Tatár Imre: Egy újságíró a múltakról és régmúltakról

Kanyargós utakon (Egy újságíró a múltakról és régmúltakról) – ezt az ideiglenesnek szánt címet adta csaknem 300 oldalas visszaemlékezésének a 98. esztendejében járó Tatár Imre Aranytoll-életműdíjas újságíró, aki éppen 70 évvel ezelőtt, 1947-ben kezdte újságírói pályáját a Szabad Népnél. A szerző és az Infovilág engedélyével közlünk részletet a kéziratból.

A fejezet címe: A vörös báró.

A képen: Sztahanov, a sztahanovista bányász a légkalapáccsal; korabeli propagandafotó.

Családunk legtekintélyesebb tagja – anyai nagybátyám – a két világháború között jószágigazgatóként dolgozott Kornfeld báróék birtokán a felvidéki Pöstyénben. Ernő bácsi, ha Pestre utazott, hogy beszámoljon a „Herr Baron”-nak az éves mérlegről, bennünket is meglátogatott. Ilyenkor száz pengőt adott anyámnak, s egyszer megkérdezte tőlem:

– Mi akarsz lenni?

– Újságíró! – feleltem.

– Ugyan! Éhenkórász… – mondta lenézően. – Majd beadlak a Mautnerhez tisztviselőnek.

Telt-múlt az idő, eljött az 1953. esztendő. Akkor már évek óta a Szabad Nép újságírója voltam, riportútra utaztam a Vág völgyébe, a nevezetes erőmű-építkezéshez. Arra a tájra, ahonnan anyai ágon származom. Bolyongtam a magyar szíveknek kedves Felvidéken. Az egyik félbemaradt építkezési helyen, a betontömbök, szédítő mélységek fölött átvezető deszkapallók között, karon fogott a mérnök és félrevont. Tucatnyi magyar gyártmányú dömperre mutatott:

– Kérem, mondja meg a magyar elvtársaknak, küldjék már el azokat a régóta ígért pótalkatrészeket, mert nélkülük nem tudjuk használni a gépeket!

Mit mondtam volna? Hogy maguknál se sokkal jobb a helyzet? Bár meglehet, a Skodánál még élt a polgári hagyomány, talán tisztességesebben dolgoztak az emberek.

1953-ban a Kornfeld-birtokot már rég elkobozták, Ernő bácsi magányos nyugdíjasként élt Pöstyénben, de változatlan tekintélynek és szeretetnek örvendett a háború után életben maradt családtagok között. Máig szégyellem, hogy nem kerestem fel őt akkor, pedig a Vág mellett, az ő lakóhelyén töltöttem egy éjszakát. Mennyire megnyomorította az ember lelkét a „pártszerűség”, vagy talán csak a gyávaság! Attól tartottam, a csehszlovák elvtársak rossz néven vehetik, hogy egy báró volt jószágigazgatója a rokonom.

Az erőmű-riportok megjelentek a Szabad Népben, s anyám büszkén elküldte az újságpéldányokat Ernő bácsinak. Kedves válasz érkezett tőle (németül levelezett anyámmal); az írta, hogy elismeréssel olvasta a cikkeimet és gratulált. Jólesett.

Közben azon töprengtem: vajon mi okozta, hogy a Felvidékre szállított magyar dömperek olyan hamar elromlottak? A tömeges selejtgyártás? A munkaverseny-hajsza? Miért nem sikerült minőséget gyártanunk? Nem tudtam a választ.

Akkoriban igencsak divatba jött Magyarországon is a Sztahanov-mozgalom, a munkaversenyes csúcsteljesítmények szovjet mintájú kultusza. Az „új hősök” kreálása. Mélyen behatolt a termelés világába ez a valójában felülről megtervezett, de alulról jövő, „népi kezdeményezésnek” feltüntetett akció. Azt a látszatott keltette a vezetőség, mintha a nép, illetve annak egy kiváló fia indította volna el a mozgalmat. Valójában azonban „fent” fundálták ki.

Íme, a szovjet előzmények. A harmincas évek közepe táján, egy szép napon „szenzációs hír” érkezik Alekszej Grigorjevics Sztahanov (1906–77) donyec-medencei bányász fantasztikus teljesítményéről. A sokszorosát hozza föl a felszínre annak a szénmennyiségnek, mint amennyit bárki előtte! Az eseményt a sajtó, a rádió, minden funkcionárius, pártszervezet villámgyorsan elterjeszti: iskolát akarnak teremteni belőle, a túlteljesítések, a terv-túlszárnyalások, az újítási hullámok mozgalmát. Ettől kezdve a kiemelkedően teljesítőket „sztahanovistáknak” nevezik. Kormányzati és pártvezetők azt a célt tűzték ki, hogy „a szocialista munkaverseny magasabb fokát érjék el a fejlett technika elsajátításával és az újszerű munkaszervezéssel”.

Szerintem nem lett volna különösebb baj ezzel a célkitűzéssel, ha az esetek többségében nem alkalmaznak manipulatív eszközöket. Szuperteljesítményeket ugyanis csak úgy lehetett elérni, ha a kijelölt „hősnek” eleve kivételes körülményeket biztosítanak – olyanokat, amilyenek általában nem állnak fenn folyamatosan. Például a kőművesnek mindent a kezébe adtak, neki csak a téglát kellett a helyére tenni. Az éllovasnak így többen besegítettek, viszont az utóbbiak teljesítményét is a sztahanovistának tudták be. Az eszköz azonban szentesítette a célt: milliókat nagyobb teljesítményre ösztönözni egy-egy naggyá tett név, a Szocialista Munka Hőse bűvöletében. Gyakran a kényszerből vállalt „önkéntesség” nevében. Sztahanovot egyébként a nagy mutatványa után sürgősen eldugták az egyik minisztériumban, mert tudták, hogy nem lehet állandóan csodákat tenni, és neki a nép szemében nem volt szabad megbuknia. Kérdés, milyen mértékben vitte előre a munkaverseny a szovjet ipart? Mindenesetre szomorú sors jutott a félreállított hősöknek, akikről – feltételezem – a szaktársak tudták a valóságot.

Egy ilyen egykori munkahőssel magam is találkoztam. Magyarországon az ötvenes évek elején minden esztendőben rendeztek „szovjet heteket”, melyekre népes küldöttség érkezett Moszkvából: művészek, együttesek, tudósok, írók, köztük számos valódi kitűnőség. Egy ízben velük jött egy sztahanovista vasutas. Kék díszruha, a mellén arany csillaggal. Megkérdeztem tőle: most mit csinál? Semmit, nyugdíjban van. Talán negyvenéves lehetett…

De ha már előhozakodtam a nyugdíjas szovjet vasutassal, szót ejtek olyanról is, aki azért jött hozzánk, hogy be is mutassa a módszerét. Az illető arról volt nevezetes, hogy ő kezdeményezte a „Vezess gyorsabban!”, vagy „Érj oda előbb!” mozgalmat. (Nem emlékszem pontosan a hivatalos elnevezésre.) Főnököm a Szabad Népnél megbízott, hogy utazzam végig az orosszal az utat, beszélgessek vele, lessem el a titkát, írjak róla riportot. A bemutatót, amely Budapesttől Miskolcig tartott, jól előkészítették: végig zöld utat kapott a pályán, sehol sem kellett megállnia.

Elindultunk. Telt-múlt az idő, a mozdonyvezető nem csinált egyebet, mint hogy olykor-olykor meghúzott egy kart. Vártam a szenzációt, de – laikus szemmel nézve – nem történt semmi. Végül megkérdeztem:

– Mondja már meg, mi olyan különleges a munkájában?

Vállat vont, szárazon azt felelte: több gőzt ad, mint a magyar mozdonyvezetők. S így előbb ér célhoz. Magában talán el is mosolygott: „Miért csináltok ebből akkora cirkuszt!”

Elmulasztottam feltenni neki a kérdést: „Hát akkor minek ez a felhajtás a teljesítménye körül?” Megtudtam ugyanis a magyar szakemberektől, hogy a gőzmozdonyokra vonatkozó itthoni szabályzat – biztonsági okokból – alacsonyabb maximális atmoszféra-nyomást írt elő. Csak hát a szovjet heteken lelkesedni illett. Az évenként megrendezett rendezvény résztvevőiről mindig szuperlatívuszokban írtunk; olykor úgy, hogy a felsőfokokat már a vendégek is restellték. Sajnos, magam is részt vettem a dicshimnuszok tálalásában, s egyszer egyikük megjegyezte: „Hagyják, nem vagyunk mi félistenek!”

Mint említettem, a szovjet példa nyomán nálunk is elterjedt – kötelező érvénnyel – a munkaverseny, 1956 előtt erőszakosan, később szelídebb formában. „Termelj ma többet, mint tegnap!” „Hozz fel ma egy csille szénnel többet, mint tegnap!” „A szövőnők egy gép helyett kezeljenek egyszerre többet!” „Jöjjön be mindenki tíz perccel korábban a munkahelyére!” Ahol faliújságok adtál hírül, ki hány százalékkal teljesítette túl a tervelőírást.

Kádár idején szocialista brigádok alakultak. Az volt a szándék, hogy a közös műhelyben vagy feladaton dolgozók fogjanak össze, szervezzék meg különbül munkájukat. A közösségi érzést erősítendő, a műveltséget emelendő a dolgozók járjanak együtt színházba, szórakozni. Ám a mozgalom igencsak döcögött, gúnyolódások tárgya lett a köztudatban, de még színpadon is. Például egy színdarabban a szocialista brigád üzemlátogatás címén megtekinti a debreceni krematóriumot. S nem szatirikus túlzás, hanem kézzel fogható valóság, hogy a „közös” színházba járást igazolandó a brigádtagok használt színházjegyeket gyűjtöttek, melyeket beragasztottak a brigádnaplóba. Az egymással versengő párttitkárok, gyárigazgatók a „felküldött” jelentésekben, beszámolókban a szocialista brigádok tevékenységével igazolták, hogy mennyire hatékony a munkaverseny.

Ám az éremnek volt egy másik oldala, ugyanis nem csak a manipuláció jutott szerephez, mert olykor lappangó értékeket is előhozott a verseny. Nem ritkán tisztes munkára ösztönzött, és érdekes emberek bukkantak föl a semmiből. Nem álhírességek, hanem valódiak. Kettőt említek: Pióker Ignácot és Horváth Edét.

Az újpesti Egyesült Izzóban, a Tungsramban dolgozott a sztahanovista fémforgácsoló gyalus, Pióker Ignác. (A Tungsramról nosztalgiával jegyzem meg, hogy ez hajdan, a második világháború előtt és utána a magyar izzólámpagyár világhírű márkája volt – ma külföldi multi kiszolgálója.)

Pióker – miután sztahanovista gyalusként megkapta a Szocialista Munka Hőse címet – nem tűnt el a süllyesztőben. Rokonszenves, tehetséges emberként országgyűlési képviselőnek „választották”. Igaz, Kádár idején ez a cím nem párosult hatalommal és joggal, de az egykori fémmunkás társadalmi szereplésre alkalmasságát másutt is megmutathatta: a köztársasági elnök szerepét játszó Elnöki Tanács tagja, s ami ennél is többnek számított, a Tungsram igazgatóságának tagja lett.

Még inkább tényleges, tehetség adta karriernek tekinthető Horváth Ede életútja. Az egykori esztergályosról 1998-ban bekövetkezett halálakor így emlékezett meg egy nekrológ: „A korszerű hazai járműgyártás megalapítóinak egyik legismertebb személyisége, a győri Rába Magyar Vagon- és Gépgyár kilenc éve nyugdíjas vezérigazgatója volt.” Még életében „a vörös báróként” emlegették, s évekkel halála után szobrot akartak állítani neki Győrött.

A Szabad Nép-korszakban tehát a munkás- és parasztkáderek „kiemelése” sok tehetséget is felszínre hozott. A Pióker Ignáchoz és Horváth Edéhez hasonló honfitársaink megőrizték tekintélyüket akkor is, amikor Sztahanov neve már régen a ködbe veszett, s a munkaverseny kiment a divatból.

A szerzőről

Önnek ajánljuk