Én a szelídet ismerem. A családcentrikus, kutyaimádó, humorra mindig kapható férfit látom benne, aki ma már jóképűvé érett, de korábban, lássuk be, kicsit soványka volt.
A hallgatók – mert az utóbbi években már tanárként jár vissza – kicsit Rettegett Ivánként tekintenek rá. Az elvárásait ugyanis a mai szerkesztőségi léthez, és ami még rosszabb, saját magához igazítja: írás felső fokon, tájékozottság (éjjel-nappal hírek a netről), gyorsaság, pontosság, szinte elvakult szakmai elhivatottság.
A kurzus végén barátságosnak látszó mosollyal így köszön el tőlük: igazán jó volt veletek, ha még most is a szakmában képzelitek el a jövőt, nyugodtan jelentkezzetek hozzánk gyakornoknak.
És milyen volt diákként? Imádom a túlzó jelzőket, de istenemre, nála a baromi okos és intelligens nem az. Nem vagyok rá büszke, de ujjgyakorlatként tekintett az iskolai feladatokra.
A pályája látszólag töretlen: Magyar Nemzet, Magyar Hírlap, Magyar Radió Krónika, Figyelő, Hvg.hu.
És persze, előbb-utóbb, mindenhol vezető pozícióban. De ha alaposabban elolvassuk a neten fellelhető híreket vele kapcsolatban, akkor látjuk, hogy nem volt ez olyan egyszerű. Hol a saját, hol a munkahelye fennmaradásának, függetlenségének érdekében harcolt, kőkeményen.
Nagyon irigy megjegyzés: a felesége is nálunk végzett, borzasztóan szereti. A fia pedig zseni. Azért ez túlzás, nem?
