Az Aranytollas Újságírók Társaságának május 3-án a Vígszínház nagyszerű művésze volt a vendége.
Lukács Sándort úgy fogadtuk, mint régi jó barátot, A most 120. évadját köszöntő színháznak 1972 óta hűséges tagja, számos felejthetetlen előadás részese volt, újságíró kollégáink sok-sok cikkben lelkesen számoltak be alakításairól.
Lukács Sándor az elmúlt évtizedekben filmeken, televíziós műsorokban, rádióban, a Szegedi Szabadtéri Játékokon és persze anyaszínházában szerzett a közönségnek élményeket.
Az ember ott ült a nézőtereken, vagy a képernyők előtt, a rádiók mikrofonjaiból hallgatta megvesztegetően gyönyörű hangját és örömmel nyugtáztuk, hogy végre most megkapta a Kossuth-díjat, majd a Kazinczy-díjat. Igaz volt már neki Jászai Mari-díja, Érdemes Művész kitüntetése, Prima Primissima elismerése, Film- és TV-kritikusok díja és ami a legfontosabb: a közönség el nem múló szeretete.
Az ország egyik legelismertebb, legnépszerűbb művésze természetes egyszerűséggel ült le közénk, beszélt életéről, válaszolt kérdéseinkre. Szeretettel emlékezett gimnáziumi tanáraira, a főiskola elvégzése után a Vígszínházba kerülésének élményeire.
Várkonyi Zoltán hívta és olyan társulatba kezdte művészi pályáját, ahol a legnagyobbak segítették útját. Beszélt az akkori légkörről, amilyen tisztelettel figyelték a nagyokat, de nem voltak alázatosak, a „nagyok” nem is engedték volna ezt. Szót ejtett a megváltozott világról, az utána következő generációról. A mai fiatal színészek más világban élnek, igen sok minden megváltozott, ám közöttük is igen sok a rendkívüli tehetség, de a lehetőségük nem ad nekik olyan ismertséget, mint az ő generációjának volt. Számos televíziós csatorna van, ugyanakkor alig-alig készül igazán igényes tévéprodukció, a kulturális sajtó – ha egyáltalán van – sem segíti úgy a fiatal művészeket, mint az ő idejében.
Beszélt a sanzonprodukcióiról, szomorúan emlékezett a nem régen elhunyt kiváló kísérőjére, zongoraművészre, Gyarmati Istvánra.
