Yashica ORWO-val

A 34. Magyar Sajtófotó Kiállítást Bartis Attila író, fotográfus nyitotta meg. A Capa Központban 2016. március 24-én elhangzott beszédet a MÚOSZ honlapján teljes terjedelmében olvashatják.

Van egy sorsokat meghatározó sajtófotó, bár kizártnak tartom, hogy önök közül bárki is ismerné.
A fotográfia az Új Élet című lapban jelent meg, valamikor 1982 őszén, Haragos Zoltán, a lap fotósa készítette egy Yashicával, ORWO-ra. Nagyon szerette a Yashicáját, többször is elmondta, hogy van olyan jó gép, mint a Rolleiflex – bár ha egy kicsit belegondolok, csak az elérhetetlen utáni vágyakozását csitította. Mindenesetre az ORWOra soha nem mondta, hogy van olyan jó, mint a Kodak. Akár ebbe az irányba is folytathatnám a történetet, és akkor boldogan mennénk haza.

Tehát a kép azokban az időkben készült, amikor még egy sajtóhibáért is két évet kapott a korrektor, mert a címlapon Ceausescu elvtárs véletlenül Szamár megyébe látogatott. Azokban az időkben, amikor a fotóriporterek háromszor is meggondolták, exponálnak-e, ha a súrlófény túlzottan kiemeli a főtitkár elvtárs ráncait, vagy az árnyéka rávetül az úttörőkre. Akár ebbe az irányba is folytathatnám. Hogy ezek az idők véget értek. És akkor boldogan mennénk haza.

Fotó: Túry Gergely

A kép egy Marosvásárhely melletti répaföldet ábrázol. Kora reggel van, szeptember vége, még párállik a föld. Középen hatalmas halom marharépa. A halom körül az Alexandru Papiu Ilarian líceum tanulói, többek közt jómagam.

Szeretetből kerültem a képre. Szeretetből, és jóakaratból. Apám arra gondolt, hogy ha a kilencedik összes tanulója benne van az újságban, akkor a fiát majd megbecsülés övezi. Tévedett. Zs, nevezzük így, pont e miatt a kép miatt gyűlölt meg. Ne hidd, hogy amiért az apád, satöbbi. Nyilván nem a kép miatt lett az osztály besúgója, de a hajnali marharépaföld mindenképp inspirálta, amikor engem súgott be.

Azt Zs. nyilván nem tudta, hogy sorsokat dönt el, ezt az elsős gimnazisták még nem szokták tudni. Legalábbis úgy semmiképp, mint azok, akiknek besúgnak. Mindenesetre én Zs. miatt kerültem a szekura, és akkor itt most nem fogom abbahagyni az ok-okozati láncot. Mert velem ugyan nem történt semmi, legalábbis semmi olyasmi, ami ott, akkor, abban a létben különösnek számított volna. De a még szóba jöhető ok-okozati láncok közül mégis leginkább ebbe halt bele Anyám. Ha jól tudom, ezt hívják pillangóhatásnak. Marosvásárhely szélén, egy hajnali marharépaföldön kattan a compur zár, aminek következtében pár hónapra rá elpattan egy aorta.

Kizárólag azért beszélek erről, mert ahogy sem Apám, sem Zs, de megkockáztatom, még a kihallgató tiszt sem tudta pontosan, a személyes szándékaik miként hatnak majd az úgynevezett objektív valóságra, ugyanúgy fogalma nem lehetett erről Haragosnak sem, amikor befűzte a Yashicába az ORWO-t. Számon kérhetetlen. Csak annyira kérhető számon minden szándék, szó, cselekedet, amennyire látható, vagy legalább sejthető a következménye. Ott, akkor, abban a pillanatban a fotográfus dolga az volt, hogy a lapszerkesztő kérésére egy jó képet készítsen. Egy olyat, amelyikből kiderül, hogy a tizennégy éves, friss gimnazisták mennyire szeretnek hajnalban marharépát szedni. És ezt a képet a legjobb tudása szerint elkészítette.

Most pedig erről a szinte senki által nem ismert sajtófotóról áttérnék a világ egyik legismertebb fotográfiájára. Migránsokat ábrázol. A címe: Fedélköz. Alfred Stieglitz készítette, pont százkilenc éve. Tehát dédapáinkat ábrázolja. Nem akkor, amikor az Újvilág felé tartanak, tele vággyal és reménnyel, hanem amikor csalódottan és megkeseredetten visszatérnek Amerikából. Semmi nem történik a képen. Harmadosztály, palló, ócska lépcső. Egy megdőlt hajókémény. Egy fehér szalmakalap. A készítőjét semmi más nem érdekelte, csak a formák. Ha úgy tetszik, bizonyos iskolák szerint elég sekélyes volt az alkotói szándék. És egy olcsó szalmakalapról visszaverődő fényből mégis többet tudunk meg a kényszerű hazavándorlás keserűségéről, mint a az összes rendelkezésünkre álló statisztikából. Ezt egyetlen iskola képviselője sem vitatja el.

Az a kiállítás, amelyik odaát várja önöket, valahol Haragos hajnali répaföldje, és Stieglitz harmadosztálya között húzódik. Majd átmennek, és rácsodálkoznak, nevetnek, felháborodnak. Egyetértően bólogatnak, vagy rosszallóan csóválják a fejük. Még az se kizárt, hogy szerelembe esnek. Én például beleszerettem egy diószedő lány megfeketedett kezébe. Akár ebbe az irányba is folytathatnám, és akkor boldogan mennénk haza.

Haragos képének nem az a hibája, hogy a compur zár alig hallható kattanásától felröppent egy lepke. Ez számonkérhetetlen. És még a kompozíció is kifogástalan. Az egyetlen hibája maga a valóság, amiről visszaverődik a fény az ORWO filmre. Az egyetlen hibája a répahalom körül álló tizenévesek arcán az idomított mosoly. Szeretem ezt a képet. Ugyanott tartom, mint az ételjegyet, amire adták a kenyeret, a cukrot. Ugyanott, mint az összes, önmagában értelmezhetetlen kacatot, a tárgyi emlékeit azon dolgoknak, amelyeket tilos elfelejteni. Van például egy ötcentis drótdarab. Abból a drótkerítésből származik, amit lebontottunk. Aztán a sok-sok őrizgetett ötcentis szuvenír ellenére mégis feledésbe merült.

A fotográfia önmagában nem tudja leírni a világot. Szavak nélkül soha nem fogom tudni, hogy az a folt nem pixelhiba, hanem egy űrszonda a Nap előtt. Hogy az az öregasszony a lerohadt buszmegállóban nem egy Miskolc melletti faluba megy haza, hanem Kongóból érkezik. Szavak nélkül még a szavakat se tudom értelmezni. Sose tudom meg, mit jelent egy vaskapun a Zárva tábla, sem, hogy miért tapsolnak neki.

Másrészt a szavakból soha nem fogom megtudni, hogy valójában milyen is az idomított mosoly, sem, hogy mitől is olyan keserves a fedélközön. Azt kizárólag akkor tudom meg, ha pont úgy dől a kémény, ha pont úgy viszi minden fény, árnyék, vonal a tekintetem arra a harmadosztályú szalmakalapra.

Talán Cartier-Bresson mondta, vagy Kertész, nem tudom, de szinte mindegy, hogy a jó kép az, amit legalább két másodpercnél tovább nézünk. Ami nem enged el. Bárhogy számolom, önök itt lesznek hajnalig. És ha ebbe az irányba folytatnám, az első villamosokkal tényleg boldogan mehetnének haza. Nincs nagyszerűbb érzés, mint megbizonyosodni, hogy érték teremtetett.

Amikor Haragos Zoltán elkészítette azt a képet, semmi más nem érdekelte, csak a fények és a formák. Hogy helyes legyen a kompozíció. Mert eszébe nem jutott, hogy a fényeken és formákon kívül bármi változhat. Mentségére, ez nem csak neki, de senkinek nem jutott eszébe.

Csak ahogy Haragos elképzelni nem tudta, hogy bármi változhat, mi most, e képeket nézve elképzelni se tudjuk, hogy abból a világból, ami a mienk, amihez az összes mocskával, ócskaságával együtt mégis ragaszkodunk, mi az, ami egyáltalán megmarad.

Majd mindjárt átmennek, és rácsodálkoznak, felháborodnak, nevetnek. Esetleg beleszeretnek egy tekintetbe, vagy egy kézbe. De a legvégén csak szorongani fognak. Az egyetlen hibája ezeknek a képeknek maga a valóság, amiről visszaverődik a fény az érzékelőre. Az a valóság, amelyet önök teremtettek, meg én, mi mindannyian. Abból a másikból, amelyről az utolsó pillanatig azt hittük, hogy örökkévaló, mégse siratta senki, amikor kiderült, hogy egy drótvágóollóval felszámolható.

Félre ne értsenek: nem azért fo
gnak szorongani, mert odakint a világban minden igyekezetünk ellenére sertepertél a gonosz. Hanem, mert a megingathatatlannak hitt értékrendünk felmondta a szolgálatot. Mert egy olyan élet kezdődik, amelyben egyszerre két érvényes válaszunk lesz szinte mindenre. Az egyik, amelyiket kétezer, de minimum hetven éve megtanultunk, a másik, amelyikre majd most tanít meg a bizonytalanság, a kiszolgáltatottság, a félelem.

Nem egy kancellár asszony meg egy miniszterelnök beszélgetése tölt el szorongással, azon legfeljebb felháborodunk. Hanem az, amikor bennünk zajlik ez a beszélgetés.

Csak az kérhető számon, ami tudható volt, de legalább sejteni illett volna. Amit odaát látnak, az néhány sportfotót meg természetképet leszámítva mind-mind tudható volt. A cigány putri Mona Lisájától a kongói asszony lábujján a lepattogzott körömlakkig minden. Nem titkosszolgálati jelentésekből lehetett volna tudni, elég lett volna hozzá némi empátia s a józan ész. Az a legpocsékabb a szabadságban, hogy megfoszt a mentségeinktől.

Zs. az idén januárban Vásárhelyen megszólított az utcán. Ugye emlékszem rá. Persze. Kérdeztem, hány van, mondta, hogy kettő. Kérdeztem, mekkorák, mondta, hogy az egyikük közgazdásznak tanul, a másik már Londonban. Kérdezte, az enyéim merre. Mondtam, hogy az egyik Izlandon, a másik még Pesten. Kérdezte, én mit, mondtam, hogy néha írok, néha fényképezek. Azt mondta, az jó, akkor én szabad vagyok. Ő az egyik párt sajtósa, higgyem el, borzalmas. Kérdeztem, miért, mondta, hogy reggeltől estig csak hazudni kell. Kérdeztem, akkor miért csinálja.
Nem igaz. Nem kérdeztem.
Azt mondta, egyszer valamiről beszélni szeretne velem. De nem most, nem itt az utcán.
Azt mondtam, jó.
Megadtam a számom, úgy tett, mint aki lejegyezte. Aztán elsietett a pártiroda fele.

De nem most, nem itt. Tulajdonképpen ennyi. Lehet, hogy ezen múlott minden. Hogy azt hittük, még egy kicsit ellébecolhatunk. Azt hittük, ezen a télen még úgyse fagynak meg, ezen a nyáron még úgyse rakják ki őket a végrehajtók, ezen az őszön még úgyse gyalogolnak el az Egyenlítőtől a príma mérsékelt égövig, hisz küldtünk nekik segélycsomagot. Ő ellébecolja, mert ne most, ne itt, én ellébecolom megkérdezni, hogy akkor miért csinálja.

Ha úgy tetszik, amikor hajdan befűztök az ORWO-t a Yashicába, még nagyon kezdetleges volt a fototechnika. Még az látszott a képen, amiről visszaverődött a fény. Amit valaki éppen tesz az objektív látóterén belül. Ma ez már nem így van. Ezen a sajtófotó kiállításon már nem azt látjuk, amit éppen teszünk, hanem amit nem tettünk meg. És egyrészt soha nem mondanám ki hangosan, hogy már mindegy. Másrészt attól félek, hogy ezen már egy olyan kép sem segít, mint Alfred Stieglitz Fedélköze.

Szerző: Bartis Attila