Egy 22 éves fiatal hirtelen, váratlan halála önmagában nagy tragédia. A hozzátartozók fájdalmát semmi nem enyhítheti. Ám szenvedésüket fokozhatja, ha a halál után a média sok felületén találkoznak a megrendítő történettel, részletes feldolgozásban. Pedig az újságírók csak tájékoztatni akartak…
A hírverseny óriási a médiában. Az először leadott exkluzív történet vagy egy tragédia csak ott közölt részletei olvasókat vonzanak be. A nagy igyekezetben a szerkesztők mintha elfelejtenék, hogy a másik oldalon hozzátartozók, szülők, gyerekek vannak, akik gyászolnak.
Az említett történet is erről szól. Talán még etikai normákat is sértettek azon lapok, melyek a fiatal egyetemista tragédiájának részleteiről beszámoltak. Nyomoztak, érzékletesen felidézték a tragédia pillanatát, a balesetet előidéző hibát, pedig nem közszereplőről volt szó. De ha mégis – egy egyetemi önkormányzati testület vezetője vajon annak minősül? –, akkor is érdemes lenne ilyen pillanatokban is érző embernek maradni. Kegyeletből, együttérzésből.
Az igazi gond az, hogy e történetben minden beazonosítható volt. Arc is, név is. Tudjuk, az újságírókat nem rossz szándék vezette, az olvasók kíváncsiságát elégítették ki a részletes beszámolókkal, de mégis… Minden részlet a hozzátartozók fájdalmát fokozza.
Persze, vannak kivételek: előfordulhat, hogy egy család saját elhatározásból úgy dönt, hogy arcukat, nevüket vállalva tragédiájuk tanulságként szolgáljon másoknak, a nyilvánosság segítsen egy újabb tragédia megelőzésében.
Tehát: csak arra kérjük kollégáinkat, hogy az olvasók megszerzéséért-megtartásáért vívott harcban is maradjanak érző, a kegyeleti jogot tiszteletben tartó emberek. A hírversenyben is vannak tabuk.
