Kiss Tímea búcsúztatója 2017. január 26-án, csütörtökön 14:00 órakor lesz Sóskúton a Kőnig étteremben (Petőfi Sándor utca 50.). A család kérése, hogy aki személyesen vesz részt a búcsúztatón, csak egy szál virágot vigyenek szalag nélkül, mivel nincs lehetőség se koszorú, se virágcsokor elhelyezésére.
2017. január 6-án életének 65. évében elhunyt Kiss Tímea, a Magyar Újságírók Országos Szövetségének egykori munkatársa.
BÚCSÚ KISS TÍMEÁTÓL
Minden születéssel újrakezdődik a csodálatos történet, mintha először tenné. Mintha még sosem történt volna meg, Kiszakad, leválik az Egészről egy darab, és lassan belakja az én, valaki, aki sosem volt még, és soha nem lesz többet. Egyedi, megismételhetetlen csoda. És persze: “Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék.” Efféle banalitások. Ezekből rakódik össze az élet.
Hogy mihez kezdj a megismételhetetlennel, mi legyen az énnel, ez az élet legnagyobb, ha nem az egyetlen valóságos feladata. Mintha ebből következne minden. Erre volnának valók a döntések. Általában nagyon lassan derül ki, hogy le kell mondanod róla. A végén persze így is, úgy is lemondasz. A legtöbben magunkhoz szorítjuk. Nem hisszük el, egészen az utolsó pillanatig, hogy az önzetlenségben találhat haza.
Kiss Tímea azon kevesek közé tartozott – borzalmas múltidő -, akik evidenciaként birtokolták ezt a legtöbbünk számára nehezen megszerezhető tudást.
Mit jelent ismerni valakit? Megismerhető-e egyáltalán? Elég lehet rá akár egy teljes, a másik minden pillanatát megosztó élet?
Kétszer találkoztunk egy évben, ez volt a jellemző, összesen ha évi öt órát töltöttem vele, körülbelül öt napot az életünkből, ha mindent összeadok. Az apám emlékét őrző és a fiatal sportújságírók teljesítményét díjazó alapítványt gondozta. Nyomatékkal írom le ezt a szót, hogy ez egyszer igazán komolyan vehessem. Minden gondomat, amihez közös ügyünk révén hozzáférhetett, a legteljesebb mértékig magára vette. Minden együtt töltött pillanatunk a természetes, magától értődő önzetlenségének bizonyítéka volt. Azon a kis kémlelőnyíláson át, amit ez az évi pár óra jelentett, az látszott, hogy élete formájának a szolgálatot választotta, az énről való könnyed, szeretetteljes lemondást, a másikra vetett gyengéd tekintetet. Tekintettel volt a másik létezésére, a magáéra mintha oda se figyelt volna. Hogy beteg, súlyosan, csak sejteni lehetett, akkor hozta szóba, ha úgy érezte, a gyógyulására fordított idő alatt elmulaszt valami kötelességet. Sose mulasztott el semmit. nem engedte meg magának. Háttérben maradni, mindent elintézni, mintha gyerekjáték volna.
„Az nem kérdés, hogy van-e Isten vagy nincs. Az embernek mindenképpen úgy lehet csak élnie, mintha lenne.” – írta Kertész Imre a Gályanaplóban. Ha van, ha nincs, mindenképpen istennek tetsző élet ért most véget. Kiss Tímea korszerűtlen örökséget hagyott ránk, a szolgálat nemességéhez kellene méltónak lennünk.
Nélküle nehéz lesz.
Ment föl az ember az éppen esedékes székház lépcsőjén, benyitott a tárgyalóba, azt hitte, hogy túl korán, de Tímea persze már ott volt, a papírokat rendezgette. A nyíló ajtó zajára fölnézett. Minden rendben lesz, ezt ígérte a mosolya. Akkor, nem maradt más, mostantól ebben az ígéretben kell bíznunk.
Németh Gábor
Szia, Timike, szia!
(1)
– Semmi baj, Timike, szia, rád mindig van egy percem, mondd csak! Bocs, honnan beszélsz? Néha mintha elmenne a hangod! Megszakadt a vonal? Ismételd meg, kérlek, amit utoljára mondtál… Huhh, mi van? Hogy alapítványunk néhai elnöke, Andrassew Iván meghalt? Tudom, persze, jegyzi az ilyet az ember, két éve már… Hogy éppen úgy néz ki, mint fénykorában? Ezért hívtál, hogy ilyen szívfájdítóakat mondj? És hogy a még korábbi elnökünkkel, Bernáth Laci bácsival ücsörögsz éppen együtt? Kérdezd már meg, kérlek, miért nem jön november vége óta kuratóriumi ülésre! Azt mondod, mintha csak hatvan-hetvenéves lenne? Viccelsz? Nyolcvanöt múlt! Hát veled meg történt valami említésreméltó, Timike? Hogy s mint? Nem értem, bocs, egy szavadat se értem! Visszahívhatlak?
(2)
Hja, a kisföldalatti, ahogy begördül a Bajza utcai megállóba. Menjünk be együtt, hátha bent van Pálfy Jóska. Vagy már soha többé nem lesz?
(3)
– Szia, Panni, képzeld, fölhívott Timike, egy szavát se érteni, valamit a halálról mond, Ivánt, Laci bácsit emlegeti, nem nagyon érteni; beszélnél vele, aztán este majd fölhívlak, mit akart?
(4)
A Batthyány téren találkozunk, félúton, egy papírt akar aláíratni velem, ott nyomja a kezembe, tollat is ad, néhány szót váltunk, hogy van. Hát nincs valami jól, de majd lesz, persze, vigyáz magára, nyugi.
(5)
– Jaj, Timike, aranyos vagy, hogy megint hívsz, semmi stressz, ráér! Hogy Margittai Ágival is? Már több mint két éve nem láttuk! Rendbe teszünk mindent, de most annyi minden jött össze: megírnád inkább néhány sorban? Valamikor csak tudok válaszolni, aztán majd szóban is kibeszéljük, most tényleg bocs, leteszem, rohanok.
(6)
A Vörösmarty utca tényleg nem az Andrássy út, de hogy netán a Népköztársaság útja, na, az aztán semmiképpen. Az már sose jön vissza, Timi.
(7)
– Kösz, Gabi, hogy üzentél, le se hallgattam, inkább visszahívtalak, de semmi nem lehet annyira sürgős, hogy egy-két napot ne érne rá… Hogy Timi nem veszi föl a telefonját? Na, látod, mondom, hogy ráér!
(8)
A Kútvölgyi. Meg kellett volna látogatni. Fordított esetben ő biztosan bejött volna.
(9)
– Mint is mondasz, Timike? Hogy MÚOSZ, megint? Ugyan, hagyd már! Mi van a Szegő Alapítvánnyal? Most, tudomásom szerint, rendben van! Persze, intézzük, aztán majd a jövő héten, a jövő hónapban, ha majd nincs ennyire hideg, mindent kitöltünk, aláírunk, beadunk. Legkésőbb a tavasszal, jó? Minek a nagy sietség. Egyébként? Hogy vagy? Minek hívjam föl Pannit meg Gabit? Nem érnek rá hétfőig? Bocs, péntek délután van, jön a hétvége, fújjuk ki kicsit magunkat, a jövő héten szép sorjában, mindent.
(10)
Évek óta tudom: mindenféle betegség gyötri. Negyed évről negyed évre látom: hogyan fogy el. Néhány hete szólnak: kórházba kellett vinni. Két napja: nincsenek jó hírek.
Péntek reggel. Hirtelen kólint fejbe a hír. Halálhír nem tud jókor jönni.
(11)
Mostantól minden másképpen van. Kiss Tímea: 1952-2017.
A Dr. Szegő Tamás Díj Alapítvány nevében
Varga Sándor Márton
kuratóriumi elnök
1979. április elsején került a MÚOSZ-ba, és 2009-es nyugdíjba vonulása után is aktív részese maradt a szövetség életének: a Dr. Szegő Tamás Díj Alapítvány, a Németh Gyula Díj Alapítvány, a Hevesi Endre Díj Alapítvány, a Juhász Frigyes Díj Alapítvány és a Magyar Lajos Díj Alapítvány útjait egyengette.
„Az én szememben Timi egyenlő a MÚOSZ-szal, a MÚOSZ egyenlő Timivel” – így fogalmazott Szegő Panni 2009-ben. Majd így folytatta a közismerten lelkiismeretes és gondos Kiss Timi jellemzését: „Óvja a gondjaira bízott alapítványokat. (Bernáth) Laci bácsi keze alá igazítja a dolgokat. Intézi a szakosztályok ügyes-bajos dolgait. Vigyáz a díjakra. Nála a pályázók nem arctalan, névtelen „megmunkálandó darabok“: mindenki személyes ismerőse, mindenkiről tud egy történetet, mindenkinek ismeri a hátországát. Félve-aggódva gyűjti össze, aztán osztja szét a beérkezett műveket. Másol, ha kevés a példány, kézbesít a kurátoroknak… Naprakész a díjazottakból, a pályázókból, a szakosztályokból. Persze visszamenőleg is. Két lábon járó könyvtár.”
A Magyar Újságírók Országos Szövetsége osztozik a hozzátartozók gyászában.
A temetés helyszínéről és időpontjáról később adunk hírt.
