A megadott keretlétszámnál jóval többen voltak kíváncsiak a MÚOSZ Kül- és Biztonságpolitikai Szakosztálya szervezésében folytatott háttér-tájékoztatóra, amelyet a Német Szövetségi Köztársaság budapesti nagykövete, Johannes Haindl tartott a rezidenciáján április 13-án.
Érthető módon az Ukrajna elleni oroszországi támadás került a középpontba. (A háttér-információs találkozó a Chatham House szabályok szerint zajlott le, az ott elhangzottak nem köthetők a részvevők bármelyike személyéhez.)
A tájékoztató-beszélgető találkozás talán legérdekesebb megállapítása, ami éppen az ukrajnai háború kapcsán hangzott el: két, egymással nem kompatibilis gondolkodásmód létezik, a putyini Oroszországi Föderációé (OF) és a Nyugaté. Amit Putyin akar és hirdet, az egy elavult geopolitikai séma és a 19.-20. század gondolkodásmódját tükrözi. Ezzel szemben áll a modern, nyugati felfogás, amely a szerződésekkel szabályozott rendszereken alapul.
A beszélgetés során felvetődött: vajon korábban a német külpolitika oroszbarát volt?
Az elmúlt hetekben a német külpolitika, az EU-NATO biztonságpolitikájával kapcsolatban gyakorlatilag 180 fokos fordulatot vett. Ez annak is a következménye, hogy a német biztonságpolitika nem felelt meg a kihívásoknak. A fegyverszállítások kérdése Németországban sokáig tabutémának számított. Most viszont felborult az alapelv, miszerint Berlin nem szállít fegyvert krízisterületekre. Németország vállalta, hogy katonai kiadásait felemeli a NATO követelményszintre, évente a GDP 2%-ára, emellett egy százmilliárd eurós pénzügyi alapot hoznak létre a német haderő fejlesztésére, katonai-hadiipari beruházásokra.
A német fővárosban tudomásul vették, hogy Frank-Walter Steinmeier német államelnököt az ukrán vezetés nem látta volna szívesen Kijevben. Ennek ellenére Berlin szolidáris az ukránokkal, és az USA után a nyugati világ második legnagyobb Ukrajna-segélyezője.
A beszélgetés során felvetődött: vajon korábban a német külpolitika oroszbarát volt? Igen, mert Berlin túl nagy reményeket fűzött a Putyin-vezetéshez. Ám felmerült a kérdés: mindennek mi lett volna az alternatívája? Egészében véve a német elnök is kénytelen volt beismerni, hogy túlbecsülte az oroszokban (a vezetésben) rejlő lehetőségeket.
Putyin Ukrajna elleni támadása felborította az eddigi biztonsági- és külpolitikát. Le kell szögeznünk, hogy a nemzetközi jogrend elutasítja a támadóháborút. Németország abból indul ki, hogy az új nemzetközi biztonsági térben elengedhetetlen a szoros európai biztonságpolitikai együttműködés és a transzatlanti kapcsolatok szorosabbra fűzése.
Egyértelművé vált számunkra, hogy Berlinben nem tudnak a Keleten sokszor emlegetett, az 1990-es évtized elején állítólag létrejött, egyfelől az EU-NATO, másfelől pedig az OF részéről kötött megállapodásról, amely úgymond szabályozta volna a keleti „pufferzóna” kérdést. Magyarán, hogy a Nyugat bármilyen kötelezettséget vállalt volna, hogy az integrációs szervezetei, elsősorban a NATO, nem terjeszkednek kelet felé. Mint elhangzott, a NATO nem mondhatja le, tilthatja meg bármelyik országnak a hozzá való csatlakozást.
Ezért nem helytállóak Putyin elnök azon panaszai és érvei az „ukrajnai különleges katonai műveletek” indokoltsága mellett, miszerint a NATO felrúgta az egyességet és őt nem hallgatták meg. A közelmúlt próbálkozásai is ezt cáfolják, hiszen Orbán Viktor, Olaf Scholz német kancellár, Emmanuel Macron francia elnök hosszan tárgyalt vele Moszkvában, és mások is, például a NATO-Oroszország Tanács üléseinek résztvevői szintén meghallgatták az orosz képviselőket. Ugyanakkor arra is emlékeztetni kell mindenkit, hogy sem 2008-ban (orosz-grúz háború), sem 2014-ben (a Krím, a Donbassz elfoglalása, a szakadár szeparatisták támogatása) a NATO nem támadott!
A kétoldalú kapcsolatokat érintve elhangzott, hogy azok nagyon szorosak mind gazdasági, mind kulturális-emberi szinten. Röviden összegezve: negyed millió munkahely fűződik Németországhoz, a német érdekeltségű vállalatokhoz, amelyek száma hazánkban 3000. Németország Magyarország legnagyobb külföldi befektetője. Ám az sem maradt titokban, hogy Berlinben úgy látják, a kétoldalú politikai kapcsolatokban „átéltünk már jobb időket is”.
A német politikai és gazdasági vezetés körében ugyan általános a vélemény, hogy Magyarország sikeres a külföldi beruházások vonzásában, de meg kell mondani, amit itt a németek nálunk találtak-találnak, az nem mind arany. Nem hagyhatók szó nélkül például a német érdekeket sértő különadók, amelyekkel a budapesti kormány például a kiskereskedelmi cégeket (Aldi, Lidl) sújtotta. A Magyarországon aktív német cégek szigorú, a korrupciót kizáró előírások szerint működnek. A németek nagyon vigyáznak arra, hogy korrupció szagú ügyeknek a közelébe se kerüljenek. Elhangzott ennek kapcsán az utalás az intő példára, a Siemensre, amely Görögországban „belesétált a csapdába”.
Minthogy a beszélgetés részvevői magyar oldalon újságírók voltak, nem maradhatott el a magyar sajtó helyzetének megvitatása sem, amit az is ösztönzött, hogy korábban a magyar sajtóban olyan komoly német cégek képviseltették magukat befektetőkként, mint a Bertelsmann. Ezek egy része aztán nagyjából 2010-et követően kivonult a magyar piacról. Németország tartja magát ahhoz, hogy a magyar médiapiacot Magyarország befolyásolja, azaz Berlin nem avatkozik be a magántőke mozgásába – de megfigyeli az eseményeket. Azt viszont több mint csodálkozással, rosszallással kellett tapasztalni, hogy a kormányközeli magyar sajtóban egyesek milyen torz képet igyekeznek festeni Németországról.
Visszatérve a jelenlegi nemzetközi helyzet kihatásaira: hangsúllyal hangzott el a megállapítás, hogy a gázszállítási szerződéseket be kell tartani – és ezeket a szerződéseket nem rubelben kötötték (ugyanakkor Moszkva újabban rubelben követeli a gázszállítások ellenértékét). Németország energiaellátása körül korábban elképzelhetetlen folyamatok indultak el. Nagyon sok a kérdés, és nem mindegyikre van válasz – ez volt a zárógondolata a nagy figyelemmel követett eszmecserének a német nagykövet budai rezidenciájának fogadótermében.
(tudósítónktól)
( A fotókat B. Mezei Éva készítette )
