Találkoztunk. Gondoltam rá, és egyszer csak „szembejött”. Ozorán, hol másutt? Először a megszólításon mosolyogtunk egy jót. Mert Ő – természetesen – kiérdemelte, tetteivel, helytállásával, tisztségeivel, de, hogy ma is „éljen még” ez az elnevezés, ezen „röhögnöm kell” – mondta.
– Neked – mert tegeződésre kért azonnal! -, hogy sikerült elnyerni a tisztséget?
– Amikor Lackfihoz csatlakoztam zsoldosként, nem gondoltam, hogy utam egyszer Budára vezet. A XIV. század vége felé jártunk, és az érsek Kanizsai testvérének jóvoltából Simontornyára kerültem, várnagynak. Itt találkoztam Borbálával, akibe azonnal beleszerettem. Nem azért, mert „fiúsítva” volt, azaz ugyanúgy örökölhetett, mint abban az időben a férfi utódok, de „bírtam őt” nagyon. Magam a király legjelentősebb aranybányáját irányítottam, így lettem urburaispán. Tudod, az urbura volt az „illeték”, amit a kibányászott termék után kellett fizetni az uralkodó részére. Az esküvő után alig két évvel pedig a sókamarák ispánja lettem, egészen „elmúlásomig”-
– Na azért nem múltál el nyomtalanul. Máig emlegetnek, ragyogó szépségében pompázik várkastélyod, s özönlenek a turisták, hogy lássák, hogyan éltetek?
Igen szép a vár Ozorán…
– Ne felejtsd, látok én „mindent”. Igen szép a vár Ozorán, bár a hét év előtti felújítás ellenére a kissé kopott falak, itt-ott leomlott vakolat jól láthatóak, de hát lehet, hogy már akkor is volt, aki „lecsípett” a költségvetésből. Ugyanakkor kastélyomat a „királyság” kiszakította a településből, s mintegy állam az államban éli önálló életét.
Trónszékek, ahogy az egy reneszánsz kastélyhoz illik…
De ennél sokkal jobban fáj, hogy a szebb sorsra hívatott település komoly nehézségekkel küzd. Vér-verítékkel tartja életben alig több mint másfél ezer körülire csökkent lakosságát. A dolgozó emberek 90%-a ingázik a munkahelyére, Tamásiba, Székesfehérvárra, az „otthoniak” egy részét az önkormányzat próbálja közmunkával foglalkoztatni, és erre egyre kevesebb – anyagi – lehetősége van. Gondoskodni a hátrányos helyzetű gyerekek Iregszemcsére szállításáról – csak ott van részükre iskola! -, a 8-10 idős ember kiszolgálása – bevásárlás, orvoshoz szállítás, gyógyszer-beszerzés -, amit a Tanyagondnokság végez, szóval nem könnyű a helyzet. A polgármester igyekszik kézben tartani az ügyeket, de a lehetőségei szűkre szabottak.
– Ez jellemző az egész országra.
– Tudom, látom, de akkor is fáj. Ozorán sok a szegény ember, a létminimum alatt élő. S bár virágzik a lomizás (nem „ezért” nyernek, több mint 25 éve minden alkalommal valamilyen elismerést a „virágos falvak” versenyén! – a szerk.), de ebből se juthat mindenkinek. Aztán persze azt is látni kell, hogy a külföldről hozott lim-lomok, illetve azok „kereskedelme”, amiből azért néhányan egészen jól megélnek, nem mindig állnák ki a jogbiztonság próbáját, és itt nemcsak a tiltott, vagy legalábbis „nem ajánlott” parkolóhelyek elfoglaltságára gondolok.
– Te mindenről értesülsz, mindent „látsz”?
– Úgy gondolom, képben vagyok. És szeretnék csak a pozitívumokról szólni, de előbb még egy kis zsörtölődés. Miért nem jut el az illetékes két éve tett ígérete ellenére a Tyukodi család pincészetéhez, hogy velük is megköttessék a megállapodás, boraik megismertetése céljából? Hasonlóan a Szappanos-féle csodálatos Tolna megyei szőlőkészítményekhez, őket is közel vihetnék a várlátogatókhoz. Azok tudniillik nemigen keresik fel Ozora egyéb részeit – még az évente kétszer megrendezett „nagy buli”, az Ozora- és a Dart-fesztivál 20-30 ezres közönsége sem -, pedig érdemes lenne. Például a Boglya Ökoházat, ahol minden olyan „más”, mint amit megszoktunk. A több mint 1 hektáros magánerdő, gyümölcsös, levendulás területen álló csoda 68+60 – ez utóbbi pihenőterasz – nm-es, összkomfortos, szálláshely (4-6 fő részére) napelemmel ellátott, szalmabálákkal (saját!) szigetelt, természetesen WIFI, és mi szem-szájnak ingere. Minden tekintetben XXI. századi…
Vagy például a Levendula Völgyet, ami gyönyörű és olyan „meglepő” termékeket kínál a molyírtón kívül is, mint a szörp, az illó olajok, a „parfűm”, vagy a ”névadóval” megtöltött párna. Hű, de finom lehet azon aludni!
A természetadta lehetőségeket használja ki például Nagy Csaba József méhészete, szerető hozzáértéssel gondozott „barátainkkal”, és a számukra biztosított „saját készítésű lakóházaikkal”. Kaptárt csinálni, felújítani, s a benne élők kényelmét biztosítani, nem semmi. Nem kell „költöznie” – a környéken minden „mézelő” növény, fa fellelhető -, a termést pedig „lábon, egyben” adja el, így kisebb-nagyobb fejlesztésre is jut.
De örömmel figyelem onnan fentről a fazekas Oroszi-testvérek tudását. Korongozni, ötleteket megvalósítani, s egyúttal a megélhetéshez elengedhetetlen civil kurázsit szem előtt tartani… Aki járt a Kálvária-dombon, nem felejti soha a „fiúk” által megvalósított Keresztutat.
S végül nem kerülhetem meg, hiszen magam is szerettem horgászni, az elnevezésével „árulkodó” Ozorádó horgászparadicsomot. Aki itt hódol kedvtelésének, s eltölt pár napot a faházakban, szállodai kényelmet biztosító szobákban, s ráadásul még zsákmányra is szert tesz, miközben kicsit pancsol a medencében, vagy lustálkodik a napozóágyakon, biztos nem fog idegszanatóriumba kerülni. Ellentétben azokkal, akik a „kastélyomban” szeretnének aludni, mert ott ritkán jár a lift, s a bőröndöket felcipelni a másodikra?
Körülbelül itt „tartottunk”, amikor hálótársam felvert álmomból, azzal hogy horkolok. Szégyellje magát!
Pipotól ezért csak így búcsúzhatok. „Örülök, hogy találkoztunk, s mint igazi ispán, kifejtetted nekünk a jobbítás érdekében is megfogalmazott kritikus véleményedet. Jó szívvel gondolok rád!”
HáJá
