Gyilkosság a Magyar Rádióban

Kulcsár István új könyvének már a műfaja is rejtély.

A 80-as évek végére datált horror-sztori több országos hírű szereplője személyesen is megjelent 2017. június 7-én a MÚOSZ-ban, hogy minél hamarabb megtudja, mi történt vele és kollégáival Kulcsár István könyvében, amelynek címe nemes egyszerűséggel Gyilkosság a Magyar Rádióban. Az új mű ugyanis, bár fikció, egyben a nyolcvanas évek valóságos rádiólexikona. Szerencsére sok akkori rádiós ma is közöttünk van (bár már nem a Magyar Rádióban, mivel azóta a Magyar Rádió  elhunyt, ha nem is húsklopfolóval végrehajtott gyilkosság következtében, mint Kulcsár könyvének áldozatai). Aranytollas kollégánk, az ismert rádióriporter, külföldi tudósító, szerkesztő, aki az utóbbi években rendszeresen jelentkezett anekdotikus részletekben gazdag társadalmi-politikai és média-visszaemlékezésekkel, most új oldaláról mutatkozott be: fordulatos bűnügyi történetet írt, amelyben képzelt szereplők mellett számos volt kollégája kapott nem egyszer meglepő szerepet.

Ez volt az új könyv első sajtóbemutatója, amelyre a még nyomdaszagú példányokat személyesen hozta el Bokor Pál, az Atlantic Press Kiadó alapítója, tulajdonosa, igazgatója, főszerkesztője (és mindenese), aki hajdani MTI-tudósítóként maga is régi motoros a szakmában. Bokor négy év alatt immár Kulcsár negyedik művét dobja piacra, a legújabbat is természetesen ő szerkesztette. A szerző meg is jegyezte: kénytelen elismerni, hogy ettől jobb lett a könyv. (Mentségére szolgáljon, hogy Bokor már írt krimit, Paul Bush álnéven, amivel nem két amerikai ex-elnökre utalt, hanem sajátmagára – és ezzel talán Kulcsárt is ösztönözte.)

Balról jobbra: Bokor Pál, Kulcsár István, Kaszab Zsuzsa

Nem túlságosan meglepő, hogy a megjelentek jó része ma is jól ismert rádiós újságíró volt, de mint a szerzőt faggató Kaszab Zsuzsa (hajdani MTI-s kolléganőm) meg is jegyezte, attól, hogy ő sohasem dolgozott a Magyar Rádióban, csak még élvezetesebbé vált számára a könyv. (E beszámoló szerzőjének esetében, aki szintén csak vendégként fordult meg a regényben gyakran említett Pagodában, a hajdani rádiósok kedvelt belső találkozóhelyén, ugyanez a helyzet.)

A sajtóbemutató egyfajta műfaji eszmecserévé terebélyesedett: az új opus krimi vagy szerkesztőségi riport, sajtótörténeti vagy szociológiai munka a nyolcvanas évtized  végének médiavilágáról, vagy éppen – mint Kulcsár korábbi könyvei – az akkori idők társadalmáról, ebben az esetben a rendszerváltás felé tartó magyar világról szól általában, illetve igazi vagy ál-krimiről van szó? Ami az utóbbit illeti, a szerző és a kiadó egybehangzóan megerősítette, hogy a műfaj minden szabályának engedelmeskedik a történet, szinte az utolsó pillanatig nem tudjuk meg, ki a gyilkos, és amikor végül mégis kiderül… de ne siessünk előre – kriminél nem illik. Olvasóként, aki hazatérve nehezen tudta letenni a könyvet, hozzáfűzném, hogy a műfajon belül leginkább Rejtő Jenő példája lebeghetett Kulcsár előtt, a humor, akárcsak az ő könyveiben, végig átszövi a történetet.

Arra a kérdésre, hogy milyen forrásokból dolgozott, a szerző a korabeli rádiós telefonkönyvet nevezte meg egyik legfontosabb támaszaként, mert így nem csak hosszú évtizedes rádiós múltjának személyes emlékeire kellett hagyatkoznia: a névsor oldalairól pontosan felidézhette, hogy ki, hol, melyik épületben, emeleten, melyik szobában, milyen beosztásban dolgozott. Így a helyrajz, ami a krimik és a dokumentumkönyvek egyaránt fontos eleme, hajszálpontos, sőt nem hiányzik a Magyar Rádió épületegyüttesének légi felvétele sem. Sok szereplő rádiós berkekben használt gúny- vagy inkább becenevén is feltűnik, például a ma is szuperaktív Zentai Péterről megtudjuk, hogy Zentuccioként emlegették kollégái, az ugyancsak külpolitikus Ónody György pedig Főherceg volt a bennfentesek számára, mert ő maga is tréfálkozott így.

Megbeszélte a ma is aktív újságírókkal, mit ír róluk? Nem, felelte Kaszab kérdésére Kulcsár, de csak olyasmit adott a szájukba, amiről úgy gondolta, hogy mondhatták volna, reméli, senkit sem bántott meg. Az akkori idők rádiós vezetői, sztárjai, a riporterek, szerkesztők, gépírónők, a rendészek és a többiek nem egyszer valódi nevükön szerepelnek a könyvben, más figurák viszont kitalált személyek. Ami pedig a bűnügyi részletek hitelességét illeti, Kulcsárnak olyan tettestársai vannak, mint Teri, a felesége, aki rendőr alezredes volt, no meg olyan titkosszolgák, szakértők, akik közül nem is egy szintén feltűnt a könyvbemutatón.

Hazatérve a képzelt gyilkosokról folyó nyomozást illetően sokáig a semmiben tapogatóztam, ahogy azonban gyorsuló ütemben forgattam a lapokat, mind többet és érdekesebbet olvashattam a kor rádiósairól, a boldog emlékű  Magyar Rádióról, s persze a rendszerváltás előtti évek egész médiájáról, így az MTI-ről is. Amit (a képzelt) nyomozóknak elmondanak minderről a könyv (fiktív és valós) szereplői, az tényleg úgy (vagy majdnem úgy) történt, ezt magam is igazolhatom. Amit pedig a sajtó- és politikai irányítás akkori módszereiről olvashatunk, az majdnem olyan érdekes a politika iránt érdeklődő mai ember számára is, mint a rejtélyes gyilkosságsorozat megfejtése.

De nem akarom lelőni a poént. Itt csak annyit árulhatok el, hogy az olvasó nem fog unatkozni.

Baracs Dénes 

A szerzőről

Önnek ajánljuk