Elhunyt Csulák András

Hosszú betegség után december 29-én meghalt Csulák András (1950-2018) szerkesztő-újságíró, az egykori Pest Megyei Hírlap főszerkesztő-helyettese és a Népszabadság vezető szerkesztője, az utóbbi években a Kincses Kalendárium felelős szerkesztője. Gazdag szakmai életútját saját szavaival tudjuk a leghívebben összefoglalni: közreadjuk sohasem publikált önéletrajzát, amelyet egy évvel halála előtt írt meg jellegzetes humorával és jól ismert szerénységével.

„Baráti unszolásra írom ezt a számvetést, meglepődve egy kicsit a műfajon, mert ilyesmiket csak a múlt században, mi több, a múlt évezredben volt szokás papírra vetni. De így van ez rendben, mert hogy ötven évet abban a korban éltem le; amit tettem, annak nagy részét akkor követtem el.

Szóval felnőtt életemet nyomdászként kezdtem, egy olyan szakmában, amely már nincs is. Nem igazságtalanság okán nem kerültem érettségi után rögtön egyetemre, hanem azért, mert nem voltam elég okos vagy szorgalmas vagy valami ilyesmi. Voltunk ilyenek néhányan. Ezt abból gondolom, hogy nyomdai kéziszedő csoportomban olyan emberekkel tanultam az Egyetemi Nyomdában, akik azóta már József Attila-díjas írók, elismert képzőművészek, könyvszerkesztők.

Az írás iránti érdeklődésemet magyar-történelem szakos, középiskolai tanár apámtól örököltem, aki tanulmányok, ifjúsági regények szerzője volt, s akkor vette le a kezét rólam, amikor kiderült, hogy sohasem lesz belőlem klasszikafilológus.

Úgy lettem újságíró, hogy beküldtem valami szösszenetemet postán a Pest Megyei Hírlap szerkesztőségébe, és az menten meg is jelent. A harmadik után már be is hívtak, mi több, gyakornoki állást ajánlottak váci mellékletüknél. A fizetés éppen a fele volt egy kezdő szakmunkás bérének, amit én örömmel elfogadtam. Így lettem hírlapíró. Pontosabban szólva nem sokkal ezután. Váci mentorom ugyanis három nappal odaérkezésem után gyermekszülésre vonult el (ezt többször megismételte), és ettől kezdve nekem kellett produkálnom napi tíz flekk olvasnivalót egy tüneményesen okos gépírónő segítségével, akinek szakmai pályafutásom során alighanem a legtöbbet köszönhetek.

Két évvel később kerültem a lap budapesti szerkesztőségébe. Munkatárs voltam, gazdasági (termelési) cikkeket írtam.  Még nem voltam harminc éves, amikor az országban a legfiatalabbként gazdaságpolitikai rovatvezető lettem. A tisztesség kedvéért illik megjegyezni, hogy nem annyira érdemeim, hanem mások teljes alkalmatlansága miatt. Pályafutásom nem volt egyenes ívű. Többször leváltottak, újra kineveztek. Közben elvégeztem a MÚOSZ Újságíró Iskoláját, a Külkereskedelmi Főiskolát, később a moszkvai Társadalomtudományi Akadémiát, ahol honosított egyetemi diplomát szereztem. Kommunikációt és újságírást tanítottam a MÚOSZ Újságíró Iskolájában, a budapesti Általános Vállalkozási Főiskolán. Az RMDSZ meghívására több évig vettem részt parlamenti és önkormányzati képviselők oktatásában Erdélyben.

A rendszerváltás előtt lettem a Pest Megyei Hírlap főszerkesztő-helyettese. Az országban először nálunk jelentek meg írások az ellenzéki mozgalmakról, interjúk a hazai egyházi vezetőkkel. Igaz, a mi kezdeményezésünkre, de bármiféle hatalmi ellenkezés vagy retorzió nélkül. A rendszerváltás után még másfél évig voltam posztomon.

Szakmai pályafutásomhoz tartozik, hogy évekig voltam a Magyar Rádió külső, de állandó munkatársa, szerkesztője voltam az első civil kezdeményezésként életre hívott, elsősorban környezetvédelmi témájú folyóiratnak, amely jellemzően ellenzéki értelmiségieknek nyújtott publikálási és pénzkereseti lehetőséget. Ebbéli érdemeimet kisebbíti, hogy az illetők politikai irányultságáról nekem halvány fogalmam sem volt.

Szakmai pályafutásom számottevő fejezetének tartom, hogy évekig voltam a Népszabadság Rt. vidéki lapjainak vezető szerkesztője, a Pest Megyei Krónika és a Budapest mellékletek rovatvezetője, szerkesztője. Még inkább azt, hogy tizedik éve szerkesztésem alatt jelenik meg Magyarország legrégebbi, 120 éves, és ma is folyamatos, ugyanakkor legnagyobb példányszámú periodikája, a Kincses Kalendárium. Ebben a lapban természetesen szerzői ambícióimat is kiélhetem.”

Csulák Andrástól családja, barátai, tisztelői az Óbudai Temető Főnix termében 2019. január 23-án, 9:45 órakor vesznek végső búcsút.

Önnek ajánljuk