Berki Krisztián vagy Berki Krisztián?

A MÚOSZ tegnap esti pódiumbeszélgetésén a Sajtóház zsúfolt Mikszáth-termében a TV2-től egy hónappal ezelőtt váratlanul és látványosan távozó Vujity Tvrtkóval a Debrecen Televízió szerkesztő-riportere, Nádasdi Anikó beszélgetett.

A nagy érdeklődés elsősorban a tizenhét éves közös munkát lezáró szakításnak, a TV2 átalakulásának, a változó médiaviszonyoknak volt köszönhető. Az este mégis másról szólt: fontos és nem fontos közötti különbségtételről, újságírói etikáról, felelősségről, szakmaiságról, arról, hogy mi a hír. Berki Krisztián vagy Berki Krisztián? Nem most, általában.

Tvrtko beszédhelyzete éppen ellentmondássága miatt volt különleges, hiszen a televíziós újságíró eddigi munkásságával, hírhedtté vált utolsó előtti interjújával, közéleti, vagy újonnan a közösségi médiában közzétett gondolataival feltűnően kerülni próbálja az általa „tuningolt sajtóként”, „kattintlicitnek” leírt jelenséget, a számára értelmezhetetlen „naptárdívai” szerepkört, márpedig ezen az estén ő maga volt a kiállított, a szenzáció, az érdekesség. Ahogy fogalmazott, nem hirdetett ellene harcot, elfogadja, hogy a bulvár, az előre legyártott és kitalált élethelyzetek, ügyesen eltervezett és felnagyított sztorik is bekerüljenek a médiába, ha egyszer van rájuk, és szemmel láthatóan, számmal mérhetően van rájuk igény, egyszerűen csak kevésbé tartja fontosnak, és személyesen egy ponton túl nem érdekli. Mint hangsúlyozta: „akkor nincs gond, ha az egyik Berki Krisztián mellett a másik is megkapja ugyanazt, a neki kijáró figyelmet”, ugyanis az újságírás nem csak a szórakoztatásról szól, az újságírás hatalom is, „amivel meg kell tanulni élni és nem visszaélni.” Ezzel a hatalommal jót lehet tenni, segíteni, példát mutatni mind emberileg, mind társadalmilag – tette hozzá.

Ha Nádasdi Anikó a fentebb említett „forró témákról” kérdezte, Tvrtko felpattant és elkezdett a hirtelen feléledő vakuk erdejében zongorázni, átváltott horvátra, lassút kortyolt a kikészített vízből, vagy szalagcím formájában riposztolt („aki nálam pécsibb, az már polgármester; látom a jegyzetfüzetek karcolásából, hogy megadtam az első leírható mondatot”), izgatottan várta, hogy válaszolhasson egy valódit, és amint az ilyen kérdések következtek, elkezdett mesélni, ilyenkor a vissza-visszatérő óvatos, távolságtartó iróniát a lelkesültség, a közvetlenség váltotta fel.

Például amikor arról a számára nagy jelentőségű hírről beszélt, hogy az általa személyesen végig- és megélt délszláv háborúban elkövetett emberiesség elleni bűnökért, hosszú évek után a hágai Nemzetközi Törvényszék ítéletet hozott Radovan Karadzic „tehetetlensége és gyávasága” fölött. „Ma nekem erről szólt a napom” – jelentette ki a beállt csendben.

Vagy mesélt Weisz Fanniról, aki „megtanította, hogy a csendnek is van hangja”. Felidézte a Napló egyszerre megrázó és felemelő riportjait, olyan csodákról, amiket hétköznapi hősök hajtottak végre azzal, hogy át tudták lépni a szűkebb környezetük, vagy a társadalom által köréjük szőtt korlátokat. A színes-szagos címlapokkal szemben arról beszélt, hogy mi történik, ha egy ember úgy dönt, megmozdul és a maga módján, a maga eszközeivel, a maga hatókörében tenni akar. A felelős médiának, Vujity Tvrtko felfogása szerint pontosan ez a feladata, hogy az egyéni győzelmek hatókörét minél szélesebbre nyissa, hogy bemutassa a civilségben rejlő erőt. Megmutatni, hogy „bármiből bármit lehet csinálni, ami jó.”

Aki azért érkezett, hogy szaftos szenzációt gyúrjon az estéből, csalódhatott. Tvrtko nem volt hajlandó a TV2-től való távozását, karrierjének további alakulását firtató kérdéseket megválaszolni, a csatornával és a Naplóval kapcsolatban kijelentette, hogy az ott eltöltött időért kifejezetten hálás. Családtag maradt, örökre TV2-s, aki apaként tudja a szabályt: „ha a gyerekem csinál valami rosszat az iskolában, akkor is a gyerekem marad.” Jövőjéről annyit mondott: belföldről és külföldről egyaránt sok megkeresést kapott, mégis tanácstalan, mert nagyon nehéz ma Magyarországon olyan médiumot találni, amit ne skatulyáznának be rögtön jobb- vagy baloldaliként, megbélyegezve, önkényesen besorolva az embert valamelyik táborba. És ez nem csak a médiára áll, a mai Magyarországon szinte lehetetlen egyáltalán bármihez úgy nyúlni, hogy az ne itatódjon át rögtön politikával. Még az is, „ha egy szarvas jobb-, vagy baloldalról kerüli meg a fát az erdőben” – fogalmazott Vujity Tvrtko.

Aki a nagy sztoriért jött, az tehát üres kézzel távozott, aki figyelt, az az újságírásról, sok kis hétköznapi, emberi történetről hallott eredeti, érdekes gondolatokat. Például azt a fontos – áthallásos – figyelmeztetést, hogy: a „tények tények legyenek!”

Szerző: Szemes Máté