Die Welt
2022 a szabadság éve volt – nyugaton az embereknek hosszú ideje nem volt ennyire világos, mennyire sebezhető és szabadság és a demokrácia, és hogy mindkettőnek ára van. Erről ír újévi cikkében a konzervatív lap főszerkesztőnője. Jennifer Wilton onnan kezdi elemzését, hogy a világ egy sor sarkában bátran és radikálisan felkeltek a szabadságért, noha ezt sokan már kizártnak tartották. És jó pár ország összefogott a szabadság védelmében – az elmúlt év nagy pillanatai voltak ezek.
A fiatal európaiak csak most jönnek rá, hogy életüket külső tényezők fenyegették. Amikor látták az ukrán menekültekről készült felvételeket, illetve, hogy az ukránok – ezt nem lehet pátosz nélkül elmesélni – a puszta kezükkel és életük veszélyeztetésével fogtak hozzá, hogy megvédjék országukat.
Ez az erő és harag volt az, ami azután – párosulva a külföldről érkező segítséggel – felborított minden számítást, visszaverte az orosz agresszort, meghiúsította a diktátor tervét. Ezer kilométerrel odébb a németek ráébredtek, hogy ez az energia nagyban kapcsolódik a szabadságharchoz, de egyben a demokratikus rendszerhez. És hogy utóbbi nem magától értetődik, bár ez azért más sokaknak derengett az elmúlt években, miután konjunktúrája volt a tekintélyelvű vezetőknek, még nyugati országokban is. Nem Putyin az egyetlen, aki vonzónak találta az illiberalizmust.
Iránban csaknem 100 napja tartanak a tiltakozások az egyház teljhatalma, az élet és az ország szűkössége ellen. És minél többen csatlakoznak hozzá, annál brutálisabban vág vissza a rezsim, amely most már halálos ítéletekkel igyekszik megtörni a mozgalmat. Ám hiába, most már minden társadalmi rétegből jönnek a tömegek.
De megmozdultak az emberek Kínában is, ott a kormány Covid-politikája és annak következményei ellen, méghozzá olyan szervezettséggel, ami teljesen új. Nem érdekelte őket, hogy milyen veszély leselkedik rájuk, pedig az nem csekély. És ott vannak az afgán nők is, akik nem hagyják, hogy kizárják őket az egyetemekről. A férfi diákok addig nem hajlandóak vizsgázni, amíg ez így marad. Pedig tisztában vannak vele, milyen retorzió érheti őket. És mégis.
Németországban jó páran nyilvánvalóan rádöbbentek, hogy a szabadság mennyire értékes, és hogy néha sokba kerül. Ám az infláció, az energiaválság, a személyes terhek ellenére szinte töretlen az ukrán szabadságharc támogatottsága. Minden félelem ellenére sem tört meg az egységfront.
FT
Teljesen értelmetlen, sőt gyalázatos megkülönböztetni a menekülteket és a gazdasági migránsokat – hangsúlyozza vendégkommentárjában Lea Ypi, a London School of Economics albán származású politikai elmélet professzora, aki most már szégyelli, hogy 1999-ben, a Vörös Kereszt munkatársaként segített kiszűrni a sok százezer menekülő közül azokat, akik a NATO-beavatkozás után, nem Milosevics rezsimje elől, hanem gazdasági megfontolásokból igyekeztek átjutni Koszovóból Albániába.
Ránézésre persze van értelme különbséget tenni a két kategória között, mivel a menekült kapcsolata végérvényesen megszakadt országával, így jogosult az oltalomra. Ám nem elegendőek a formális szabályok. Az a beteg, aki azért hal meg, mert nem jön a mentőautó, szintén egy működésképtelen rendszer áldozata. Mint ahogy a nyugdíjas is, aki odahaza megfagy. Vagy a munkanélküli, aki nem képes enni adni a gyerekeinek.
Ezek a szempontok azonban nem kerülnek előtérbe, mert a demokráciát formális folyamatnak vesszük és a szabadságjogokkal azonosítjuk. A gazdasági bajokért inkább az egyénekre hárítjuk a felelősséget, semmint az intézményekre.
A mai albán nincstelenek egyaránt áldozatai az egykori, közben összedőlt kommunista hatalom elszigeteltségének, a 90-es években alkalmazott sokkterápiának, a pénzügyi válságnak, a járványnak, most pedig az inflációnak és az energiaszűkének.
Megpróbáltatásaikat nem lehet leszűkíteni arra, hogy harcolni kell a tekintélyelvűség ellen és meg kell teremteni a jogállamot. A migráció tétje az, hogy ki élvezi a globalizáció előnyeit, és kire hárulnak a terhek. Az elválasztó vonalakat gyakorta a kivételes helyzetben lévő államok kivételezett helyzetben lévő elitjétől örököljük. Ezért jogilag rendben van, hogy kétfelé bontjuk a gazdasági migráns és a politikai menekült fogalmát, ám erkölcsileg rémisztő.
https://www.ft.com/content/28ad8fae-7101-45e0-a26b-4f868002b3d2
The Atlantic
Kína és Oroszország viszonya immár aszimmetrikus, az ázsiai nagyhatalom kihasználja Vlagyimir Putyint. Vagyis egyáltalán nem igaz, amit a két vezető tavaly, közvetlenül az invázió előtt sulykolt, hogy ti. a két ország közti barátság korlátlan. Erre hívja fel a figyelmet a több, mint 160 éve megjelenő amerikai lapban Michael Schuman, aki Pekingben tudósító.
Az tény: a világ két legerősebb autokráciája összefogott, hogy nekirontson a liberális nemzetközi rendnek. Ez nyilvánult meg, amikor az oroszok le akarták rohanni Ukrajnát – kínai segédlettel. Csakhogy hamar megmutatkozott a viszony igazi természete, meg az is, hogy a veszély nem annyira akut. A döntő szót ugyanis a duó alfa tagja, Hszi mondja ki, saját, nemzeti érdekei alapján.
A jó kapcsolat kovásza, hogy mind Moszkvának, mind Pekingnek tele van a hócipője Amerika vezető világhatalmi szerepével. Úgy gondolják, hogy Washington gátolja mindkét állam törekvéseit a nemzetközi porondon. De bármi is lesz az ukrán viszály kimenetele, nagyon valószínű, hogy mélyül az orosz-kínai együttműködés, mert mindkét fél szeretne gazdaságilag függetlenedni az USÁ-tól, Európától és az ázsiai partnerektől.
Ám közben látjuk, hogy Kína nem szállított fegyvereket az orosz hadseregnek és a szankciók hatásainak enyhítésében sem működött közre. De hát nem szeretne maga is megtorló intézkedések szenvedő alanya lenni, hiszen egyelőre erősen rá van utalva a fejlett világ technológiájára és beruházásaira.
Nagyon úgy néz ki, hogy Hszi igyekszik mindkét oldalnak kedvében járni, de úgy, hogy ne kötelezze el magát orosz szövetségesének, mert fenn kívánja tartani mozgásszabadságát. Azaz nem lehet számítani arra, hogy új, autoriter tömböt hoz létre Moszkvával, vagy bárki mással.
Az oroszok viszont félhetnek, hogy túlságosan is kiszolgáltatott helyzetbe kerülnek, mert Peking máris kiaknázta az elszigetelődésüket. És minél erősebb lesz Kína, annál inkább egyenlőtlenné válik a kétoldalú viszony, és ez mind jobban nyugtalaníthatja a Kremlt. Viszont ettől még a tengely veszélyes maradhat a demokráciák számára, mivel a két ország továbbra is világrend megváltoztatását tekinti céljának. És a kínaiak hasznos partnert látnak Oroszországban – az Egyesült Államok ellenében.
How China Is Using Vladimir Putin
