Aranytollas újságírók visszaemlékezései történelmi vagy sajtótörténeti jelentőségű eseményekre, illetve azok hátterében zajló epizódokra. Szále László bevezetője a sorozathoz >>>
Kocsis Tamás írása
„Bevonultunk, nagyon figyelj!”
Csehszlovákia 1968-as katonai megszállásakor Belgrádban dolgoztam az MTI tudósítójaként. A nap számomra jó korán, hat óra előtt kezdődött. A telefon ébresztett, s a Magyar Rádió telefonközpontja közölte velem: „Kapcsolom Pálos Tamás kormánybiztost”. Meglepődtem. Hiszen Pálos nem a Rádióban, hanem az MSZMP KB Agit. Prop. Osztályán dolgozott (később, a rendszerváltás idején az MTI vezérigazgatója volt). Csak annyit mondott: „Bevonultunk, nagyon figyelj, mi történik Jugoszláviában. És vigyázz magadra!” Válaszolni sem hagyott időt.
Tehát vigyáztam magamra, és figyeltem: mindenekelőtt azt, hogyan reagál a hivatalos és a nem hivatalos Jugoszlávia.
Amikor a Varsói Szerződés öt tagállama – köztük Magyarország – megindította az emlékezetes csehszlovákiai akciót, a belgrádi nagykövet, Marjai József (később miniszterelnök-helyettes) kérte, hogy „rutin ügyben” hívjam fel telefonon a jugoszláv szövetségi tájékoztatási titkárság (minisztérium) második emberét, Gyuro Radulovicsot. Valahogyan csak reagál a történtekre. Reagált….
Tegezve köszöntöttem – ő kezdeményezte, amikor két hónapos belgrádi tartózkodás után közöltem vele, hogy „eléggé megtanultam szerbül, ez legyen mostantól a beszélgetéseink nyelve”. Az orosz alapján ez könnyebben ment, mint eleinte hittem.
– Zdravo, (szervusz) Gyuro.
Hosszabb csend előzte meg a nem várt választ.
– Dobar dan zselim, drusze Kocsis. Kako szte? (Jó napot kívánok, Kocsis elvtárs. Hogy van?)
Amiből egy pillanat alatt kiderült: a prágai események hatására nemcsak én vele, hanem Magyarország minősült vissza magázódó viszonyba Jugoszláviával. Évekkel később az akkori „legeslegfelsőbb szint” személyesen igazolta vissza: egy óra múlva tudták Budapesten, akiknek tudniuk kellett…
Ez nekem kevesebb személyes gondot okozott, mint a Belgrádban dolgozó többi magyarnak, diplomatáknak, kereskedőknek. Titoék ugyanis – érthetően, mert híresen realisták voltak – a valós helyükön kezelték az újságírókat az ellenőrzés alatt tartandó veszélyforrások sorában. A hivatalos külföldiek autóinak mind arany betűs fekete rendszámtáblájuk volt (van Szerbiában mindmáig), ami jól láthatóan különbözött a helyiekétől. Az egyes országok autói azonos nyitó számot kaptak, a magyaroké lett a 14-A, amit egy többjegyű szám követett. A külföldi tudósítóknak más dukált: ugyanaz a tábla, de mindegyikünknek 20-E, majd a záró számok. A magyarázat egyszerű: a 10-es számot kapták a szovjetek, még a kezdetben megkülönböztetett jó viszony idején. A 30, 40, 50, 60 pedig az amerikaiaknak, angoloknak, franciáknak és kínaiaknak jutott. Közéjük ékelődtünk be mi, tudósítók a 20-al. Így voltunk tehát a rendszámlogika alapján – nagyhatalmak. Már messziről láthatta az „egyszeri jugoszláv” is, kikre kell különösen odafigyelni. Hát a magyarokra, szegényekre 1968 augusztusától egy ideig nagyon odafigyeltek: a 14-es rendszámok birtokosai közül sokan „fizettek” betört szélvédőkkel, bezúzott reflektorokkal a csehszlovákiai beavatkozásért. Az én hivatali Roveremet viszont védelmezte a most kivételesen ártalmatlannak bizonyult aranyszínű 20-as szám.
Egy idő után déli szomszédjaink megnyugodtak, hogy nem lesznek egy következő támadás áldozatai, s főként nem a szomszédos Magyarország irányából. Ezt követően hangzott el Tito pulai beszéde, amelyben, ha nem mondta is ki nyíltan, de félreérthetetlenül érzékeltette a számunkra fontosat: úgy értékeli, hogy a Varsói Szerződés csehszlovákiai beavatkozása nem öt, hanem négy meg egy ország akciója volt, Magyarország csak „nem szeretem” társként csatlakozott hozzá.
Másnap felhívott Gyuro Radulovics – „természetesen” rutin ügyben – és ezzel kezdte:
– Zdravo (szervusz) Tamás. Kako szi (Hogy vagy)?
Vagyis visszaállt a tegező viszony Jugoszlávia és Magyarország között. A jó hírt közöltem Marjai Józseffel, ő meg továbbította a maga csatornáján Budapestre. Én pedig az MTI számára napi tudósításomba belefogalmaztam azt a mondatocskát, hogy „a belgrádi sajtóból és a politikai közhangulatból érződik, Jugoszlávia kezd visszatérni a normális kapcsolattartásra Magyarországgal”.
Eközben – nem kis meglepetésemre – belgrádi történetembe egy szovjet szereplő is belépett: Timur Gajdar, a Pravda belgrádi tudósítója.
A híres-neves orosz Gajdar-trióból nekem mind a háromból jutott. A nagypapa, Arkagyij (1904 -1941) írásban, hisz ő volt a szerzője tizenéves korom Csuk és Gek meg a Timur és csapata című, a szocializmus határain túl is népszerű ifjúsági könyveinek Az unokáját, Jegort (1956 – 2009) 11 éves gyerekként ismertem meg, amikor tudósítóként Belgrádba érkeztem, ahol apja, Timur (1926 – 1999) a Pravda tudósítójaként szolgált. Jegorral akkor „találkoztam” újra, itthon, a televízióm képernyőjén, amikor a 90-es évek elején felbukkant Jelcin elnök környezetében, s 1992-ben a pénzügyi, gazdasági csúcsszakemberből 36 évesen miniszterelnök lett. Őt ma úgy emlegetik a hazájában – ki elismerően, ki éppen ellenkezőleg –, hogy a nevéhez kötődik az összeomlott világhatalom egész társadalmát alapjaiban megrázó, „sokkoló” rendszerváltás gépezetének beindítása Oroszországban.
Az apával, Timur Arkagyijeviccsel már 1968 előtt is együtt dolgoztunk a külföldi tudósítók klubjának vezetőségében. (Tőle hallottam: soha nem tudta meg, hogy apja regényhőséről kapta-e a keresztnevét, vagy róla nevezte el apja a könyv Timurját!) Észrevettem nála, hogy mindig érveket keresett a jugoszláv vezetés lépéseinek magyarázatára, ha egyetértett velük, ha nem. Sőt, mintha inkább értette, s olykor meg is értette volna az önigazgatás kacskaringóit, főként pedig a jugoszláv elnemkötelezettség elméletét és gyakorlatát, mint Moszkva és a belgrádi szovjet újságírók zöme.
Azért így sem volt magától értetődő, hogy Csehszlovákia megszállása után néhány nappal Timur felhívott telefonon: feljöhet-e hozzám a lakásomra, Dedinyére, „mert tudom, szép nálatok a kert, biztosan jól lehet ott beszélgetni”.
A bejelentkezést nem igazán értettem, a kertet igen: mert az a világon mindenütt olyan hely, ahol viszonylagos biztonsággal lehet számítani rá, hogy nincsenek fülelő „poloskák”. Vagyis – vontam le a gyors következtetést – Timur témája csak kettőnkre tartozik.
– Igen – volt a válaszom és hozzátettem: a fa alatt az asztalon lesz gyümölcs és barackpálinka. Az, amit szeretsz.
Kellett mindkettő, de inkább az utóbbi – nekem is, mert már az ötödik percben meghökkentett:
– Nagy közös baj történt nálatok 1956-ban – csapott a közepébe kertelés nélkül. S rögtön magyarázattal is szolgált: azóta töprengek, elkerülhettük volna-e, hogy novemberben bevonuljunk Magyarországra. Azóta is nyomaszt, hogyan kerülhettünk olyan helyzetbe, amiből igazában sohasem fogunk kimászni.
Hallgattam, ő sóhajtott egy nagyot, aztán kivágta:
– És most itt van Csehszlovákia.
Mit mondjak: szépen kiveséztük együtt a világot, a jugoszlávokat meg magunkat is, egy délutánon át. És még maradt is az üveg alján.
Negyvennyolc órával később Timur Belgrád – akkor Tito marsallról elnevezett – főutcáját gondolta ki sétaterepnek, mondván: „itt nagy a nyüzsgés, sok az ember”. Gondterheltnek látszott. Gyalogoltunk egymás mellett. Nyílt volt, egyenes.
– Titóék félnek – kezdte. S az ő emberei közül is sokan attól tartanak, hogy Prága után Belgrád következik, éppen Magyarország felől. Ceausescuék meg nyomják nekik a szöveget, mert ők attól rettegnek, hogy Románia jön legközelebb, ugyancsak Magyarország felől. Bukarestben azt akarják, hogy akkor már inkább Jugoszlávia, mint ők. Tudom, hogy nektek, magyaroknak mindkét változat elfogadhatatlan.
Itt szünetet tartott, megállt.
– De hidd el, nekünk is. Egyet kérek: próbáljátok meggyőzni itteni barátaitokat, hogy szó sincs semmi veszélyről. Legalább nézzenek utána, hol állomásoznak szovjet csapatok Magyarország területén. Hát nem veszik észre, hogy senki sem csoportosít semmilyen erőt nálatok dél felé?! Neked, nektek magyaroknak talán jobban hisznek, mint nekem, nekünk. Hiába vagyunk mi a szláv testvéreik, Sztálin óta ez sem segít…
Meghökkentett – hisz nyilvánvalóan nem csak a maga nevében beszélt. De ahogyan tette – az ő volt, Timur Gajdar!
Amikor Belgrádból visszatért Moszkvába – később, amikor ott jártam, többször ebédeltünk együtt az újságíró klubban – katonai szakértőként jegyezte a cikkeit, s akkor már a neve alatt ott állt a katonai rangja is: ellentengernagy.
Ma már tudom, hogy tengerészkadétként érettségizett, a Lenin Katonai-Politikai Akadémián szerzett újságíró diplomát, így lett újságíró, külföldi tudósító.
Vagyis: Timurnak nem csak az apja könyvében jutott szerep – a Gajdar családnak pedig nem csak az irodalomban és a sajtóban…
***
Sorozatunk borítóképén Tettamanti Béla rajzának részlete látható – az újságíróról.
A teljes karikatúra:
