ellen az újságírók jelentős része fellázadt, a „szünetelő” lapok újraindítását, teljes sajtószabadságot követeltek.
A BÚE felszólítja a kormányt az ellenforradalom letörésére.
1920-ban
A Vidéki Hírlapírók Országos Szövetségének hivatásos tagjai csatlakoztak a Budapesti Újságírók Egyesületéhez és a Magyar Újságírók Egyesülete nevet vette fel.
28 olyan újságírót, akik jelentős szerepet töltöttek be a proletárdiktatúra előkészítésében, a Tanácsköztársaság vezetésében kizártak az egyesületből. (Alpári Gyula, Kunfi Zsigmond, …)
Bestiális módon meggyilkolják a Népszava szerkesztőjét, Somogyi Bélát és munkatársát, Bacsó Bélát.
A MÚE kevés hatást gyakorolt a társadalmi-politikai döntési folyamatokra, a sajtószabadság védelmére akciókat és demonstrációkat szerveztek.
Forrás (még mindig!):
Internet: https://muosz.hu/tortenet.php?page=datum&sub=datum2
A harmadik emlékezés a múltba, híradás a jövőbe – 1916-tól 1926-ig
