(címlap: © Photo Amélie Poinssot / Mediapart)
Le Monde
Ha Le Pen nyer ma, akkor Franciaország még Magyarországnál és Lengyelországnál is messzebbre menne az EU-val szemben, de a NATO is megnézhetné magát, oly mértékben destabilizálódna. Erre figyelmeztet Ian Bond, az Európai Reformközpont nevű kutató intézet külpolitikai igazgatója, valamint John Springford, az intézmény aligazgatója.
Pedig – mutatnak rá a szerzők – a magyar és a lengyel kormány nem hajtja végre az Európai Bíróság határozatait, és nem tesz eleget azoknak a közösségi törvényeknek sem, amelyek nem felelnek meg nekik. És ha mindehhez még a jelenlegi kihívó lenne a franciák elnöke, akkor abból csak teljes politikai zűrzavar alakulna ki a földrészen. Párizs rövidtávon nem válna ki sem az EU-ból, sem az euróövezetből.
De az európai intézmények, illetve a tagországok nem sokat tudnának tenni azért, hogy jobb belátásra bírják Le Pent. Így az figyelmen kívül hagyhatná az EUB ítéleteit, ugyanakkor blokkolhatná a jogállami mechanizmust. Ha leáll a francia-német tandem, akkor egy sor fontos kérdésben nem születne határozat. Viszont Párizs együttműködne jó pár tekintélyuralmi vezetéssel a nemzetek Európájának megteremtéséért. Ő maga pedig népszavazással igyekezne kikényszeríteni a hazai jog elsőbbségét a közösségi szabályozással szemben.
De nem csupán a földrészen belüli rendet veszélyeztetné, hanem Putyinhoz fűtődő kapcsolata folytán a külső biztonságot is. Annál is inkább, mivel csaknem 10 millió eurós kölcsönt vett fel egy orosz banktól. Így fennáll a veszély, hogy a hatalom sáncain belülről megfúrná a Moszkva elleni szankciókat vagy tenne eleget azoknak.
Hogy nagyobb mozgásszabadsághoz jusson, ott akarja hagyni a NATO egyesített parancsnokságát. Vagyis Európát, amelyet keleten Putyin fenyeget, nyugaton az orosz politikus nagy csodálója ásná alá. A nyugati vezetők csak remélhetik, hogy a franciák újraválasztják Macront és inkább más formában fejezik ki elégedetlenségüket vele szemben.
Médiapart
Magyarország és Lengyelország mutatja, milyen is az, amikor a szélsőjobb van uralmon. Azaz a franciáknak nem kell messzire menniük, illetve visszakanyarodniuk az időben, ha tudni akarják, mit csinál egy tekintélyelvű és ultranacionalista többség, ha kormányra kerül. Budapest és Varsó elegyíti a szabadságellenes törvényeket, a konzervatív reformokat és a sajtó megkaparintását. De ez egyiküket sem gyengítette meg.
Így foglalja össze a helyzetet Amelie Poinssot, aki három éve könyvet írt az orbáni Magyarországról, ám mivel úgy látja, hogy az, Lengyelországgal az oldalán, időközben még tovább sodródott az autokrácia felé, úgy gondolta, hasznos megosztani az olvasókkal az azóta szerzett tapasztalatokat.
Azt hangsúlyozza, hogy a Fidesz újabb győzelmét nem magyarázza csupán a vidéki, ultrakonzervatív szavazóbázis támogatása. Ezúttal az ellenzék gyengeségét sem lehet okként felhozni. Viszont az eredmény már csak azért is megdöbbentő, mert jó 10 év erőltetett reformjai után Orbánnak minden eszköz a rendelkezésére áll politikája érvényesítésére.
Ebben segítette a Mészáros-féle médiabirodalom, az állami eszközökből finanszírozott sok óriásposzter, illetve hírlevél, továbbá a hatalom gyámkodása a legszegényebbek, a romák fölött. No meg a körzethatárok módosítása megnehezítette a kihívók dolgát.
A hatalom kisajátítása kiterjed arra is, hogy eszközként használják fel a történelmet és újraértelmezzék a fájdalmas múltat. Magyarország esetében ez a Horthy-korszak rehabilitálását jelenti, pedig akkor hozták Európában az első zsidóellenes törvényeket. Ugyanakkor határozott a törekvés a szocializmus nyomainak eltörlésére. A tankönyvekben szélsőjobbos és antiszemita szerzőket hoznak vissza. A nők princípiuma ugyanakkor az, hogy gyerekeket szüljenek, viszont megfosztják őket jogaiktól.
Fontos elem a hatalom számára az idegengyűlölet. Az orbáni univerzumban a migránsok úgy jelennek meg, mint akik fokozzák a munkanélküliséget, gyarapítják a bűnügyi statisztikát, segítik a terrorizmust, ellenben lerombolják a szociális hálót. Olyan kultúrát képviselnek, amely összeegyeztethetetlen a magyar hagyományokkal. De egyre több a célpont, a migránsok után jött Soros, a CEU és az SZFE, majd a legvégén a civil társadalom.
A két rendszert úgy lehet jellemezni, hogy neoliberális autokrácia. A politika konzervatív, de társadalmilag érzéketlen, ugyanakkor jelentős kedvezményeket nyújt a vállalatoknak. Így azután az orbáni Magyarországon nagy anyagi csapások érték az amúgy is alulfinanszírozott egészségügyet, az oktatást és szociális ellátást.
Mind a Fidesz, mind a PiS nagymértékben hozzájárult a választók jobbratolódásához és hivatalos szintre emelt idegengyűlölet terjesztéséhez.
FT
Ivan Krasztev úgy látja, hogy Nyugat nem képes elszigetelni Oroszországot, de ez nem is érdeke neki, sőt, stratégiai baklövést követne el, ha úgy tekintene Moszkvára, hogy ott geopolikai Csernobil következett be, ezért le kell építeni vele a kapcsolatokat.
A bécsi Humántudományi Intézet kutatója szerint mivel az orosz társadalom javarészt hallgat a háborús bűnök láttán, ez a demokratikus társadalmakban úgy csapódik le, hogy akkor ez nem csupán Putyin, hanem egész Oroszország háborúja. A szankciók még sokáig hatályban maradnak, de jó pár nyugati politikus már feladta a reményt, hogy az oroszoknál egyhamar bármiféle változás lesz. Ezért inkább arra törekednek, hogy az ország ne érhesse el külpolitikai céljait.
Csakhogy ha egyfajta cordon sanitaire-t alakítanának ki, az azt jelentené, hogy Moszkva tényleg soha nem vizsgálná felül álláspontját. Ez pedig akaratlanul is azt feltételezné, hogy az orosz civilizáció mozdíthatatlan. De nagy tévedés volna azonban Oroszországot kollektív Putyinnak tekinteni. Abból ugyanis elsősorban az orosz vezető húzna hasznot, mivel úgy jelenhetne meg, mint aki az egész nemzet nevében beszél.
De még rosszabb volna, hogy igazolná azt az elferdült érvelését, hogy a Nyugat csak akkor fogadja el Oroszországot, ha az gyenge vagy a padlón van. Azon kívül az elszigetelés ráüti a pecsétet,mármint hogy az oroszok támogatják a háborút, pedig az ellenzék azt reméli, hogy a vereségbe belebukik a rendszer.
Továbbá van egy sor ország a nyugaton kívül, amely nem ért egyet az invázióval, de a kegyetlenségről úgy gondolja, hogy az egyáltalán nem rendkívüli. Úgy hogy stratégia kérdés, miként foglal állást valaki abban a kérdésben, hogy akkor ezt a háborút Putyin vagy az egész nép akarta. Meghatározza a Nyugat és Oroszország viszonyát a mostani rezsim utáni időkre.
https://www.ft.com/content/5e357d9e-6717-4091-a7db-fe43bdbdab1d
Neue Zürcher Zeitung
Francis Fukuyama szerint a rettenetes kegyetlenkedések láttán a világ ma ellenségesebben viszonyul Oroszországhoz, mint a hidegháború idején. A Stanford Egyetem professzora úgy ítéli meg, hogy az Ukrajna elleni támadás ébresztő az önelégült Nyugat számára. Mert hosszabb távon kizárólag a liberalizmus kecsegtet sikerrel, ám meg kell oldania a belső ellenmondásait.
Az orosz bevonulás egyenes következménye az egyemberes diktatúrának, egyben mutatja a rezsim veszélyeit. Viszont kihat majd az olyan populista vezetők helyzetére, mint Le Pen, Salvini és Trump, mivel valamennyien kinyilvánították rokonszenvüket a Kreml ura iránt. Az invázió egyértelművé teszi, hogy a putyinizmussal együtt jár az agresszió, a szomszédos államok lerombolása, az ellenőrizetlen hatalom. Ez valószínűleg sokak számára tanulságos lecke lesz.
Viszont még korai megmondani, hogy mekkora árat fizet a végén pl. Orbán Viktor, mivel a háború menete nagymértékben megszabja, miként gondolkodnak az emberek a populista programról. Putyin még akár győzhet is, ha meghódítja a Donyecki-medencét, befagyasztja a konfliktust és fokozatosan felmorzsolja Ukrajnát. Ez azonban tragikus kihatással volna a demokráciára.
Viszont gyökeresen más volna az események megítélése, ha az ukránok kerekednének felül. Mindenesetre a világ új hidegháború felé tart a tekintélyuralmi rendszerek és a demokráciák között. Csak most sokkal szorosabb a gazdasági összefonódás Oroszországgal és Kínával, mint annak idején a Szovjetunióval volt. Viszont a legtöbb európai immár felismerte, milyen veszedelmes Moszkvától függeni. Így biztos, hogy végbemegy majd a gazdasági szétválás.
A populizmus fellendülésében ugyanakkor nagy szerepet játszott a földrészen a szabad helyválasztás joga, amit azután megfejelt a migrációs válság. Így jó néhányan úgy érzik: nem dönthetik el, hogy ki költözhet be országukba. De a végén mindenképpen a liberalizmus győz, mert sokszínűséget kínál. Az egyetlen érdemi vetélytársa a kínai rezsim, ahol autoriter kormányzás párosul félig szabad piacgazdasággal. Ám Fukuyama nemigen ismer olyanokat, akik a kínai rendszerre vágynak.
Francis Fukuyama über die Ukraine und den Liberalismus
Francis Fukuyama über die Ukraine und den LiberalismusLukas LeuzingerPutins Angriff auf die Ukraine sei ein Weckruf für den selbstgefälligen Westen, sagt der renommierte politische …
