Aranytollas újságírók visszaemlékezései történelmi vagy sajtótörténeti jelentőségű eseményekre, illetve azok hátterében zajló epizódokra. Szále László bevezetője a sorozathoz >>>
Báron György írása
Úgy, hogy nem akartam az lenni. Azért lettem átmenetileg, amíg jobb nem jön, mert a jogi egyetemre jártam és jogász sem akartam lenni. Nem is lettem egyik sem. Jogász látványosan, egyértelműen nem, rádiós meg úgy nem, hogy közben 1975-től 2007-ig több mint harminc éven át voltam a Magyar Rádió főállású munkatársa. Ember tervez…
Úgy esett, hogy akkoriban a jogi egyetemre, amely a bölcsészet mellett a másik humán egyetem volt, sok hozzám hasonló antijogász járt, akinek nem ott lett volna a helye, Szikora Jánostól Horváth (Szkárosi) Endrén és Vámos Miklóson át Kőbányai Jánosig és Demszky Gáborig. Miközben a diploma környékén azon gondolkoztam, hogyan nem lehetnék jogász – néha a legszebb álmaink is megvalósíthatók –, az egyetemi faliújságon észrevettem egy hirdetést, amely rádiós tanfolyamra toborzott. Elmentünk Szikorával, azért vele, mert ő sem akart sem jogász, sem rádiós lenni. A tanfolyamot Rapcsányi László vezette, kiküldött minket az utcára egy böhöm magnóval, hogy hozzunk a környékről valami érdekeset. Nem volt ott semmi, csak fullasztó hőség. Elmentem egész a távoli Múzeum kertig, s elkezdtem kérdezgetni a napfürdőzőket, hallották-e, hogy lebontják a Nemzeti Múzeumot, mert kell a hely a parkolónak, mit szólnak hozzá. Legnagyobb meglepetésemre mindenki emlékezni vélt egy ilyen hírre, s jórészük egyet is értett vele.
Más az ilyentől talán megtáltosodik, de engem nehéz volt eltéríteni attól a makacs elhatározásomtól, hogy ne legyek rádiós. Amikor vége lett a tanfolyamnak, s elkezdték kérdezgetni, ki hová menne, én azt válaszoltam, oda, ahol nem kell beszélni. Gondoltam, ezzel megoldódott, simán kirúgnak, elvégre milyen rádiós az, aki nem akar beszélni. Mintha egy fotós hallani sem akarna a képekről. A hülyének kijáró jóindulattal felvilágosítottak, hogy van a hátsó sufnikban egy szerkesztőség, az idegen nyelvű adásoké, oda senki nem akar kerülni, mert ott nem lehet szerepelni, csak írni kell. Milyen nyelven, kérdeztem. Magyarul, majd lefordítják. Na, gondoltam, itt nem kell rádiósnak lenni, s elmentem a felvételi beszélgetésre. Szilágyi Edit, a Központi Szerkesztőség vezetője fogadott, elmondta, hogy a kormány propagandáját közvetítik külföldre, már álltam is fel, hogy én azt nem szeretném. Fenntartásai vannak? érdeklődött, tömérdek, válaszoltam. Akkor hát mivel szeretne foglalkozni? Írnék a magyar kultúráról. Mentségére legyen szólva, hogy bár nem volt elragadtatva attól, hogy valakinek fenntartásai is lehetnek, azt mondta, jó, próbáljuk meg, úgysincs kulturális rovatuk, majd én leszek. Rábólintottam, amíg jobb nem adódik. Aztán erre vagy húsz évem ráment. Ember tervez… Elvarázsolt hely volt a szép nevű KAF, afféle süllyesztő, menedékhely, jeles értelmiségieknek és levitézlett pártkádereknek egyaránt. Senki nem tulajdonított neki nagy fontosságot, és ez jó volt. Korábban Spiró dolgozott ott, aztán Betlen Jani, a jeles olaszos, Iványi Norbert, Kőszegi Ábel, aki szabad idejében Radnótit kutatta, a szépszavú költőnő, Kiss Irén, Várkonyi Péter Endre. Volt külön német és osztrák szekció, aminek így semmi értelme nem volt, angol, török, görög, spanyol, viszont francia nem, ki tudja, miért. Próbáltam minél semlegesebb, politikától távoli témákról írni. Minden nagyobb ünnepkor például tájékoztattam lelkes külhoni hallgatóinkat az odavágó magyar népszokásokról. Sajnos annyi népszokás nem volt, ahány éven át ezt míveltem, ismételni nem nagyon akartam magam, elvégre miért kapom a fizetésem, ha az előző évit másolom, úgyhogy kénytelen voltam újakat kitalálni. Egyszer azt találtam világgá kürtölni, hogy a néphit szerint, ha a gazda Szentivánéjkor kimegy az istállóba és ráfekszik a boronára, érti az állatok beszédét. Mesélték, hogy ez azóta többhelyütt mint autentikus, ősi népszokás bukkant fel. Elvoltunk, a létező szocializmus langyos pocsolyamelegében.
Közben a másik – a valódi, ki tudja? – énemmel filmkritikákat, tanulmányokat, könyveket írtam, s Gazdag Gyula hívására elkezdtem tanítani a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Alighanem ennek is köszönhető, hogy amikor a Művészeti Főszerkesztőség élére Kőrösi Zoltán került, megkérdeztem, nem tudnák-e ott hasznomat venni. Tudták, igaz, ott is keveset kellett beszélnem, társamnak, Németh Gábornak sokkal kellemesebb orgánuma volt. Rengeteg kulturális műsort csináltunk, kiváló csapattal, Bognár Móni rendezővel, Kakó Gyuszi zenei szerkesztővel, sokakkal. Jeles írók menedéke volt ez a szerkesztőség, Németh Gáboron kívül Péterffy Gergely, Zoltán Gábor, maga Kőrösi, nem sorolom, mert úgyis kihagynék valakit. Egy kis szobában szorítottak nekem, újonnan jöttnek, helyet. Kőrösi megkérdezte, mit választok: maradjon ott a xerox-gép, s vele az állandó forgalom, elvégre akkor mindenki másolta a kéziratokat, szövegeket, rádiójátékokat, vagy inkább odajönne Vlasics Sarolta. Természetesen az utóbbi választottam, s csak kicsit bántam meg, mert Sacival remekül elvoltunk (lettünk volna), ám az ő forgalma nagyobb volt, mint a xerox-masináé. Mindehhez nemsokára beköltözött Győri Laci, pompás társaság volt ő is, majd, állandó helye nem lévén, hozzánk telepedett le Marton Éva. Időnként, ha már öten-hatan egyszerre beszéltek a szobámban, elmentem a folyosó végére, és vágyakozva nézegettem, mint méltatlanul megtagadott kedvest, az ormótlan xeroxgépet.
Közben a politika elkezdte marcangolni a Rádiót. Kitört a médiaháború, jöttek a politikai kinevezettek, Csúcs László és társai. Ez a Művészeti Főszerkesztőséget kevésbé érintette, Kőrösi Zoli még valamiféle védőernyőt is tartott fölénk, de mindenki érezhette, hogy ennek nem lesz vidám vége, nem is lett. Az ideológiai komisszár után hidegfejű technokrata jött, s mindent a Rádióra, erre a nyomokban még mindig színvonalas szellemi műhelyre zúdított, amiket másodosztályú menedzsertanfolyamokon oktatnak feltörekvő alosztályvezetőknek. Hogy nem lehet a Pagodában ücsörögni, ott csak fecsegnek, meg étteremre sincs szükség, addig sem dolgoznak, ilyesmik. Hogy a Pagoda volt a magyar szellemi élet egyik központja? Hogy az étteremben volt az igazi ötletbörze, ott születtek a legjobb műsortervek? Ezt nem lehetett lefordítani a számok nyelvére. Egyik értekezleten Such elnök úr – nevét borítsa jótékony feledés – azzal jött elő, hogy time-sheet-et kell naponta kitölteni arról, mit cselekedtünk, hánytól hányig, egy adott műsorra mennyit készültünk stb. Akkor épp Jancsóval vettem föl heteken át egy többrészes életmű-interjút. Mondtam, erre két dolgot tudok beírni: egy percig sem készültem, elvégre Jancsó életművét, s őt magát töviről-hegyire ismerem. Vagy azt, hogy harminc évig készültem, mert ehhez a tudáshoz ennyi idő kellett. Akkor rám nézett üres, vizenyős szemével, s azt mondta, ebben az esetben megvizsgálják, ilyen hosszú felkészülés gazdaságos-e ekkora teljesítményhez.
Másnap bementem a helyetteséhez, Kerényi Györgyhöz, akit már régebbről ismertem, mondtam, élnék a kedvezményes távozás nyújtotta lehetőséggel, ha érdekli, miért, keressen meg, szívesen elmesélem. Rendben, mondta, azóta is keres.
Ekkor 2007-ben, Németh Gáborral, akivel a műsorainkat csináltuk, átköltöztem a szomszéd épületbe, a Színház- és Filmművészeti (akkor még) Főiskolára, melynek ablaka, terasza a Rádió épületére néz.
De ez már egy másik történet. Végül is, harminckét évnyi intenzív rádiózás után mégiscsak megvalósíthattam azt az ifjúkori álmomat, hogy ne legyek rádiós. Nem egy vakmerő álom, de megküzdöttem érte.
Ez az írás eredetileg egy rádiós visszaemlékezéseket tartalmazó kötet számára készült. Mivel a szerkesztők a megkérdezésem nélkül mindenféle csacsiságot belejavítottak, inkább visszakértem, s ezúton teszem közkinccsé
B. Gy.
(Borítóképünkön a híres pagoda látható – egykor a szellemi élet egyik központja volt. Kép forrása : Wikipédia.)
