Rendhagyó volt, és különleges, hiszen sablonokat nélkülöző délután/este volt az a júniusi esemény, ahol Kertész Zsuzsa a Magyar Újságírók Országos Szövetsége, azon belül a Kommunikációs és PR-szakosztály PRaliné Klubjának évadzáró vendége volt.
Mire gondolsz, ha azt mondom, bemondó?
A bemondó az, aki rádiózás esetén 1925-től, televíziózás esetén 1957-től ott volt a mikrofon, illetve a kamera előtt. Ő konferálta fel a műsorokat, jelentette be a programváltozásokat, hivatalos közleményeket, híreket mondott be és az időjárás-jelentést is ő tudatta velünk. Mindezt hibátlan beszéd stílusban, és ÉLŐ adásban!
A bemondók rendkívül népszerűek voltak, hiszen naponta találkoztunk velük a televízió képernyőjén, vagy a rádión keresztül.
Kertész Zsuzsa pályafutása 1965-ben indult. Rádióbemondóként kezdte és közel 4000 jelentkező közül választották ki 19 éves korában. Később – igaz némi átfedéssel, mert egy ideig mindkét intézményben dolgozott – 1974. április 1-jével átigazolt a Magyar Televízióhoz. Sok évtizedes pályafutása során számos rendezvényen, eseményen vett részt, ahol nem csak mint bemondót ismerhettük meg. Megalapította saját stúdióját, a Kertész stúdiót, ahonnan több ezer „Kertész gyerek” került ki, közülük többen a média világában dolgoznak ma is.
Kertész Zsuzsa június 23-án bebizonyította, hogy az idő egy fogalom, amellyel, ahogyan múlik, megküzdünk ugyan, de adott helyen, adott pillanatban nincs jelentősége. Ugyanaz a fiatal nő állt előttünk, ugyanaz a hang szólalt meg, ugyanaz a tévéből jól ismert kék szem nézett vissza ránk.
Tudtuk előre, hogy egy platformon állni vele nem lesz könnyű, hiszen egymaga elviszi az egész programot, folyamatos történetmeséléssel, a vetítés során megidézett személyek és események felelevenítésével, a vendégek soraiból érkező kérdésekre adott válaszaival. Laza és közvetlen, baráti beszélgetés zajlott, ahol nincs asztal, nincsenek formaságok, ahol a fő csapásirány a spontaneitás.
Kertész Zsuzsa könnyedén, előadói vénáját nem kímélve, hihetetlen profizmussal tartott nekünk egy közel kétórás tartalmas, nosztalgikus délutánt. Pedig meleg volt, piszok meleg aznap. De ő bevállalta, és ahogy soha egész életében most sem hagyta cserben a hallgatóit, nézőit, így bennünket sem.
Ahogyan néztem, felvillantak az életemből pillanatok, amikor a rádió, vagy a tévé nagy jelentőséggel bírt az életemben. Egy pillanatra újra ott ültem a családommal a tévé előtt és vártuk az esti filmet. Felderengett az a pillanat is, amikor egy téli délután, a kívánságműsort hallgatva, várom haza a szüleimet és a rádióban hallgatom a vízállásjelentést. „Az Inn Schardingnél…és Regensburg Schwabelweis…”
A televíziózás a kereskedelmi tévék felbukkanásával nem csak más országokban, de hazánkban is gyökeresen megváltozott. Az élet felgyorsult, a pörgősnek nevezett rohanó világ más igényekkel állt elő. Hogy jó vagy rossz, már mindegy is, szomorkodni kár, de nosztalgiázni kell és jó! Tény, hogy a Magyarországon 2006 volt az utolsó év, amikor a Televízió bemondókat alkalmazott.
Több generáció életében a bemondó nem celeb volt, hanem érték, mérték. Abban, a maihoz képest sokkal kevésbé rohanó, értéket kedvelő világban, a figyelmünket perceken át le tudta kötni egyetlen ember, nem kellett hangos aláfestő zene, nem kellett semmiféle csinnadratta, ahhoz, hogy a televízió, vagy rádió előtt maradjunk.
Azt hiszem, Kertész Zsuzsa nem szereti a nagy szavakat és nem szereti, ha agyon dicsérik. Pedig a pályafutását, az egész szakmai életét beleértve a tegnapi délutánt is csak szuperlatívuszokban lehet jellemezni. Elhangzott, hogy más alkalommal is jó lenne, ugyanilyen kötetlen beszélgetéssel, nosztalgiázással egybekötött, a mostanihoz hasonló találkozó. A Kommunikációs és PR-szakosztályon nem múlik!
