KÉP-REGÉK

Ez a cikk 7 hónap frissült utoljára. A benne szereplő információk a megjelenés idején pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Gedeon Péter beszélgetése Fazekas Attila grafikussal, a magyar képregény műfaj népszerű, sikeres művelőjével

Ismeretségünk 1982 januárjában, egy öthetes vitorlázás előkészítésével kezdődik. Az ismeretség a hajóút során barátsággá alakul, s tart mind a mai napig: erre való tekintettel – érthetően – beszélgetésünk tegező formában zajlik, tárgya pedig Attila eddigi életútja, különös tekintettel az indíttatásra. Sokakat érdeklő kérdés: hogyan, miként, kezdődik, mi késztet arra egy ifjú grafikust, hogy a képregény-rajzolás egyik nagy öregje, Zórád Ernő véleménye szerint is „kitagadott műfaj” hálátlannak ígérkező művelését tűzze ki célként maga elé?

Illusztrációk: Gedeon Péter és Fazekas Attila

E sorok előrebocsátásával köszönti az Olvasót Gedeon Péter építész.

Fazekas Attila: Kezdjük rögtön egy ellentmondással: az általam mérhetetlenül tisztelt Mester, Zórád Ernő maga ugyancsak ebbe a műfajba bonyolódott bele, pontosabban ebbe is. A képregény, a „comics” többek véleménye szerint a „képzőművészet mostohagyermeke”.

Neked is ez a véleményed?

Ha ez lenne, nem csinálnám. Meggyőződésem, hogy aki ilyesmit állít nem igazán tájékozott sem a művészettörténetben, sem pedig a művészeti életben. Gondolj csak az egyiptomi sírokban ábrázolt történetekre, a középkori templomok festményeire: mi más a „Biblia pauperum”, a szegények bibliája ha nem a bibliai történetek képes meséje az írni-olvasni nem tudó tömegek számára. Nem hinném, hogy ez művészeti szempontból alantas minőség lenne, hozzátéve, hogy a képregény-rajzolók munkájának kvalitása éppúgy változó, mint minden más alkotó személyiségé. És változó, természetesen a stílusuk is. Annak pedig a látszatát is kerülni szeretném, hogy a „comics” műfaját a templomfestészettel keverjem össze, vagy azzal összehasonlítani akarnám: véleményem kizárólag a két tevékenység elbeszélő funkciójának összevetésére vonatkozik. Az ortodox keresztény templomok ikonosztázionjai, vagy – egyes területeken – a templomok, kolostorépületek homlokzati festményei ugyanezen célból születnek. Valójában Zichy Mihály Arany János ballada-illusztrációit tekintem a magyar képregény első megnyilvánulásának.

– Lehet, hogy repülő hajónk lesz?

Jól értem tehát, hogy nem a műfaji meghatározásától, hanem az abban megtestesülő témaválasztástól, ábrázolásmódtól, egyéni technikai tudástól, adottságoktól függ magának a műfajnak a minősége és annak megítélése is?

Feltétlenül, ám ezeken túl igen nagy mértékben függ a színvonal attól az irodalmi, vagy kevéssé irodalmi műtől is, amelyet megrajzolunk: vannak közöttük tartalmilag határozottan silányak, de egyes esetekben ezek iránt is óriási az érdeklődés. Ez azonban a közönségigényt, nem a grafikust minősíti.

Ha összehasonlítjuk a három nagy előd: Sebők Imre, Zórád Ernő és Korcsmáros Pál munkáit, a fentiek alapján nincs is szükség további magyarázatra. De hadd kérdezzem meg: jó néhány, igen kitűnő festményedet, akvarelledet és grafikádat ismerem: mi az oka annak, hogy nem ezen a területen dolgozol?

Ennek borzasztó egyszerű oka van: abból a tevékenységből nem tudnék megélni, ámbár ez önmagában véve csak anyagi kérdés lenne: ennél sokkal erősebb bennem az a vágy – különösen amióta Korcsmáros és Zórád képregényeit megismertem – hogy hosszabb történetet illusztráljak, illetve én legyek az, aki egy írott szöveg alapján rajzokban-képekben meséljem el a történetet. Zórád Ernő finom humorral, hajszálpontos, hiteles ábrázolással követi a mesét, legyen szó akár Robin Hood-ról, akár Toldi Miklósról. Korcsmáros Pál, aki elsősorban P. Howard (Rejtő Jenő) írásai alapján készített képregényeivel vált ismertté, az író sziporkázó verbális humorához talált rá az abszolút odaillő rajzi kifejezések karikaturisztikus, végtelen tárházára. Határtalan vizuális fantáziájának képsorait hihetetlen rajztudással vetette papírra. Rám Zichy Mihály munkásságán túl a legnagyobb hatást Korcsmáros Pál tette. A képregény-rajzolók közül valójában az ő munkáit ismertem meg először, s követtem is – különösen kezdő koromban – de, hogy ne kerüljem meg a kérdést, ezen emberek nyomán, ám semmiképpen sem őket utánozva, vetettem rá magam a „comics” rajzolására, eleinte mások által megírt történetek alapján, később a sztorit is én találtam ki, írtam le és rajzoltam meg. Nagyon élveztem, bár az írásban nincs túl nagy gyakorlatom.

– Ez biztosan a Korinthoszi-csatorna?

Nézzük a kezdeteket: Születtél Keszthelyen, 1948-ban. Már középiskolás korodban kitűntél remek rajzkészségeddel: iskolád újságja folytatásokban közölte Alexander Dumas „A három testőr” című regényéből készített, – mai szemmel nézve – még amatőr szintű képregényedet, amelynek már akkor óriási sikere volt. Mi történt ezután?

Ez meglehetősen hosszú történet, de megpróbálom röviden vázolni…. …tehát, hogyan is volt tovább? 1969 óta a fővárosban élek. Sokat sportoltam, folyamatosan rajzoltam és folyamatosan mérgelődtem, amiért többszöri kísérletek ellenére sem vettek fel a különböző művészeti főiskolákba. Egyszer jelentkeztem a Képzőre, de beláttam, hogy nincs ott keresnivalóm: képtelen vagyok hetekig egy portrén dolgozni, nálam a gyorsaság alapvető szempont. Ezért szerettem krokizni, amit a Dési-Huber képzőkörben gyakoroltam. Meg kellett élnem valahogy: elég jól vívok, tudok lovagolni és vitorlázni – ez utóbbi, tudod jól, a foci mellett egyben egész életemet betöltő hobbim is – így aztán több filmben dolgoztam kaszkadőrként: Mindezek mellett megállás nélkül rajzoltam. És a Vendéglátóipari Vállalatnál ottani kollégáimmal üvegtáblákat csavaroztunk fel a kocsmák külső falára. De ezek az esztendők hoztak eredményt: ekkor jelentek meg első kari-katúráim a Magyar Ifjúságban. E rajzok alapján kerültem ismeretségbe az akkor már neves Zórád Ernővel, akinek asszisztenseként vettem részt a Blood kapitány és a Lázadás a Bountyn című képregényeinek rajzi munkálataiban. Én rajzoltam a korhű hajókat, mivel az öregnek egyetlen hajóról volt fényképe (ez volt a Mayflower) és bármilyen korban játszódó képregényéhez ezt használta fel. Első, saját képregényem Az újvári kaland Vak Bottyán – akkoriban még nem generális – egy korai kalandját meséli el, 1972-ben jelent meg, a Pajtás című újságban.

Ha jól értem, akkor eredendő rajztudásod és rajztechnikai megoldásaid a mesterek mellett szerzett gyakorlattól eltekintve teljesen autodidakta alapokon nyugszanak?

Igen, s a mai napig hálás vagyok az öregeknek, akiktől rengeteget tanultam, mindkét irányban: nem csak azt mutatták meg hogyan lehet megoldani valamit – mert a kötött irodalmi anyag és saját fantáziám igénybevételén túl meg kellett ismernem a nyomdai lehetőségeket, a forgalmazás-értékesítés buktatóit, a rajzi átültetéssel kapcsolatos etikai ismereteket is – azt is a fejembe verték, mit hogyan nem szabad megközelíteni. Nagyon sokat tanultam az egységes és mindig kötött rajzlapméretek gazdaságos helykihasználásáról: ez az ábrázolt események erős tömörítéséhez vezetett, ugyanakkor az egyes cselekmények rajz-kockákon történő túlvezetése, egy másik kockára történő átívelése óriási sodrást adott a történéseknek: szűk határok között ugyan, de lehetővé vált az egyébként nehezen átléphető idő-linearitás megtörése: a mese ezzel felgyorsul, hatásában izgalmasabb lesz.

Az Újvári kaland nyitóoldala

A hetvenes évek és pályakezdésed elején vagyunk: úgy tudom, ekkortájt ismerkedtél meg Cs. Horváth Tiborral, akivel a későbbiek során sokat dolgoztál együtt.

Igen. Cs. Horváth forgatókönyveket, szövegátírásokat végzett, ő készítette elő a hazai képregények külföldi kiadását. Nagyon jó viszonyba kerültünk egymással, mondhatnám, atyai jó barátom volt. 1993-ban történt halála mélységesen megviselt. Meggyőződése volt, hogy a magasabb kultúra – az irodalom gyöngyszemeinek olvasása – azok megismerésének eszköze, mégpedig kitűnő eszköze az igényesen megírt szövegkivonatok alapján, jó minőségben megrajzolt képregény, ami, ha tényleg jó, emberek tömegét irányíthatja a szépirodalom megismerése felé. Ebben én is hiszek. A ma már nem nagyon ismert nevű Gugi Sándor grafikus és Sebők Imre helyett, illetve eleinte még felváltva, halála után pedig egyedül, Cs. Horváth szövegei alapján 1974-től egészen haláláig már én rajzolom az ő regényadaptációi alapján készülő képregényeket. Közben a Zórád és Sebők által rajzolt anyagokat még 74 előtt, a tetszetősebb megjelenítés érdekében, Cs. Horváth irányítása mellett az eredetitől eltérő formátumra alakítottam. Emiatt támadtak ellentétek Zórád Ernő és Cs. Horváth Tibor között, de a képregények egyre népszerűbbek lettek.

Ne vedd zokon, de vannak kételyeim a képregény, mint a magasabb kultúra népszerűsítés előkészítőjének műfaja iránt, bár be kell látnom, a dolog működőképes volt.

Sokan vannak így ezzel a kérdéssel, de a népszerűsítésnek ez a módja tényleg működött. Az akkori kultúrpolitika figyelemmel kísérte a könyvtári kölcsönzéseket. Statisztikailag kimutatták, hogy a képregények megjelenését követően jól érzékelhetően megugrott a képekben feldolgozott regény eredeti, szépirodalmi formájának kölcsönzési száma. Ekkoriban történt, hogy Sebők Imre kiesett a sorból és Cs. Horváth engem ajánlott a Népszavában folyamatosan megjelenő képregények új rajzolójának. Ettől kezdve vagyok főállású képregényrajzoló.

Nem vitatható, hogy a legnemesebb hagyományokat követve hoztál új elemeket a képregény műfajába.

Szükség volt rá: a túl ismerős megoldások megszokottá válnak, amit pedig megszokunk, az előbb-utóbb unalmassá válik. Nem akartam megvárni ezt a helyzetet: sikerült hozzájutnom néhány nyugaton kedvelt, folytatásos képregény füzethez; ekkor láttam, hogy mi, a népszerűség ellenére meglehetősen egysíkúan dolgozzuk fel a történeteket. Ekkortájt kezdtem kitörni az azonos méretű képkockák börtönéből. Ez látványban fekete-fehér rajzok esetén is óriási mozgást eredményezett. A hetvenes években a Pajtásban, a Népszavában, a Pesti Műsorban és a Fülesben jelentek meg a rajzaim. A Fülessel nagyon hosszú ideig működtünk együtt: folyamatosan jelentek meg Jókai Mór, May Károly és Verne Gyula regényeiből készített rajzsorozataim. 1980-ban jutottam el első önálló képregény füzetem kiadásáig. Ez volt a Focisuli, amelynek írója Szabó Illés. Ekkoriban indult meg az Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó szervezésében a Klasszikus képregény-adaptációk, a Teljes képregény és a Filmsikerek képregényben című sorozatcímek alatt igen magas példányszámban kiadott képregények folyama. Sikeres sorozat volt, nagyon sokat dolgoztam ebben az időben.

Erre az időszakra – 1982-re – esik ismeretségünket megalapozó utazásunk is. Nem okozott hajónk,  az ARGO fedélzetén töltött öt hét túl nagy kiesést rohanó életedben?

De igen, csak öt képregényt, mintegy 150 oldalon tudtam abban az évben befejezni, ennek ellenére semmiképpen nem akartam kihagyni ezt a lehetőséget. Csodálatos utazás volt, azóta sem volt részem ilyenben. Illusztrációként mutatok néhány grafikát és fotót, amelyet erről az útról készítettem: a vitorlázás azelőtt is, azóta is örök szenvedélyem…  …ahogyan neked is.

A „Vérfarkas éjszakájának” vérszomjas kezdőoldala

Emlékeim szerint hazatérésünk után ismét keményen belevetetted magad a dolgok sűrűjébe. 1988-ban jelent meg első, saját lapod, a BOTOND, amelyben már saját figuráid játsszák a főszerepet. Önálló, a magyar történelmet feldolgozó kiadás volt, de 1993-tól korábbi képregényeidet közlöd benne. Miért?

A rendszerváltást követően mindenki ezzel a témával kezdett foglalkozni: szélsőséges esetekben szinte nacionalista megközelítésben kezelték történelmünket. A BOTOND-ot elsősorban gyerekek számára indítottam el, kicsit oktató-nevelő szándékkal, követve Cs. Horváth Tibor pedagógiai elképzelését az érdeklődés felkeltéséről. Hamar rá kellett jönnöm, hogy a képregények népszerűsége elsősorban nem a gyerekkorra jellemző: a felnőtt, vagy felnövőben lévő korosztály egy része képregények, illetve az akkoriban sűrűn megjelenő napilapok, népszerű, bár többnyire nem túl magas igényszintű tanulmányok-kiadványok olvasásával vélte pótolhatónak nem létező, hiányos vagy félrement ismereteit és ebből fakadó értékítéletét. Ez a sajtódömping olyan erős konkurrenciát jelentett számomra, hogy változtatnom kellett alapvető elképzelésemen. Két irányban indultam el: a Magyar Hírek számára történelmi eseményeket illusztráltam és kiadtam egy gyönyörűszép nőket ábrázoló, erősen erotikus jellegű lapot, a Szexi magazin-t. Ez utóbbinak nem volt sikere, így aztán továbbra is a Fülesnek, a Fülesbagolynak, a Népszavának és a Szabadföldnek rajzoltam, de vállaltam bérmunkát is: 1991-ben a német Bastei kiadó számára rajzoltam a Ghostbus-ters (Szellemirtók) címre hallgató képregényeket. ’96-ban ismét lapkiadással próbálkoztam: Képes Krónika címmel rajzoltam meg a honfoglalás körüli időszak történelmi eseményeit, de ez csak egyetlen számot ért meg. Máig nem tudom, hogy a történelemmel kapcsolatos érdeklődés hiányzott-e, vagy egész egyszerűen a képregény műfaja nem volt vonzó egy ilyen súlyú nemzettörténeti esemény ábrázolására.

Az bizonyos, hogy jókora ellentmondás van könnyű műfaj és súlyos tartalom között.

Valószínűleg így van, de ezt akkor nem így éreztem. A Sárosi Kiadó egy szám erejéig tartó segítségével a BOTOND-ot újraindítottam, amely nehezen és ritkán ugyan, de azóta is saját kiadásomban jelenik meg, 2007 óta „Történelmi képregény magazin” alcímmel. 2006-ban, az ’56-os forradalom 50. évfordulójára készítettem el az első „ötvenhatos” képregényt, amelyet Bán Mór szövegével a Képes Kiadó önálló kötetben jelentetett meg: ez egy évvel később része a „Kép, regény, szabadság” című kiállításnak. Miután a kiadó elégedetlen volt a címlappal és túl radikálisnak tartotta a befejezést, ezt a verziót saját kiadásban jelentettem meg. Ezután készült Gemini-jelentés és Tűzvihar című képregényeim már könyvesbolti terjesztésben is kaphatóak voltak. 2008-ban a Magyar Képregénykiadók Szövetsége szakmai zsűri szavazása alapján „Alfabéta-díj”-ban részesített, a legjobb, 2007-ben megjelent új magyar képregényért, a 20 oldalnál hosszabb művek kategóriájában.

Részlet a „Robin Hood”-ból

Gratulálok! De az alfabéta szóról azonnal az analfabéta jut eszembe: Az olvasás, mint lexikális tudást adó, egyben örömet jelentő szabadidős tevékenység, a televíziónak, az intelligensnek minősített mobiltelefonoknak és a számítógépnek hála, egyre inkább háttérbe szorul. Gutenberg galaxisa egyre szűkül, ámbár a táguló Világegyetem fizikai törvénye szerint növekednie kellene… Úgy tűnik, a szépirodalom „fogyasztása” folyamatosan csökken, s mivel a képregény élménye részben olvasáson alapul, nem tudja a tömegeket a szépirodalom olvasására előkészíteni, bár Cs. Horváth Tibor szándéka eredetileg ez volt. Döbbenten hallom, hogy érettségire készülő diákok között problémát jelent az olvasás és az olvasott szöveg értelmezése.

Ez a probléma sajnos valós, még ha nem is érint mindenkit, de a képregény csak segít, vagy segíthet. Olvasni tudni – természetesen – ehhez is kell. A képregény nem oktatókönyv és én nem olvasástanítást vállaltam. Ennek ellenére nagyon büszke vagyok arra, hogy egy ma már családos apuka az egyik StarWars rendezvényen elmondta: a Csillagok háborúja című füzetemből tanult meg olvasni…

Erre büszke is lehetsz, de én sem arra gondoltam, hogy a képregény tankönyv lenne…  …bízzunk abban, hogy ez az igencsak kedvezőtlen antiolvasási folyamat megfordul, te pedig töretlenül rajzolsz és rajzolhatsz tovább. A szakma és a közönség elismeri elért eredményeidet.

A már felsorolt munkákon kívül teszek kitérőket. Én illusztráltam az igen népszerű ifjúsági regényfolyam, a Tarzan kalandjai-nak első tíz kötetét. Dolgoztam az Unikornis Kiadó könyvsorozatain is. A képregény-rajzolással párhuzamosan sok kiállításon veszek részt. Állandó résztvevője vagyok a 2004 óa folyamatosan megrendezésre kerülő, nemzetközi, együttes képregény-tárlatoknak Tallinban, Helsinkiben, vagy itthon, a Margitszigeti Holdudvar galériában megnyílt „Frame-up” kiállításoknak. Meghívnak kerekasztal-beszélgetésekre és zsűritagnak, saját standom van minden fontosabb képregény-rendezvényen, fesztiválon, a Hungarocomix által rendezett börzéken. Kellenek ezek a megmozdulások: nélkülük nem tudná az ember, van e még érdeklődés a műfaj és saját munkái iránt. Eddig: van. Általában heti folytatásokban jelentetem meg őket, rejtvényújságokban, ifjúsági- és napilapokban.

Részlet a „Mohácsi vész”-ből

Szó esett már arról, hogy nagy elődök követője, de nem utánzója vagy: mindegyikük igen jól megkülönböztethető egyéni vonásokkal – talán nem túlzás állítani, egyéni stílussal – rendelkezett. Te hogy állsz ezzel a kérdéssel?

Nem igen spekuláltam ezen, de tény, hogy nagyon sokat tanultam az öregektől. Tény az is, hogy ez – különösen korai rajzaimon – érezhető. De ha már hatásról beszélünk, amint már említettem, Korcsmáros Pál tevékenysége hatott rám leginkább. Az igazsághoz tartozik, hogy a nálunk annak idején egyedüliként kapható nyugat-európai képregény-füzet, a francia Vaillant stílusa is megragadott. Mellesleg valahogy úgy robbantam be a Három testőr (Korcsmáros, Sebők, Zórád) mellé ifjú D’Artagnanként, amiként Zeusz fejéből teljes fegyverzetben pattant ki Pallasz Athéné. Az Újvári kalanddal indultam, azóta stílusom finomodott, de alapvetően nem változott. Úgy érzem, elődeimnél keményebb, szikárabb, alapvetően a fekete-fehér ellentétére épített és – ha szabad így kifejeznem magam – gyorsabb, nagyobb „speed”-del, nagyobb feszültséggel töltött rajzokat készítettem. Ez persze nem zárja ki az alkalmankénti színezés lehetőségét – különösen a Botond számaiban – ugyanakkor nem gyorsabb rajzolást, sokkal inkább feszesebb tartalmat jelent, ami az olvasók részéről a következő lapszámra történő, fokozott várakozásban nyilvánult meg, hiszen a múló idővel gyorsul élettempónk is. Végül kialakult az én „fazekasattilás” rajzstílusom, amelyet jómagam „populáris-realista stílus”-nak nevezek. Úgy érzem, e kifejezés fedi a lényeget, de vannak stílus-variációk: hangsúlyozottan dekoratív jellege miatt – a „Perseus kapitány kalandjai”-t, meg még néhány más képregényt tudatosan szecessziós stílusban rajzoltam meg.

Aki rajzzal, festéssel, írással foglakozik, igencsak időigényes tevékenységet vesz nyakába: külső szemlélőben általában fel sem merül, hogy egy idő után mennyire kimerítő lehet ez a foglalatosság. Erőteljes szellemi munka mellett komoly fizikai álló-, pontosabban ülőképesség is kell hozzá…

Nekem nagyon sokat segít a sport, amelyet máig nem hagytam abba: rendszeresen focizom és vitorlázom.

Hatalmas mennyiségű anyagot – bocsánat a szóért – „termeltél” eddig. Tudod mennyit? Van kinek átadnod egész történelmünket átfogó szellemi ismereteidet és rajztechnikádat? Fantáziád-teremtette figuráidat, történeteidet? Vannak tanítványaid, „örököseid” e téren? Ábrázolt hőseidnek kik a modelljei?

Ez egy kicsit sok kérdés egyszerre, de azért megkísérlem a válaszadást. Valószínűleg húszezernél több képkockát rajzoltam eddig, de nem hiszem, hogy megdönteném Korcsmáros Pál teljesítményét, aki több mint harmincezer darabot alkotott ebből a műfajból…  …de ennek nincs jelentősége, alapvetően nem mennyiségi kérdés: a műfaj jellegéből adódóan kell sokat rajzolni. Ne beszéljünk statisztikáról, akit eddigi tevékenységem érdekel, mindent megtalál az interneten. „Örököseimet” illetően sajnos olyan rajztudású, alkotó egyéniség, aki a Magyar történelemmel foglalkozna, nincs a látókörömben. Tehetséges művésznek tartom Cserkúti Dávidot, de őt elvitte a reklámgrafika. Jelenleg külföldön szép karriert befutó druszám, Futaki Attila sem foglalkozik a magyar történelemmel. Farkas Lajos és Gáspár Tamás nemzetközi szintű művészek, de ők se rajzolnak magyar történelmet. Hja, a megélhetés és a pénz nagy úr: mára az ifjú D’Artagnanból ősz hajú, utolsó Mohikán lett. S hogy alakjaimat honnan, mely forrásból veszem? Ez meglehetősen változó: általában valamely filmből, öreg fényképekről, régi újságokból, utcán fotózott, karakteres fejekről, saját fantáziámból, vagy, ha a figura nagyon kedves számomra, barátaimról, vagy saját családtagjaimról, esetleg önmagamról veszem a mintát, a konkrét személyeket szigorúan titokban tartva…

Attila, amint éppen képregényt és történelmet rajzol… és hozzá még jó kedve is van…

Amint az az eddigiekből is kiderült, szívesen nyúlsz történelmi és sci-fi témákhoz: kitűnőek Ben Hur és a Csillagok háborúja című sorozataid. Messze a teljesség igénye nélkül idéztem e címeket, kizárólag azért, mert nekem is kedvenceim és – bízva abban, hogy olvasótáborod is így gondolja – szeretném tudni, milyen terveket forgatsz fejedben a jövőre nézve? Mely történetet adsz elő legközelebb?

Legyen ez meglepetés! – mosolyog barátom és szétnyit egy csillagtérképekkel és űrhajókkal telerajzolt, kisebb futballpálya-méretű papírlepedőt, majd kis motozás után, szolid dübörgések közepette fénysebességgel tűnik el űrjárgányán, valahol az ARCTURUS bolygó ötödik, vörösen izzó holdja mögött…

Jó utat, jó szelet Attila, köszönöm a beszélgetést….

Gedeon Péter

A szerzőről

Önnek ajánljuk