Aranytollas újságírók visszaemlékezései történelmi vagy sajtótörténeti jelentőségű eseményekre, illetve azok hátterében zajló epizódokra. Szále László bevezetője a sorozathoz >>>
Cserhalmi Imre írása
Egy flekk a forradalomról
1956. szeptember 1-jén kerültem a Szabad Néphez, és – ahogyan tréfásan a dátumot méltatni szoktam – ezt nem bírta sokáig a rendszer. Az ELTE Bölcsészkarán, a mindössze néhány évig működött újságíró tanszék hallgatója voltam, s ott a tanulmányi időt öt évben szabták meg. A középső, harmadik évet minden hallgatónak valamelyik lapnál vagy rádiónál kellett töltenie, s csak ezután végezhette el a még hátralévő két évet. A második tanév végén megkérdezték a hallgatókat, hova szeretnének menni. Én régi álmaim színhelyét, a rádiót jelöltem meg, jókora volt tehát a csalódással vegyes meglepetésem, amikor kiderült, hogy nem oda, hanem a Szabad Néphez küldenek.
1956 szeptemberében a Szabad Népnél csak kihalt folyosókat találtam, amelyeken olykor végigsietett egy-két ember, de mintha mindenki ideges lett volna, feszült, feldúlt. Talán Hidasi Klárának hívták azt a személyzetis hölgyet, aki a belépésem adminisztratív teendőit intézte, de lerítt róla, hogy nem örül. Se a feladatnak, se nekem. De az is lehet, hogy semminek. Beosztottak a belpolitikai rovathoz, s egyszer, a belépésem után néhány nappal pár percre fogadott is valamelyik vezetője (talán Pinczési Pál vagy Komor Imre – nem emlékszem), de nem történt velem semmi lényeges. Sőt, unatkoztam, tébláboltam, az volt az érzésem, hogy nincs rám semmi szükség. Kaptam egy íróasztalt a harmadik emeletnek abban a sarokszobájában, amelyben rajtam kívül talán még hárman-négyen voltak, és amelynek gömbölyített ablaka a Blaha Lujza térre és a József körútra nézett.
A szerkesztőségben gyakran tartottak mindenféle értekezleteket, főleg a IV. emeleti tanácsteremben, meg a vezetők irodáiban, s ezekről mind több vita és ingerültség szivárgott ki a folyosókra, ahol mindössze ennyit érzékelhettem, de a konkrét témákból és folyamatokból semmit, hiszen párttag se voltam, belső munkatárs se, semmiféle tanácskozásra nem volt belépési engedélyem. Életemben nem először és nem utoljára, elment mellettem a politika.
Október 23-án reggel valamelyik főnök – vagy nem is főnök, hanem a korszak egyik tekintélyes újságírója, György István – azt mondta, hogy mivel én úgyis egyetemista vagyok, menjek el a most induló tüntetésre, aztán majd, ha vége lesz, hozzak róla tudósítást. De ne hosszút, maximum egy flekkeset. (A flekk az egykori nyomtatott sajtó terjedelmi mértékegysége volt: A4-es oldal 26 sor, soronként 60 leütés, mai meghatározással körülbelül 1200 karakter.)
Így vonultam fel én egyetemi társaimmal együtt a tüntetésen, és így csináltam végig azt a napot tudósítóként, szorgosan jegyzetelve is minden helyszínen, minden eseménynél, és csak amikor Nagy Imrének a Parlament ablakában elmondott beszéde véget ért, rohantam a szerkesztőségbe, ahol gyorsan megírtam az egész nap krónikáját – egy flekkben. György István mintha mosolygott volna, amikor átvette: „Jól van, de még ne menjen haza!” Akkoriban a tekintélyes újságírókkal a tegeződést csak egy idő és teljesítmény után lehetett kiérdemelni.
Nagyon későn mentem haza, és nem a főbejáraton távoztam, hanem egy József körútra nyíló, oldalkijáraton. Kalandos úton értem a Bécsi utca sarkán álló házban lévő tízszeres társbérletünkbe. Nem a Rákóczi út, hanem a Duna felé kellett indulnom, és igencsak kanyargós volt az utam, ugyanis akkor már lőttek. Egyébként Árkus Pistával, az akkor már neves külpolitikai újságíróval együtt hagytuk el az épületet.
Másnap vagy harmadnap – már nem emlékszem – ott voltam, amikor a székházban röplapokat nyomtattak, s nekünk, fiatalabbaknak az volt a dolgunk, hogy egy-egy vastag röplap köteggel fussunk ki a székház elé, és osztogassuk az ott mind nagyobb számban gyülekezőknek. Hát, nem jártunk sok sikerrel, mert a téren már többnyire kiabáló emberek nem igazán örültek nekünk, s tulajdonképpen arra se voltak kíváncsiak, amiket a röplapra nyomtattak. A harmadik-negyedik lépésnél már „ütköztünk” a tömeggel, kezünkből, karunkról a röplapkötegek a földre estek.
Még egy emlék. A székházban szüntelenül fel s le mozgó páternoszterrel szemben, a falon minden emeleten kivilágított vörös csillag függött. Egyszer csak a portásokat félrelökve bejött néhány ember, és a lépcsőházban felfelé haladva, a sapkájukkal addig dobálták minden emeleten a vörös csillagot, amíg az össze nem tört. Egyébiránt felfelé haladván üldöztek egy embert, akit bőséggel elláttak szidalmakkal, főleg kommunistának és zsidónak minősítve őt. Szinte senkit sem ismertem a székházban, az üldözöttet sem. Csak később tudtam meg, hogy ő Gimes Miklós volt, 1956 egyik mártírja, a forradalmár, aki – lám! – nem tetszett a forradalmároknak.
A Népszabadság neve ismereteim szerint Pándi Páltól – egyébként pedig Táncsics Mihálytól – származik, de nem ezért akartam mielőbb szabadulni tőle, hanem azért, mert az égvilágon senki sem törődött velem. Az október 23-i tudósításomra se, rám se volt szükség. Ezért aztán kezdtem bejárni az egy emelettel lejjebb működött, frissen indult Esti Hírlap szerkesztőségébe. Ez a lap az Esti Budapest című lapnak volt a folytatása. És amikor ott megjelent egy pársoros interjúm Rátonyi Róberttel, szakmailag egyszeriben öntudatossá válva, azt kértem az egyetemtől, hogy oda helyezzenek engem át a Népszabadságtól. Nem tették. Később nagyon sokszor voltam hálás nekik ezért. Akkortól lettem csaknem harminc éven át a Népszabadság munkatársa – a vidéki tudósítótól a rovatvezetőig.
Végül ideidézek ebből az időből egy hivatalos okmányt. Ez volt az első találkozásom a MÚOSZ-szal: kelt 1957. december 13-án. Iktatószáma 48-966/1957. Feladó a Magyar Újságírók Országos Szövetsége, akkori címe még VI. kerület, Sztálin út 101. A szöveg:
„Értesítjük, hogy a Magyar Újságírók Országos Szövetségét ujjászervező bizottság szövetségi tagságának igazolása mellett, az ellenforradalom alatt az Egyetemi Ifjúság c. lapnál és az úgynevezett „Árpád-adónál” folytatott tevékenysége miatt d o r g á l á s b a n részesíti. A határozatot a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatala mellett működő Sajtótanácsnál 30 napon belül megfellebbezheti. ”
Siklósi Norbert kormánybiztos, Gombó Pál, a bizottság elnöke
De hiszen még nem is voltam akkor a szövetség tagja. Viszont éppen szakmányban írtam a mínuszos híreket a Népszabadságnál, ahol Ujlaki Laci főnököm csak legyintett: hagyd az egészet. Hagytam.
Részlet a szerző Törlesztés, avagy lapok a talonból (Corvina, 2018) című önéletrajzi könyvéből.
HOZZÁSZÓLÁSOK
Kocsis Tamás: Kedves Imrém, nagyon érdekes az aranysztorid: szomorú tartalommal élvezetes olvasmány. Nemcsak sajtótörténet, hanem történelem is. Nekem jobb sors jutott – 1956. szeptember 1-től október 23-ig Pécsett – a Dunántúli Naplónál, mint neked a Szabad Népnél. Ónody Gyurit váltottam, ez – a főszerkesztő mondta – eleve megalapozta a bizalmat az újságíró egyetemisták iránt. A naponta egy írás – benne az első héttől publicisztika is – természetes norma volt, ahogyan minden megyei lapnál. Ott szoktam meg a napilap tempót, és később a Magyar Nemzetnél nem tudtam megérteni, miért nyafognak mások a Mihályfi által diktált tempó miatt. Persze az első években az elejétől a végéig 36-an voltunk. Ami pedig a dorgálást illeti: én is megkaptam (az enyém talán megrovás volt, de már nem vagyok biztos benne) épp úgy, mint te – miközben nem is voltunk MÚOSZ tagok. Azóta azt is tudom, Barcs Sándor akadályozta meg, hogy örökre eltiltsanak az újságírástól – nem akármilyen társaságban – Magyar Szabadságban megjelent cikkemért. 1989-ben tudtam meg egy újságcikkből: az újságíró szövetség 1956 utáni újjászervezésekor valakik javasolták, hogy az ominózus cikkem miatt, ami 1956 október végén készült, tiltsanak ki – egy hosszú lista alighanem legkisebb szereplőjeként – örökre a pályáról. Ő győzte meg a többséget a túlzók szándékainak túlzásairól. Az külön megtiszteltetés, hogy olyanokkal szerepeltem egy névsorban mint Gömöri Endre, Boldizsár Iván, Pethő Tibor, Mátrai-Betegh Béla és hozzájuk hasonló „nagyágyúk”.
***
Sorozatunk borítóképén Tettamanti Béla rajzának részlete látható – az újságíróról.
A teljes karikatúra:
