A rendszerváltoztatás éveiben Magyarország és Japán olyan közel került egymáshoz, ami példa nélküli nemcsak a két ország történelmében, hanem a felkelő nap országa és az egykori kommunista világ kapcsolatait tekintve is – kezdi írását Trom András a Népszavában. Cikkének azokat a részeit idézzük, amelyek a korabeli magyar és japán sajtó működésére is rávilágítanak.
E folyamatot elemezte Raymond Hutchings brit közgazdász, a London School of Economics és a Royal Institute of International Affairs kutatója. Figyelme arra is kiterjedt, 1980-tól követve az eseményeket, hogy a régió sajtójában hány írás foglalkozott az egyes országok és Japán kapcsolataival. Megállapította, hogy az egész Kelet-Európában és a volt Szovjetunió országaiban megjelent ilyen tárgyú írások csaknem felét Magyarországon publikálták. Abban, hogy ez nálunk így alakult, e sorok írójának volt némi szerepe. Az MTI tokiói tudósítójaként az egész magyar sajtót kiszolgáltam, közel 5000 hírt, riportot, elemzést, interjút, színes írást, rádió-tévé tudósítást küldve 1986–90 között.
Meglepő módon a magyar sajtó megélénkült érdeklődése a 80-as évtized második felében egybeesett a japán média, különösen az írott sajtó hazánk iránti megkülönböztetett figyelmével. Ennek köszönhetően a hazai reformtörekvésekről, demokratizálódásról, a piacgazdaságra való átállási lépésekről szinte naponta beszámoltak a japán lapok. Rendre szólaltattak meg bécsi és NSZK-beli tudósítóik magyar politikusokat és más személyiségeket, akik nem egy esetben elsőként őket avatták be terveikbe is. Lapszemléim révén így egyfajta információ-pingpong alakult ki Tokió és Budapest között, itthon belpolitikai, de nem egy esetben nemzetközi visszhangot is kiváltva. Elég talán arra utalnom, hogy a szovjet csapatok részleges kivonásának túlzás nélkül világszenzációnak minősíthető tervét Grósz Károly, az MSZMP főtitkára már 1989 elején bejelentette, a vezető japán gazdasági napilapnak, a Nihon Keidzai Simbunnak adott interjúja alkalmával. Szintén japán hírforrásból tudhatta meg a világ azt is, hogy hazánk felveszi a diplomáciai kapcsolatokat Dél-Koreával. Ezt Németh Miklós miniszterelnök a Kyodo hírügynökségnek nyilatkozva mondta el 1988. december 31-én. Politikai bombaként hatott a Jomiuri Simbun, a világ legnagyobb példányszámú napilapja által Oleg Bogomolovval, a szocialista rendszerrel foglalkozó kutatóintézet igazgatójával készített moszkvai riport is. Erről 1989. február 15-én számoltam be lapszemlémben. A szovjet akadémikus kifejtette: teljesen természetes lépése a magyar reformfolyamatnak a történelem felülvizsgálata és bizonyos átértékelési törekvés. Felvetette annak a lehetőségét, hogy ha azt a magyarok kezdeményeznék, létrehozhatnának szovjet és magyar kutatókból egy bizottságot a történelmi kérdések áttekintésére, beleértve 1956 megítélését is. Másnap, tudósításom alapján, ezzel és Horn Gyula külügyi államtitkár reagálásával volt tele a sajtó. Horn üdvözölte egy ilyen bizottság létrehozásának a gondolatát.
A kétoldalú gazdasági kapcsolatok előmozdításában a legfontosabb lépést minden bizonnyal Kaifu Tosiki miniszterelnök 35 évvel ezelőtti, 1990. januári látogatása jelentette. Nem csupán azért, mert a japán Exim Bank 500 millió dollár szabad felhasználású hiteléről szóló megállapodást írhatták alá, hanem mert megszületett az egyezség arról is, hogy a Suzuki Motor Corporation autógyárat létesít Esztergomban. Ez a lépés ipar- és gazdaságtörténeti jelentőségűnek bizonyult.
Kaifu történelmi magyarországi látogatására időzítve Suzuki Oszamu, Japán vezető kisautógyártó cégének névadó tulajdonosa szintén Budapestre utazott. Aláírták az alapmegállapodást a 20 milliárd jen (mintegy 140 millió dollár) értékű járműipari együttműködésről, ami a legnagyobb japán beruházás volt, amire addig valaha is sor került Kelet-Európában.

Ma már szinte történelem, hogy Suzuki Oszamu (aki 2024. december 25-én hunyt el, 94 éves korában) 1985-ben tette meg az első ajánlatát a magyarországi japán gépkocsigyártás meghonosítására, azonban később megszakadtak a tárgyalások. Én 1987-től folyamatosan figyelemmel kísértem a projektet és rendszeresen tudósítottam a japán szándékokról, érvelésről, kalkulációról. 1988 januárjában a Népszabadságban jelent meg az a riportom, amelyet a C. Itoh, Japán legnagyobb kereskedőháza autóipari részlegének helyettes vezetőjével, elnöki tanácsadójával, Todzsi Rjozoval készítettem. Ő arra hívta fel a figyelmet, hogy a jen felerősödése miatt nagyon megdrágultak a japán autók a világpiacon. A magyarországi gyártás azonban az olcsóbb bérek folytán kedvezőbb piaci lehetőségeket teremtene. Elmondta: a világ 150 országában irodával rendelkező C. Itoh a nemzetközi értékesítéshez is komoly segítséget nyújtana, továbbá a magyar hitelezési és devizaproblémák áthidalására maximális engedményeket tennének. Ugyanannak az évnek a nyarán Horn Gyula külügyi államtitkárral is beszéltem, érdeklődve, hogy miért áll az ügy. Beavatott, hogy véleménye szerint a megállapodás legnagyobb akadálya a magyar járműipari lobbi, amely attól tart, hogy ha létrejön a Suzuki-megállapodás és beindul a gyártás, kiderül, hogy a hazai gyakorlatnál sokkal korszerűbben és jobb minőségben, hatékonyan és világszínvonalon is képes lenne az ipar teljesíteni.
Már-már úgy nézett ki, hogy semmi sem lesz az egészből, amikor 1989 október végén a japán sajtóban napvilágot látott a hír, hogy Suzuki Oszamu november elején Magyarországra utazik, hogy az érintett járműipari vállalatokkal és a kormány magas rangú képviselőivel dűlőre vigye a négy éve húzódó ügyet. Egyik új elképzelése szerint három évvel a gyár üzembe helyezése után minden alkatrészt Magyarországon gyártanának – kivéve a motort. És meghatározott hányadot Magyarország Nyugat-Európába exportálhatna.
„Mégis lesz Suzuki?” címmel küldtem haza tudósításomat Tokióból 1989. október 29-én. Megírtam, hogy a japán személygépkocsi-gyártás meghonosítása Magyarországon japán értékelés szerint sokkal többet jelentene a belföldi piaci igények kielégítésénél. A Suzuki-együttműködés csak az első lépés lenne ahhoz, hogy Magyarország bekapcsolódhasson egy nagyszabású nemzetközi járműipari együttműködésbe. Rámutattam: égető szükség lenne arra, hogy a lassan minden idők leghosszabb döntési eljárása címet kivívó Suzuki-történet végre tető alá kerüljön. A négy éve húzódó ügy megkérdőjelezi a kormány döntésképességét és a vállalatok modernizálódási készségét. A Suzuki elnökének magyarországi útja a japán cég részéről az utolsó kísérlet. Ezzel a megállapítással zártam tudósításomat. Az MTI akkori főszerkesztője megrovásban részesített, azzal az indokkal, hogy „nem volt jogom beavatkozni a magyar gazdaságpolitikába”, de a tudósítást az MTI kiadta. Az írás másnap „Most vagy soha: Suzuki” címmel, „Minden idők leghosszabb eljárása – utolsó kísérlet” alcímmel jelent meg a Népszavában. A címadással nyilván a szerkesztőség is nyomást akart gyakorolni a döntéshozókra.
Trom András
A teljes cikk elolvasható a Népszavában.
A kiemelt képen Suzuki Oszamu.