Többszörös kedves invitálás és regisztrálás után megérkezem a Magyar Zene Házába, a magyar poptörténeti kiállítás megnyitójára, hogy megnézzem, és napi tudósítást írjak róla.
Kicsit előbb érek oda, mert hamarabb jött a troli. Biztonsági felvigyázók meg pr-os fiúk és lányok tucatjai rohannak elém, állva, kabátban kell várni az előcsarnokban. (Nem hadiipari titkokról lesz szó egyébként.) Közben látom, hogy valaki bemegy mellettem. A hölgy a miniszter úr asszisztense! No igen, nála nincs fontosabb… Végre beengednek a terembe, ahol szigorúan, táblával ki van jelölve hol – hátul – ülhetnek az újságírók. nehogy vegyüljenek a fontos emberekkel. (Külön odaállítanak egy fiatal lányt, hogy felvigyázza a rendet.) Amikor belépek meglepetésemre az Ez a harc lesz a végső kezdetű munkásmozgalmi dal szól, utána meg az 56-os Ahogy lesz, úgy lesz című, egyébként amerikai sláger, utána egy kis – szintén amerikai – rock and roll. Ahogy azt Móricka elképzeli… Jelen sorok írója már 20 évesen az Ifjúsági Magazin beatzene rovatvezetője volt, akkor ezeket a dalokat nem vegyítették a húszévesek, tudtuk, hogy minden stílus másról szól, más korosztálynak. Amikor a magyar beat virágba szökkent, már senki nem énekelte, hogy Ez a harc lesz a végső, a beatzenészek meg éppen hogy a tingli-tangli tánczene ellen harcoltak.
Lassan megtelik vagy 10 sor, fontos elvtársakkal és elsősorban azokkal a zenészekkel, akik a NER hívei, vagy mindig másodvonalbeliek voltak, és örülnek a meghívásnak. Az igazgató beszédét imígyen kezdi: Tisztelt Miniszter úr! Tisztelt Miniszteri Biztos Úr! Tisztelt Államtitkár Urak, Tisztelt Államtitkár Hölgyek – vannak vagy 30-an. A kultúráért és innovációért felelős miniszter, Csák János pedig olyképp fejezi be ünnepi beszédét – nem március 15-ikei ünnepségen vagyunk egyébként, – hogy éljen a haza.
A kiállítás címe: Nékünk írták a dalt – jellemző, hogy az ihletet adó eredeti nóta szerzője, Presser nincs is jelen, mint ahogy Bródy, Koncz, de Zorán és Dusán sem. Ez már sokat mond.
A beszédek után az újságírók nem kérdezhettek. Ellenben felszólítanak bennünket, hogy várakozzunk a hallban, azaz foglaljuk el magukat, amíg a miniszter és a többiek – elszeparálva – megnézik a kiállítást. De előbb a főelvtársak luxus módra egy külön teremben megebédelnek, és hogy a sajtónak se legyen oka szomorkodni, kis körözöttes szendvics és víz szolgál ellátmányként.
Addig, míg ők bent szórakoznak, az újságírók kint álldogálnak. Én valahogy besurranok. Nos, ami a tartalmi részt illeti: a kiállítás sokat markol és keveset fog. Összemos korszakokat, olyan irányzatokat, amelyek egymás ellen harcoltak, még ha fel is léptek együtt, mondjuk a táncdalfesztivál színpadán. Bemutatják, milyen volt egy Röltex kirakat – nos, én emlékszem rá – nem ilyen volt. De a mai fiatalok elhiszik persze, hiszen egyébként sem igen tanítják a közelmúltat az iskolákban. A popzene sokféle stílusirányzatból áll, de azt elhitetni a mai fiatalokkal, hogy mondjuk Szörényi Levente meg Hollós Ilona egy csónakban eveztek – nos, ez nevetséges. Aki így gondolkodik, nem érti az egész beatmozgalom lényegét. Jóllehet, az egyik nagy beatszakértőt fogadták fel szakembernek, e koncepció zavarosságát ez sem menti. Azt meg pláne semmi nem menti, hogy ilyen módon bánnak az újságírókkal. Az már csak apró szakmai szösszenet, hogy miután előre a lelkemre kötötték, jelezzem, melyik lapnak írok, látom, hogy beengedtek – vattának – vagy 15 ál-újságírót, jóravaló háziasszonyokat, ingatlanközvetítőket, szélhámosokat.
Szóval nem ez a harc lesz a végső.
