A legnagyobb dobásom
Mi volt az én legnagyobb dobásom újságíróként?
Talán Stadler áfa-ügyének a felgöngyölítése.
Amikor – a kilencvenes években – az akasztói Stadler József visszaigényelte – volna – az áfát Leonardo da Vinci Utolsó vacsora című olajfestménye után.
Hihetetlen képtelenségnek tűnt először az egész.
A világ egyik leghíresebb képe ugyebár mégiscsak egy falfestmény.
Azt a falat a helyéről – rajta a festménnyel – aligha hozza el bárki is.
A kép Milánóban, a Santa Maria delle Grazie kolostor refektóriumában található, és – a Wikipédiából idézem – a „Jézus keresztre feszítését megelőző utolsó vacsora újszövetségi eseményét eleveníti fel. A festményen a tanítványok arckifejezése annyira beszédes, hogy a képet a művészettörténészek a mozi elődjeként emlegetik”.
![](https://muosz.hu/wp-content/uploads/2022/11/Utolso-vacsora1-1024x535.jpg)
…A Petőfi Népe szerkesztőségéből 1992-ben a Világgazdasághoz szerződtem. A zöld újság versenyhelyzetbe került, megjelent az ugyanahhoz a célközönségnek szóló Napi Gazdaság is, két dudás fújta a nótát ugyanabban a csárdában – Gyulai István, a reaktivált régi-új főszerkesztő a VG-nél létrehozta a vidéki tudósítók hálózatát, ehhez a csapathoz szerződtem én, kecskeméti székhellyel, előbb csak Bács-Kiskun, később pedig már Szolnok megyei illetékességgel.
A VG tudósítójának lenni – egy évtizedes tapasztalatból mondom – főúri rang volt, az üzleti napilap munkatársaként soha nem fordult elő, hogy bárki is ne fogadta a telefonomat, visszautasította volna az interjúkérelmet.
Ehhez persze hozzá kell tenni, hogy az akkori még egy abszolút más helyzet volt politikai, gazdasági és sajtótörténeti értelemben is, ráadásul az akkori – a Zöld Újság Zrt. által kiadott – napilap a gazdasági és politikai elitet – annak is a csúcsát – tájékoztatta, meglehetősen független módon.
Ezt megelőzően én nem dolgoztam tudósítóként.
Illetve de.
Küldözgettem híreket, információkat a Magyar Rádiónak, a Népszabadságnak, a Magyar Hírlapnak, de csupán akkor, ha volt rá időm, nem főállásban.
A ’rendes’ életem – reggeltől estig – a Sajtóházban telt, a Petőfi Népénél, kollégákkal körülvéve. Nem is sejtettem, hogy mennyivel más az a világ, amikor Buzsik mama kávéját szürcsölgetve megbeszéljük a világ dolgait a többiekkel, ki-ki bedobja a közösbe az ötletét – ott helyben születtek meg témák, már indult is a helyszínre az újságíró meg a fotós: úgy gondolkodtunk közösen, hogy eszünkbe sem jutott, hogy együtt gondolkodunk.
Amikor először nem mentem be a szerkesztőségbe – az igazat megvallva: sehová sem mentem be, hanem egész egyszerűen otthon maradtam a Tompa Mihály utcai lakásunkban – furcsán éreztem magam.
Nem találtam a helyem.
Hiányzott a nyüzsgés.
Hogy szóljanak hozzám.
Hogy szóljak valakihez.
Hogy megkezdődjön a lapindító értekezlet.
Hiányzott a szerkesztőség.
Kellett pár nap, mire beindult az új verkli – akkoriban még egy közönséges írógéppel írtam a cikkeket, azután ezt átfaxoltam a szerkesztőségbe, ahol újra legépelték, és szerkesztették.
A VG szerkesztőségéből nem nagyon hívogattak. Nyilván úgy voltak vele: itt van egy fickó, ő tudja – tudnia KELL – hogy mi történik körülötte, ha van esze, megírja. Arról soha nem esett szó, mi van, ha nincs…
Próbáltam kialakítani az új munkastílust – ami persze, gyakorlat híján, egyáltalán nem könnyű. De azért csak-csak beindult a verkli. Hálistennek a VG elég széles skálán működött, egy-egy anyagot szinte mindig el lehetett helyezni hol a vállalati, hol meg a társadalmi rovatban – majdnem 20 éves tapasztalattal igazából ez sima ujjgyakorlat.
A lap a hónapok és évek során vette az akadályokat, Gyulai István visszamehetett nyugdíjba, de utána a szerkesztők körében elég nagy volt a fluktuáció. Rövidesen azonban – a Magyar Hírlaptól – megjött Kocsi Ica és az ő csapata. Icát még a rendszerváltozás előttről ismertem, Lakiteleken találkoztunk először, amikor gróf Bethlen István vázolta fel az MDF gazdasági programját, vagy valami ilyesmi. Amikor a VG-nek az élére került, nagyjából azt a célt tűzte ki, hogy az újság maga sajátos módján szolgálja ki a gazdasági elitet: ne csak a szűk üzleti hírcsokrot nyújtsa át nekik, hanem adjon egy professzionális képet a magyar belpolitikáról is – nem hinném, hogy jobb társadalom (belpol) rovat valahol is működött, mint a VG-nél. Csak pár név: Bundula István, Kovács András István, Mucsányi Mariann, Illisz L. László, Gazda Albert, meg Kamasz Melinda, Vajda Zsuzsa, Bisztricsány Juli, Weisz Györgyi – arról már nem is beszélek, hogy ez a névsor – mára – a politikai spektrumot is átfogja.
Kocsi Ica ambíciózus szerkesztőként mutatkozott be, én kifejezettem élveztem, hogy számít ránk, ún. „vidéki tudósítókra”. Akkorra a lapnak volt embere Zalában (Inkovics Andrea), M.Vadas Zsuzsa Miskolcon, Török Tünde Balatonfüreden, Lehőcz Rudolf Győrben, Rákóczi Gabriella Békéscsabán, Dombi Margit Debrecenben, és – a Fornax Rt., valamint Burits Pál barátom révén – mindenkinek lett egy jó kis 486-os laptopja, betárcsázós modemmel küldözgettük a BBS-re (aki emlékszik még az effélére: Bulletin Board System) az immáron digitális cikkeinket (már nem le– csak begépeltük a laptopba) – téma pedig bőven volt.
Horn-kormány, Bokros-csomag.
Olajszőkítés.
A magyar parlament EU integrációs bizottságának a vezetőjét úgy hívták: Orbán Viktor.
Hasítottak a témák, mi pedig soha annyit nem dolgoztunk, mint akkortájt.
Rettenetesen élveztük.
A tudósító – meg úgy általában az újságíró – egyszerre van két külön bőrben: tagja is egy csapatnak, ám magát a cikket – és már eleve a témát is – ő, egyedül írja/találja meg. Fura kombinációja ez az együttműködésnek és a versengésnek – az újság, mint végtermék, az együttműködés, a csapat eredménye, de a cikket szinte mindig egyvalaki írja meg, tehát az mégiscsak egyéni produktum.
Magyarán: úgy versenyzünk – egymással – hogy együttműködünk a szerkesztőséggel.
A lapért, amelynek dolgozunk.
Azért azt csak muszáj bevallani, hogy a tudósítók – mindenütt az országban és mindenütt a világon – mostohább körülmények között dolgoznak, mint az újságírók ott bent, a szerkesztőségben.
Tudósítónak lenni ugyanakkor hihetetlen szabadságot is ad: az ember lényegében arról ír, amiről akar – mindeközben a szerkesztőségi kollégák többnyire csak a saját rovatukba dolgoz(hat)nak. Ha azonban én képviselem a lapomat, akkor mindennel szabad és kell foglalkoznom. Épp ez adja ennek a „műfajnak” a leglényegét: meghallani egy eseményen azt az egy mondatot, ami új, más, különleges – mert az fogja eladni a cikket. A legszebb persze az az egészben, hogy ott van egy sereg kolléga, ám az ő fülük elsiklott afölött a mondat fölött.
– Hírérzékenység – mondogatta Kocsi Ica mindig.
Nem mintha kellett volna a biztatás, de próbáltam ehhez tartani magamat.
A valóság azonban – kint lenni, a hidegben – ridegebb, mint gondolnánk.
Először is: nekünk nem áll rendelkezésre az MTI-tükör, hogy aznap mikor, hol, mi lesz – ezt tudnunk KELL, pontosabban: ezt kell MEGtudnunk.
Itt jön a képbe az, hogy kinek mekkora a kapcsolati tőkéje – magyarán: jóban van-e a kollégákkal, akik ugyanazon a földrajzi helyen dolgoznak.
A legfontosabb: mindenkitől meg lehet tudni valamit – ezért senkivel ne akasszunk – pláne nem örökre – bajuszt.
Efféle meggondolások alapján hívtam én föl pár kollégát a megyéből, hogy fussunk már össze. Zs.Kovács István és Zsiga Feri Kalocsáról biztosan eljöttek a kecskeméti Mátyás pincébe, ahol körbeültünk egy asztalt és arról beszélgettünk, meg kéne osztanunk – no persze bizonyos határok között – az érdeklődésre számot tartó híreket. Nem arról van szó, hogy kész cikkeket küldjünk át egymásnak, de ha netán tudomást szerzünk arról, hogy, mondjuk, Kecelre látogat a francia nagykövet, vagy például Kecskeméten próbarepülésre jönnek amerikai F-18-asok, akkor erről értesítsük a másikat, hogy ne maradjon le róla, aztán vagy érdekli, vagy sem.
Zs.Kovács Pista egyrészt a világ legjobb őrült pirospaprikáját készítette, másrészt a magyarországi legjobb városi hetilapot, a Kalocsai Néplapot szerkesztette, harmadrészt pedig Falus Gábornak is dolgozott, azaz: a Népszabadság másod-tudósítója volt (az elsődleges – szegedi székhellyel – mindig is Tanács István volt, de ő nem annyira ment rá a hírekre: riporter volt és maradt világ életében). Zsiga Feri szintén a Kalocsai Néplap oszlopos munkatársa volt, és amúgy teliírta a Kurírt, illetve lényegében bármelyik lapot, amelyik kéziratot kért tőle. Csapai Lajos, aki ugyanebbe a lapba írt felülmúlhatatlan – bűnügyi tudósításnak látszó – novellákat, nem igazi tudósító alkat volt, tehát nem volt ott.
Zs. Kovács Pista és Csapai Lajos is meghalt már, korán mentek el, már jó sok éve, Zsiga Feri a mai napig aktív.
Beszélgettünk, hogy milyen témák is vannak a levegőben, amikor Zs.Kovács Pista egyszer csak így szólt.
– Ja, nem mintha érdekes lenne, de a Stadler is visszaigényelte az áfát az Utolsó vacsora után.
Bólogattunk, mintha bizony mind hallottuk volna már, meg közben úgy ingattuk a fejünket közben, hogy hát azért ennek – így – még nincs hírértéke.
Hozzá kell tennem: Zs.Kovács semmit sem tett hozzá az alaphírhez – Zsiga Feri, aki mindig is szenzációs informátorokkal – ebből következően: információkkal – rendelkezett, nem nagyon nyilatkozott meg (nyilván ő akarta megírni). Ha másképp is történt volna – én pontosan így emlékezem (és ez esetben itt a pont).
Előbb-utóbb minden trécselésnek vége szakad, kifizettem a kört – úgy volt, hogy legközelebb Kalocsán futunk össze (soha többé nem találkoztunk ugyanígy) – aztán ki-ki ment, amerre akart.
Stadler addigra magyar gazdasági és közélet továbbá a labdarúgás ismert alakja volt, kamionok százai hordták-vitték az áruját. Ez volt az az időszak, amikor Havas Henrik és Forró Tamás zöld meg piros zakókban vezették a Napkelte műsorát – Stadler pont ilyen hupikék meg sárga zakóban sietett emeletes székházában egyik beugró saroktól a másikig, ahol izgatott – valamilyen szláv nyelven beszélő – „üzletemberek” várták, hogy végre tőlük is vegyen valamit. Ez a mobilkorszak hajnala volt – a nullahat-hatvan kora – ötkilós, böhömnagy készülékkel beszéltek (akkor is fizetni kellett, ha őket hívták).
Stadler ennek az érának a világnagy zsonglőre volt.
Többször is jártam nála, egy alkalommal a szemem láttára – készpénzben – küldte el a megbeszélt sokmilliós összeget üzlettársának Tiszakécskére egy suhogó ruhás futárral, elegánsan legyintve, hogy a vadonatúj bőr diplomatatáskát (abba tette a pénzt) tartsa csak meg, hevert ott még a sok tízezer forintos táskából vagy egy tucat. Ő betelepedett a masszázsfotelébe (azelőtt az Univer székházában próbáltam ki egyet Bulláné Éva – egykori Szövetkezeti Élet főszerkesztő – jóvoltából, onnan tudtam hogy 1 millió 200 ezer az ára – akkortájt egy középkategóriájú autót adtak annyiért) és mesélt a terveiről.
Vérbeli kereskedő volt, a létező legősibb és legegyszerűbb módszert alkalmazva dolgozott: olcsón vett és drágán adott el.
Mindegy, hogy mit.
Felszámolás alatt álló konzervgyárból befőttes üveget vásárolt, fillérekért, aztán pár forintért továbbadta – több száz százalékos haszonnal. Ez eddig okés.
Aztán rájött – vagy magától, vagy a tanácsadói javaslatára – hogy a legnagyobb pénz nem a létező árukban van, hanem olyanokban, amelyeket csak papíron vett meg.
Viszont jó drágán.
Az eredeti mondás úgy szól: nagy fának nagy az árnyéka.
A 90-es években ez így módosult: minél magasabb az ár, annál nagyobb az áfa.
Amit vissza lehet igényelni, ugyebár.
Így indultak útnak kamionok határokon túli utakra alkohollal – a platón azonban vízzel töltött palackok voltak – később pedig már teherautók se mentek, csak a számlák. Az általános fogyasztási adó – az áfa – volt az egésznek az oka: az ő bevallásai egy idő után szédületes összegű visszaigényléseket tartalmaztak.
Ezeknek az áfaügyleteknek volt a kiemelkedő tranzakciója a Leonardo da Vinci kép.
Megáll azért az ember esze, mert azért mégiscsak kell ahhoz egy óriási adag vakmerőség – hogy ne mondjam: gyermeki tudatlanság – hogy pont a világ egyik leghíresebb FALfestménye szerepeljen egy számlán, mint eladott árucikk. Máig nem világos, hogy ez tudatos fricska vagy a tudatlanságból fakadó baklövés volt, de – Stadler halálával – már nem is derül ki soha.
Hogyan képzelhette, hogy nem ellenőriznek egy egymilliárdos – ezerszer egymilliós – ügyletet? 1993-at írtunk, amikor az év végén kiállította – kézírással! – a számlákat a Vex Kft. nevű fantomcég. Egymilliárd forint akkor még pláne sokkal többet ért.
De azt se felejtsük, hogy mindez a rendszerváltozás utáni kezdeti években történt.
Az efféle történeteknek se vége, se hossza nem volt – az egyik legemlékezetesebb talán az, amikor a pénzügyőrök lefoglaltak egy egész vonatszerelvény olajat, de reggelre az egész nyomtalanul eltűnt.
Soha, senki nem találta meg.
Egy vonatszerelvény olaj!
Már szinte semmin sem lepődtünk meg.
A szélhámoskodás, az ügyek „kreatív intézése” mindennapos volt.
Az áfacsalás is.
Azt sem felejteném ki az adott képletből, hogy Stadlernál annyi ilyen-olyan magasrangú vendég fordult meg hetente, hogy simán képzelhette magát érinthetetlennek.
Vagy: mások képzelték őt annak…
Mindenesetre a tudósítók összejövetele után elkezdte bennem aknamunkáját a kisördög.
A Stadler?
Leonarda da Vinci?
Utolsó vacsora?
Áfavisszaigénylés?
Hogy miiiiiiiiiiiiiiii?????
Ha ennek nem járok utána, akkor semminek!
Ilyenkor mindig azzal kell kezdeni, hogy ellenőrizzük: igaz-e az alapinformáció.
Amikor – nem hivatalosan – föltettem a kérdést, hogy tényleg van-e efféle ügy, akkor a Lehető Legilletékesebbtől az APEH megyei igazgatóságán csupán egy barátságos bólogatást kaptam válaszul. Plusz egy hivatalos kommentárt:
– Amire rákérdeztél, az adótitok. Sajnos nem adhatunk róla felvilágosítást.
A VG tudósítójaként elég sokat írtam adóügyekről, akkorra volt pár telefonszám a noteszemben. Elkezdtem felhívni őket.
Szerencsém volt.
Valaki ismert valakit, aki tudhatott valamit.
De az a valaki már nem dolgozott az APEH-nél.
Természetesen őt is ismertem.
Megbeszéltünk egy találkozót.
Szigorúan azzal a feltétellel, hogy igazából nem is találkoztunk.
Nem használhattam magnót és jegyzeteket sem készíthettem.
A memóriámra kellett hagyatkoznom.
Leültünk és az illető (aki azt várja, hogy eláruljam bármely forrásomnak a nevét, az nem fog csalódni bennem: nem árulom el) mindent elmesélt.
Álmélkodva hallgattam.
Basszus, hát ez nem egy kitalált sztori.
Tényleg igaz!
Zám Tibor mondása volt: a legjobb történeteket nem kitalálni, hanem megtalálni kell.
Hát ezt megtaláltam!
És ott röhögtünk, a térdünket csapkodva, mert ami hihetetlennek tűnt, az mégiscsak igaznak bizonyult.
Oké, tehát Leonardo da Vinci – ez majd akkorát szól, hogy csak na.
A számlán voltak még képek Munkácsy Mihálytól is. Rögtön kettő.
Soha senki nem hallott róluk…
Már az hihetetlen volt, hogy valaki egyáltalán megpróbálkozik egy efféle barbatrükkel. De hogy aztán ezt ténylegesen is megpróbálja megvalósítani, úgy értem: megszervezi ezt az egészet, csináltat vagy vesz egy számlát, és hogy a lehető legnagyobb lelkinyugalommal visszaigényel párszáz millió forintnyi áfát – no, az már tényleg túlment minden határon.
A világ legismertebb FALfestményét értelemszerűen lehetetlen megvenni. Kizárt, hogy ide lehetne hozni.
A történet egyetlen eleme sem lehetett valós.
Megállapodtunk a forrásommal, hogy jó kis viccmesélős délutánunk volt, aztán kezet ráztunk és elbúcsúztunk egymástól. Az illető azóta meghalt; mindig megbecsüléssel gondolok rá: életem legnagyobb sztorijához segített hozzá.
Az újságírásban van egy olyan szabály is, hogy egy forrás – nem forrás.
Kellett tehát még egy megerősítés.
Próbáltam adóhivatali fejjel gondolkodni.
Mit csinálnék én, ha egy áfavisszaigénylés mellé csatolt számlán festményeket látnék, azok között pedig egy ilyen tételt: Leonardo da Vinci: Utolsó vacsora? Egyszerű apehes beosztottként, aki ugyanakkor gimnáziumi tananyagként tanult de legalábbis hallott ezt-azt képekről – honnan kellene biztosan tudnom, hogy igaz-e ez, vagy sem? Kihez fordulnék?
Hát egy hivatásos művészettörténészhez.
Feltárcsáztam hát azt az egyet, akit ismertem (nemhiába dolgoztam a Petőfi Népe művelődéspolitikai rovatában is).
– Úristen, honnan tudtad, hogy engem kértek fel szakvélemény adására? – kérdezte, amikor előadtam neki, hogy miért keresem.
Egyetlen szóval sem kellett többet mondania.
Természetesen magát Stadlert is felhívtam.
Írok egy cikket a festményügyről, mit szól hozzá?
Egyáltalán nem akart lebeszélni semmiről. Minden értesülésemet megerősítette: úgy volt, ahogyan elmondtam neki.
Ő ebben – magyarázta – egy jó üzletet látott, azért vágott bele, de nem ért hozzá, ezért szakértőkkel konzultált és csak az ő jóváhagyásuk után nyomta meg a zöld gombot.
Hoppá.
Tehát személyesen is mindenben megerősítette a sztorit.
Sínen voltunk.
Innentől kezdve már „csak” meg kellett írni a cikket, aztán várni, hogy a szerkesztők betegyék a lapba.
Ez azért nem ment olyan egyszerűen.
Maga a főszerkesztő, Kocsi Ica hívott: elolvasta amit írtam, de képtelen elhinni, ilyen nincs.
Féltette a VG hírnevét. Mi lesz, ha lyukra futunk.
Sikerült meggyőznöm: minden állítás igaz.
Nem akartam egyszerre ellőni az összes töltényt, ezért pár tényt későbbre hagytam. Például azt, hogy igazából az a cég sem létezett, amelytől állítólag a festmények származtak. A Stadler által felkért szakértőknek sem sikerült sohasem a nyomára bukkanni.
A Világgazdaság 1996. május 14-ei – a történeti hűség kedvéért: keddi – számának első oldalán – középtájon – ott virított a cikk.
Témamegjelölő felcím: Áfa Leonardo da Vinci Utolsó vacsorája után…
Főcím: Az évszázad adócsalása?
Egész nap ez volt a téma az összes rádióban.
Az összes tévében.
Az összes újságban.
Az egész országban. Meg még azután is.
Hitetlenkedett mindenki, meg a térdét csapkodva röhögött.
Hogy ilyen nincs.
Nem lehet.
De mégis van.
Ez a Stadler!!!
Mindenki a Világgazdaság cikkére hivatkozott.
Arra, amit én írtam.
…a többi pedig már történelem…