A MÚOSZ 2026-os sajtónapi díjai

A Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ) székházában átadták a hagyományos sajtónapi díjakat.

A bevezető-köszöntő beszédet Kocsi Ilona, a MÚOSZ elnöke tartotta. Beszédét teljes terjedelmében közöljük.

Kiáltvány a magyar sajtó szabadságáért

1848 tavaszán a márciusi ifjak tudták: sajtószabadság nélkül nincs nemzeti függetlenség, és nincs polgári fejlődés. Ma, 2026-ban ismét oda jutottunk, hogy a független sajtó csak papíron alapjog, valójában állandó küzdelem tárgya.

Ahol a közadatokat eltitkolják, ott a hatalom valamitől fél. Ahol a közpénzt lojalitás alapon osztják, ott a piac torzul, a valóság eltűnik. Ahol a média nagy része egyetlen központ utasításait követi, ott nem tájékoztatás, hanem propaganda zajlik. A sajtó nem a hatalom kiszolgálója, hanem a hatalom ellenőre. Az újságíró nem kegyelt, hanem a közbizalom őre. Ha a hírek szabad áramlását gátolják, a demokrácia alapjait ássák alá.

A Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ) leszögezi: a szabad tájékozódás nem kiváltság, hanem a polgárok tudatos döntésének megalapozója. Mindehhez nélkülözhetetlen a tiszta közélet, az átlátható közügyek, a nyilvános közpénzügyek, és a valóban független színvonalas média.

Mit kíván a magyar sajtó?
Legyen szabadság, átláthatóság és sokszínűség!
A Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ), a magyar sajtó demokratikus hagyományaihoz hűen, az alábbi 12 pontban foglalja össze a tisztességes tájékoztatás és a szakma függetlenségének feltételeit:

1. Valódi nyilvánosságot: A nemzetbiztonsági adatokon kívül minden információ, amely a köz működéséhez vagy közérdekhez kapcsolódik, legyen alapértelmezetten nyilvános. A közintézmények szolgálják, ne akadályozzák a tájékoztatást.
2. Átlátható közpénzeket: A nemzetbiztonsági ügyleteken kívül minden közpénz költés legyen nyilvános. Aki közpénzt kap vagy az állammal üzletel, ne bújhasson titkosítás mögé.
3. Tiszta tulajdonviszonyokat: Kötelező és nyilvános tulajdonosi szerkezetet a médiában; látható legyen, ki áll a hírek mögött!
4. Pártatlan közmédiát: A közmédia ne a kormány szócsöve, hanem a nemzet tükre legyen.
5. Független Médiatanácsot: Meg kell szüntetni a testület pártfüggőségét. A felügyelet legyen szakmai, sokszínű és méltányos.
6. A hirdetési korrupció végét: Az állami hirdetéseket ne politikai lojalitás alapján osszák el, hanem nyilvános, átlátható piaci, szakmai normák alapján.
7. Tisztességes piaci versenyt: A mesterségesen létrehozott médiamonstrumok felszámolását és a versenyjogi szabályok szigorú érvényesítését.
8. Az újságírók jogi védelmét: A jogtalan megfigyelések, újságírói zaklatások azonnali beszüntetését.
9. Védelmet a megfélemlítő perek ellen: Jogszabályi gátat a hatalom elnémítási célzatú, megfélemlítő pereinek. Központi alapot a meghurcolt újságírók védelmére!
10. Élő vidéki sajtót: Független helyi újságírói műhelyek transzparens támogatását nyilvános pályázati keretből, hogy a helyi sajtó kiszolgáltatottsága is megszűnjön, a helyi demokrácia erősödjön.
11. Szabad hírügynökséget: Az MTI hírmonopóliumának és pártosságának megszüntetését. Az ingyenes hírszolgáltatás csak akkor lehet hiteles, ha a szakmai, etikai szabályokat betartva működik.
12. Gazdasági függetlenséget: Egy, szakmai szervezetek által felügyelt állami médiaalap felállítását, mely nyilvános kritériumok alapján támogatja a feltételeknek megfelelő médiát.
    

Tudjuk, hogy ebből a 12 pontból ma sok hiányzik, a sajtószabadság érvényesülésének vannak korlátai. De talán változik a helyzet április 12-e után. Van okunk reményre, aggodalomra. 

Ám addig is figyelmetekbe ajánlom a MÚOSZ Karikaturista szakosztályának Mimagyarok című,  itt látható kiállítását. Halász Géza, e kiállítás egyik szervezője,rendezője ezt írta: 

„Karikaturistáink  már a rendszerváltáskor fölfigyeltek a „magyarkodásra”, a „mélymagyarokra”, a magyar felsőbbségérzés táplálására. Most éppen Krasznahorkai munkássága, „magyarság gyűlölete” korbácsolta föl a hullámokat egészen az Operaházig. A szakosztály tagjai összegyűjtötték régi és új „bocskais” rajzaikat, és a mintegy 150 rajzból válogatták ki ezt az ötvenet. 

És még egy bejelentés: a jövő évi sajtónapon reményeink szerint legalább egy díjjal többet fogunk kiosztani: a MÚOSZ Elnöksége úgy döntött, megalapítja a Keleti Éva Emlékdíjat – Fókuszban az ember címmel. A részleteket a következő hónapokban kidolgozzuk, s meghirdetjük.

Kocsi Ilona beszéde után Ónody-Molnár Dóra, a MÚOSZ elnökségének tagja, az ünnepség ceremóniamestere rövid köszöntőjében osztotta meg a gondolatait.

Kedves Vendégeink!

Megtiszteltetésnek tartom, hogy ezen az ünnepségen, mint a MÚOSZ elnökségi tagja, házigazdaként vehetek részt.

Én a rendszerváltást követően lettem nagykorú, őszintén megmondom, hogy sok illúzióm azzal kapcsolatban nem volt, hogy az életszínvonal tekintetében Magyarország mikor éri utol Nyugat-Európát.

De abban szinte biztos voltam, hogy legalább az olyan nem materiális értékek tekintetében, mint a sajtószabadság, megvalósulhatnak végre azok a követelések, amelyeket még a márciusi ifjak fogalmaztak meg.

Az utóbbi 16 év alaposan bebizonyította, hogy korai volt ez az optimizmus. Bizonyos értelemben még rosszabb a helyzet, mert olyan műsorok, amelyek ma minden naposak a közmédiában, a nyolcvanas évek végén már nem kerültek adásba, illetve fordítva, ma elképzelhetetlen, hogy olyan műsorok, készüljenek, amelyek akkoriban már át tudtak jutni a cenzúrán.

Mindez egy olyan korban történik, amikor nekünk, magyar újságíróknak nem csak a propagandával, a kormány sajtóellenességével kell megküzdenünk, hanem ugyanazzal a jelenséggel is, amellyel a szabad országokban dolgozó kollégáink. Az írott sajtó visszaszorulásának, a mesterséges intelligencia megjelenésének hatásai alól mi sem tudjuk kivonni magunkat. Egyesek már arról beszélnek, hogy maga az újságírói szakma tűnhet el.

Hiszen a mesterséges intelligencia majd megírja a cikkeinket.

Ez utóbbival kapcsolatban derűlátóbb vagyok. Éppen azért, mert Magyarországon a sajtószabadság úgy tűnik, folyamatosan veszélyeztetve van, nekünk, itt dolgozó újságíróknak olyan feladatunk van, amit a mesterséges intelligencia nem tud helyettesíteni.

Ott lenni a terepen, oknyomozni, folyamatosan kérdezni, a hatalmat, amennyire lehet megpróbálni ellenőrizni. Ezt csak mi tudjuk megcsinálni. A mai napon azokat ünnepeljük, akik napi szinten bizonyítják be egyszerre a kormánynak, és a mesterséges intelligenciának, hogy a mi szakmánk még létezik és van jövője. 

Ónody-Molnár Dóra után Szabó Andrea szociológus, politikatudós mondta el az ünnepi beszédét.

Tisztelt Ünneplők! Tisztelt Kollégák! Hölgyeim és Uraim!

Nem vagyok gyakorlott ünnepi beszédmondó. Utoljára harmincnyolc évvel ezelőtt léptem úgy színpadra, hogy nem tudományos előadást kellett tartanom.

1988. május 14-én, tizennyolc évesen, én mondhattam el az osztályom búcsúbeszédét a ballagási ceremónián. Nem állítom, hogy ez volt életem fellépése, de annyit elértem, hogy a nevem – igaz, meglehetősen apró betűcskékkel – megjelent egy újságban.

Ha már az újságoknál járunk, nézzük meg, milyen is volt a rendszerváltozás előtt két évvel egy akkori középosztálybeli család médiafogyasztási struktúrája. Természetes módon mindenki tévét nézett, mindkét csatornát. Hallgatta a Kossuthot, a Petőfit és persze fiatalként, a Danubius Rádiót. De, ami ennél is fontosabb: minden család legalább egy országos napilapot járatott. Mi például a Népszabadságot. A családok többségének volt helyi napilap előfizetése. A nagymamámnak járt a Fürge Ujjak, nekünk a Füles, legalább egy közéleti hetilap, és persze vidéken az aduász, a Szabad Föld, amelynek közepére minden évben befűztek egy naptárat: rajta az ünnepekkel, vásárokkal, a falu és az ország ritmusával.

És persze ott volt a Népsport is. Valamirevaló sportbarát ember vagy futballszurkoló nemigen lehetett meg nélküle. Azt azonban nem illett megrendelni – azt reggel meg kellett venni a minden sarkon megtalálható újságárusnál.

Ha egy mondattal kellene a nyolcvanas évek végét jellemeznem, akkor azt mondanám: minden cenzúra és politikai presszió ellenére, ha az emberek akartak, tudtak tájékozódni a különböző médiumokból. Rendelkeztek ugyanis egy olyan képességgel, amelyet a rendszerváltás után hosszú időre elfelejtettek gyakorolni: a sorok között olvasás művészetével.

Angelusz Róbert szociológus professzor sokat írt az államszocializmus második, látens nyilvánosságáról, és annak szerepéről a rendszerváltás folyamatában. Pontosan látta, hogy a nyilvánosság nemcsak abból áll, ami kimondható, hanem abból is, ami utalásokban, félmondatokban, hangsúlyokban, kihagyásokban, sőt hallgatásokban válik érthetővé.

A nyolcvanas évek Magyarországának nyilvánossága nem volt szabad nyilvánosság. De volt benne egy fontos tapasztalat: az emberek tudták, hogy a hivatalos, a deklarált mondat és a valóság nem ugyanaz. Hiába mondták be a tévében vagy rádióban!

És talán itt kezdődik a mi mai problémánk.

Mert ha megkérdezik tőlem, hogy jobb vagy rosszabb helyzetben van-e ma a magyar nyilvánosság, mint harmincnyolc évvel ezelőtt, akkor azt kell mondanom a tudományos vizsgálódások alapján, hogy sok tekintetben rosszabb helyzetben van.

Tudom, milyen erős mondat ez. Tudom, hogy első hallásra provokatívnak tűnhet. Hiszen ma nincsenek ugyanazok a tiltások, nincsen ugyanaz az egypártrendszer, nincsen az a típusú klasszikus, nyers állami cenzúra, amelyet a késő Kádár-korban ismertünk. Ma elvileg több a csatorna, több a platform, nagyobb a sebesség, több a hozzáférhető tartalom. Ma egyenesen információs kakofónia van.

De a nyilvánosság minőségét nem a csatornák száma dönti el.

A szabadság ugyanis nem azonos a zajjal. A pluralizmus pedig nem azonos a tartalombőséggel.

És ami a legfontosabb, sajtó jelenléte nem azonos a sajtó szabadságával.

A nyolcvanas évek végén a rendszer már repedezett. A hatalomnak még volt ugyan ereje, de már fogyott az önbizalma. A hivatalos beszédmód még létezett, de már nem tudta teljesen uralni a valóságot. A szerkesztőségekben, az olvasók fejében, a rádióhallgatók reflexeiben már működött valami: az összevetés képessége. Az emberek nem hittek el mindent elsőre. Értelmeztek. Mérlegeltek. Gyanakodtak. Tudták, hogy a szöveg mögött is van jelentés – ahogy erre Angelusz Róbert a Láthatóság görbe tükrei című művében is utal.

Ma ehhez képest egy sokkal kifinomultabb rendszerben élünk. Olyanban, ahol a nyilvánosság torzításához már nincs szükség minden mondat előzetes ellenőrzésére. Elég a tulajdonviszonyokat átrendezni. Elég a közpénzeket szelektíven elosztani. Elég a reklámpiacot politikai logika szerint szervezni. Elég a közmédia intézményeit kiüresíteni. Elég azt elérni, hogy sok szerkesztőségben már ne is kelljen telefonálni: a mondat még meg sem születik, de a szerkesztőség tudja magáról, meddig mehet el.

A mai magyar nyilvánosság egyik kulcsszava a koncentráció. A KESMA ezért lett a korszak egyik meghatározó jelképe. Nem pusztán azért, mert nagy, hanem azért, mert jól mutatja, milyen mélyen átalakult a médiaszerkezet. A fontosabb hazai és nemzetközi monitorok visszatérő megállapítása, hogy Magyarországon a médiapluralizmust különösen nagy kockázat terheli a tulajdonosi koncentráció, a politikai függetlenség gyengesége és az állami hirdetések torzító szerepe miatt. Az Európai Bizottság 2025-ös jogállamisági jelentése azt rögzíti, hogy az állam továbbra is a reklámpiac messze legfontosabb szereplője, a jelentős állami források pedig jellemzően kormányközeli médiához áramlanak.

És itt kell beszélnünk a közmédia helyzetéről is.

Mert minden politikai rendszer sokat elárul magáról azzal, hogyan bánik a saját közszolgálati médiájával. A közmédia elvileg NEM a kormányé. Nem a mindenkori többségé. Nem egy kommunikációs vezérkar meghosszabbított karja. A közmédia elvileg a polgároké kellene, hogy legyen: a kormánypártiaké és az ellenzékieké, a bizonytalanoké és az érdekteleneké, a fővárosiaké és a vidékieké, a fiataloké és az időseké.

Ha azonban a közmédia tartósan nem tudja meggyőzően betölteni a kiegyensúlyozott, pluralista és minden állampolgárhoz egyformán szóló közszolgálati szerepét, akkor nem egyszerűen szakmai vitáról van szó. A 2025-ös Rule of Law jelentés szerint nem történt előrelépés sem a közszolgálati média függetlenebb irányítása, sem a szerkesztői autonómia megerősítése terén; a Media Pluralism Monitor pedig továbbra is nagyon magas kockázatú területként kezeli ezt, és úgy fogalmaz, hogy a magyar közszolgálati média pénzügyileg a parlamenti többségtől függ, politikai érdekek által befolyásolt, és beszámolóiban szélsőségesen elfogultnak érzékelik.

A politikai elfogultság persze nem magyar sajátosság. Minden társadalomban léteznek világnézeti alapon szerveződő sajtótermékek. Lehetnek konzervatív lapok, liberális lapok, baloldali lapok, jobboldali lapok. Ezzel önmagában nincs semmi baj. A demokrácia nem steril semlegességet jelent, hanem nyílt és tisztességes versenyt az értelmezések között.

A baj ott kezdődik, amikor az elfogultság nem egyes szerkesztőségek karakterjegye, hanem a teljes nyilvánosság szervezeti feltételévé válik. Amikor nem az a kérdés, hogy egy lapnak van-e markáns hangja, hanem az, hogy marad-e egyáltalán elég tér a független, ellenőrző, tényalapú újságírás számára. Amikor már nem a vita hevessége a gond, hanem a vita feltételeinek beszűkülése.

És van valami, amiről keveset beszélünk, pedig talán ez a legpusztítóbb. Az öncenzúra.

A cenzúra látványos.	Az öncenzúra halk.
A cenzúra betilt.	Az öncenzúra megelőz.
A cenzúra kívülről jön.	Az öncenzúra beköltözik az emberbe.

Odaköltözik a mondat elé, és azt mondja: ezt inkább ne így. Ezt most ne te. Ezt majd máskor. Ezt egy fél mondattal gyengébben. Nem biztos, hogy szükséges.

És egyszer csak azon kapják magukat újságírók és mi tudósok, hogy már nem azt írjuk, amit tudunk, hanem azt, aminek még nincs túl nagy ára.

A tudomány nyelve erre használhat elegáns kifejezéseket: beszélhetünk anticipált szankcióról, alkalmazkodási kényszerről, intézményi függésről vagy önkorlátozó szerepértelmezésről. A médiahelyzetet vizsgáló jelentések rendre arra jutnak, hogy a politikai és gazdasági nyomás nemcsak közvetlen beavatkozásokban mérhető, hanem a szerkesztőségi autonómia szűkülésében, az információhoz való hozzáférés korlátaiban és a szakmai bizonytalanság növekedésében is. Az Európai Bizottság 2025-ös jelentése külön is rögzíti, hogy újságírókra és médiaszereplőkre nehezedő nyomás nem csökkent, hanem nőtt, miközben az információszabadság érvényesítése is korlátozott maradt. Vagyis a szabadság lassú, de megállíthatatlan erózióját látjuk a szemünk előtt kibontakozni.

És ettől lesz a mai helyzet bizonyos értelemben rosszabb, mint a rendszerváltozás előtti utolsó évek. Mert akkor tudtuk, hogy a szabadság az, ami hiányzik. Ma gyakran azt hisszük, hogy ez megvan, miközben egyre szűkül körülöttünk. Akkor a nyilvánosság korlátozottsága nyilvánvalóbb volt. Ma a korlátozás piaci logikának, technológiai fejlődésnek, médiaversenynek, nézettségi racionalitásnak álcázza magát. Akkor a sorok között kellett olvasni. Ma sokszor már azt kell észrevenni, hogy bizonyos sorok (szerkesztőségek, sőt gondolatok) eleve hiányoznak.

Március 15-én ez különösen fontos tanulság.

Mert hajlamosak vagyunk a sajtószabadságot történelmi relikviaként kezelni. Mint egy gyönyörű, vitrinbe zárt örökséget. Mint egy ünnepi mondatot. Esetleg egy kokárdára tűzhető eszmét. Pedig a sajtószabadság nem emléktárgy.

A sajtószabadság ELVILEG a napi gyakorlat.

Kiszámítható és politikailag nem szelektív finanszírozási környezet.

Szakmai autonómia.

És mindenekelőtt: bátorság.

Bátorság kérdezni akkor is, amikor azt sugallják, hogy a kérdés fölösleges. Bátorság ellenőrizni akkor is, amikor azt várják, hogy csak közvetítsünk. Bátorság pontosnak maradni akkor is, amikor a pontosság kényelmetlen.

És bátorság kimondani azt is, hogy a magyar nyilvánosság problémái nem pusztán hangulati vagy szakmai természetűek, hanem mélyen gyökerező szerkezeti, azaz rendszerproblémák. A fontosabb médiamonitoring-jelentések évek óta ugyanazokra a kockázatokra figyelmeztetnek:

1. a koncentrált médiatulajdonra,
2. az állami hirdetések torzító szerepére,
3.  a közszolgálati média korlátozott függetlenségére, valamint arra, hogy
4. a politikai és gazdasági függések önkorlátozást is termelnek a rendszerben.

A már emlegetett Media Pluralism Monitor 2025 magyar országtanulmánya éppen a médiapiaci pluralizmus és a politikai függetlenség területén fogalmaz különösen élesen. Nem egyszerűen problémát, hanem reparálhatatlan rendszert ír le.

Nem azért fontos ezt kimondani, hogy ünnepi alkalommal is ítélkezzünk. Hanem azért, mert a pontosság ezt kívánja. A sajtószabadságot nemcsak eszmeként kell tisztelnünk, hanem mérhető intézményi állapotként is szemlélnünk kell. Mondhatnánk úgy is, hogy tudományosan mérhető indikátorként.

És a rendelkezésünkre álló monitorok, országjelentések és szakmai értékelések ezen a ponton sajnos egyáltalán nem megnyugtató képet rajzolnak elénk. A Riporterek Határok Nélkül 2025-ös indexében Magyarország a 68. helyen állt a 180 vizsgált ország közül, miközben az RHN külön is kiemeli a politikai, gazdasági és szabályozói nyomás szerepét, valamint a KESMA-központú koncentrációt.

De március 15-én nem szabad csak a leépülésről beszélni. Mert ez a nap nemcsak figyelmeztet, hanem kötelez is.

• Arra kötelez, hogy ne keverjük össze a lojalitást a hazaszeretettel.
• Arra kötelez, hogy ne fogadjuk el természetesnek a függést.
• Arra kötelez, hogy ne mondjunk le a valóság közös minimumáról.

Mert a sajtó története nemcsak az elhallgattatás története. Hanem az ellenállásé is. Azoké, akik újra és újra megpróbálták kiszabadítani a tényeket a hatalmi használat fogságából. Azoké, akik megírták, amit meg kellett írni. Akik rákérdeztek arra, amire nem illett. Akik akkor is ragaszkodtak a dokumentált valósághoz, amikor ezért nem jutalom, hanem támadás járt.

Nekünk ma talán az a feladatunk, hogy újra megtanítsuk a társadalmat különbséget tenni hír és hirdetmény, tájékoztatás és propaganda, vita és vezényszó, sokszínűség és központosított hangzavar között.

Ez ugyanis a demokratikus minimum.

Mert amikor a sajtószabadságról beszélünk, valójában a közös valóság védelméről beszélünk. Arról, hogy képes-e még egy ország ugyanazokat a tényeket látni. Egyáltalán vannak-e még tények, vagy már csak állítások. Arról, hogy lehet-e még értelmesen vitatkozni, ha már a vita közös alapjai is szétmállanak. Arról, hogy marad-e még hely, ahol a kérdésnek van tekintélye, és nem csak a hangerőnek.

Én ezért ma nemcsak emlékezni szeretnék, hanem figyelmeztetni is.

Arra, hogy a nyilvánosság leépülése ritkán történik egyetlen látványos pillanatban. Inkább szépen lassan. Adminisztratívan. Üzletszerűen. Fárasztó, de hatékony aprómunkával. Egy frekvenciával itt, egy tulajdonosváltással ott, egy állami hirdetéssel amott, egy elhallgatott interjúval, egy meg nem írt mondattal, egy megszokottá váló önkorlátozással. És mire a társadalom észreveszi, már nem az a kérdés, hogy lehet-e beszélni, hanem az, hogy maradt-e még olyan tér, ahol a beszédnek következménye és súlya van.

Ha van ünnepi kívánságom ezen a napon, akkor csak ennyi:

Legyen újra olyan ország Magyarország,

1. ahol az újságíró nem a hatalom közvetítője, hanem ellenőrzője;
2. ahol a közmédia valóban köz, és nem eszköz;
3. ahol a politikai meggyőződés nem előfeltétele, hanem tárgya a vitának;
4. ahol a függetlenség nem hősi kivétel, hanem szakmai minimum;
5. és ahol nem kell többé a sorok között olvasni ahhoz, hogy megértsük, mi történik velünk.

Egyszóval legyen olyan hely, ahol a politikus rosszul érzi magát, ha kérdezik, mert kérdezik! Akkor is, ha nem akarja!

Mert 1848 tanulsága nem az, hogy egyszer már VOLT bátorságunk.

Hanem az, hogy a szabadságot minden nemzedéknek újra ki kell mondania a saját maga nyelvén.

Nekünk ma ez a nyelv a pontos szó, a tisztességes mondat, a dokumentált tény, a fel nem adott kérdés nyelve.

Ezt a nyelvet kell megőriznünk, és ha kell, újra megtanulnunk, sőt meg kell tanítanunk a fiatalok számára! A kritikus gondolkodásból lesz ugyanis a kérdés. A kérdésből a gondolat. A gondolatból pedig a demokrácia.

Nem kívánok mást 1848. március 15-ét és a sajtószabadságot ünnepelve, minthogy egy olyan országban éljünk, ahol a társadalomtudós nem ünnepi beszédet mond, mert olyan a helyzet, hanem unalmas tanulmányokat ír a demokratikus államrezon működéséről!

Kívánom, hogy soha többet ne kelljen a sorok között olvasnunk.

Aranytoll Életmű-díj:
A MÚOSZ Elnöksége és Választmánya 1978-ban határozta el, hogy több évtizedes újságírói pályafutásuk alatt érdemes és kiemelkedő munkát végzett kollégáinknak életművük elismeréseként Aranytollat adományoz. Egy 2021-es módosítás után az Aranytoll Életmű-díj nevet kapta ez a kitüntetés. A díjat
minden évben a Magyar Sajtó Napján adjuk át az Aranytoll Bizottság javaslata és a MÚOSZ
elnökségének közös döntése alapján. Idén 24 ajánlás érkezett, közülük öten vehették át a díjat.

Aranytoll Életmű-díjban részesültek:

• dr. Halász Géza
• Kellei György
• Németh Péter 
• Orbán Györgyi
• Szigeti Tamás

Minden díjazottat egy pályatársa méltatott. Laudációjukat az alábbiakban olvashatják.

dr. Halász Géza

Halász Géza évtizedek óta a barátom. Barátságunk akkor kezdődött, amikor Géza még a Magyar Televízió ifjúsági szerkesztőségének munkatársa volt, és mint ilyen, csoportvezető lett a Diákújságírók és Rádiószerkesztők nyári táborában, és ebben a minőségében éveket dolgoztunk együtt. Később visszatért az alma materbe, a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemre tanársegédnek. Programozást, üzleti informatikát, később multimédia tantárgyat oktatott, és folytatta munkáját az egyetem lapjánál, a Közgazdásznál, ahol már diákkorában is karikatúrákat készített.

Mindezek csak előzményei voltak annak, hogy igazán magára találjon a számítógépes grafika kreatív világában. Ebben a művészeti ágban tudta igazán kibontakoztatni, ábrázolni azt a világot, amit mindig is fontosnak tartott: mindennek a színét és a fonákját is megmutatni. Átszőve azzal a finom humorral, (és nem viccel), ami mindig is Géza sajátja volt.

Az alkotó tevékenységen túl, mint a MÚOSZ Karikatúra Szakosztályának elnöke nagyon sokat tesz a hazai karikatúra kultúra megismertetéséért, elismertetéséért, a karikaturisták helyzetének javításáért. Kiállításokat, pályázatokat szervez. Karikatúra blogot indított az eMasán, később internetes szakosztályi portált alakított ki, mely ma is a szakma kiállító- és vitafóruma.

Alkotásai többek között az Újnépszabadság című online lapban, a Magyar Nemzet Lugas című mellékletében láttak napvilágot. Mára mindkét lehetőség megszűnt. Egyik kezdeményezője és szerkesztője volt a sajnos rövid ideig megjelenő Ludas Mátyás című hetilapnak, ami a hajdani Ludas Matyi nyomdokaiba léphetett volna, és munkát, megjelenést készült biztosítani humoros írásoknak, karikatúráknak. Művei, karikatúrái megtekinthetők a Halász Géza show című honlapon

Frank Iván újságíró, szerkesztő

Kellei György

Kellei Györgynek még éppen egy éve van a 80. előtt. Az 1980-as évektől, az akkor 70 ezer fölötti példányszámú Veszprémi Napló főállású munkatársa 21 éven át. (Sajnos a lap példányszáma és tartalmassága mára óriásit zuhant!)

A napilap meghatározó rovatvezetőjeként élénk figyelemmel kísérte a megye szellemi, kulturális értékeit. Újságíró stúdiót vezetett, kezdőket mentorált évtizedekig… Tekintélye magasra szökött az olvasók körében is! Jómagam hallottam: „Csak „A Kellei” jegyzeteiért járatom a lapot!” Hogy miben rejlett népszerűsége? Nem volt poénvadász, de annál inkább lényeglátó, intellektuális, finom humorral megáldott, érzékenyen figyelő író.

44 könyve jelent meg: novellák, elbeszélések, kisregények, regények, művészportrék, tanulmányok, esszék, jegyzetek, monográfiák. Ebből 22 a bűnügyi kötet. S mintegy háromszáz kriminovellát írt színházkritikái mellett. Díjakat is kapott!

Krimijeiben az elkövetők szuper alibijük ellenére is sorra lebuktak. Megmenekült a gyanúba került ártatlan! Elbukott a gonosz! A hitvány bűnöst, a csavarosnak vélt esze, rafinériája sem menthette meg az elszámoltatástól, mert Kyr főfelügyelő figyelmét – akinek bőrébe Kellei rendre belebújt – a világon semmi, de sem-mi nem kerülte el.

Direkt módon nem politizált sosem, de tárgyilagos, szókimondó maradt minden tekintetben, akit az igazság kiderítésének morális motivációi izgattak. Kellei nyugodt habitusa ellenére, amíg kezébe tollat tud venni, fáradhatatlanul mondani fogja a magáét. Köszönet a tisztelt döntnököknek, hogy méltónak találták a díjra Kelleit! S kedves Gyuri, balesetem miatt devecseri otthonomból küldöm gratulációmat.

Mátrainé Mester Katalin

A méltatást Mátrainé Mester Katalin, Földes Anna interjú-díjas MÚOSZ-tagunk írta, aki sajnos nem tudott a helyszínen lenni, ezért Ónody-Molnár Dóra olvasta fel a laudációt.

Németh Péter 

Németh Péter sportújságíróként kezdte pályáját, már ekkor a sport világán túli társadalmi kérdések és a közélet foglalkoztatta. 1989-ben a privatizált Magyar Hírlap szerkesztőségében munkatársai bizalmából lett főszerkesztő. Ettől kezdve már egy vezető napilap élén bizonyíthatott.

Később a Nap TV főszerkesztőjeként, majd a Postabank sajtóholdingjának vezérigazgatójaként több lap – köztük a Magyar Nemzet és a Kurír – tartozott a felelősségi körébe. 1999-től a Népszava publicisztikai rovatvezetője, majd főszerkesztő-helyettese, 2002-től pedig főszerkesztője lett. Amikor a szerkesztőség új tulajdonosokhoz került leváltották, de ezután is rendszeresen publikált a lapban.

Jól mutatja szakmai rátermettségét, hogy amikor a Független Hírügynökség vezetőjeként egy  kisméretű szerkesztőségből épített elismert, pártoktól elkötelezettségmentes, riportokra és interjúkra épülő műhelyt. Amikor a szerkesztőség megszűnt, gondoskodott arról, hogy egyetlen kollegája se maradjon munka nélkül.

A tulajdonosváltások és személyi döntések közepette is visszahívták a Népszavához, mert benne látták azt a szerkesztőt, aki, a jobboldali politikai ellenszélben is képes a kritikus, de nem pártkötődésű, baloldali értékeket vállaló Népszava működtetéséére.

A tulajdonosváltások és személyi döntések közepette is visszahívták, mert benne látták azt a szerkesztőt, aki a fideszes ellenszélben is képes a kritikus, de nem pártkötődésű, baloldali-szociáldemokrata értékeket vállaló Népszava működtetésére.

A Fidesz 2010-es hatalomra kerülése után évekig tartó gazdasági és politikai nyomás mellett is életben tartotta a több mint 150 éves baloldali napilapot. Az általa vezetett szerkesztőség ma egyetlen ellenzéki, független napilapként vív élethalálharcot, miközben Németh Péter főszerkesztőként rendszeresen jelentkezik elemző publicisztikákkal és fontos szereplője a politikai elemző műsoroknak.

Mindezért újságírói és főszerkesztői pályája egyaránt méltóvá teszi a MÚOSZ Aranytoll Életmű-díjra​.

Somfai Péter, a Klubrádió szerkesztője

Orbán Györgyi

Gyertya, zsineg és svájci bicska. 1991-ben, amikor Orbán Györgyit a Magyar Rádióban kinevezték balkáni tudósítónak, édesapja ezt a három dolgot ajánlotta, hogy mindenképpen vigye magával.  Mi is kellhet még egy háborús övezetben? Mondjuk még egy riportermagnó, a többi nem is nagyon fontos. Már ami a holmit a tárgyakat illeti, ami viszont elengedhetetlen a szakmai elkötelezettség mellett az a nyelvtudás és a táj, vagy az érintett országok ismerete, szeretete.

Az pedig már a 70-es években megszületett, mert többször járva az akkori Jugoszlávia városaiban, valósággal beleszeretett a Balkán világába, az ott élő népek kultúrájába. Megtanulta a szerb-horvát nyelvet – erről azt mondta egy interjúban, mi az nekem az arab és a héber nyelv után, és mert a kollégák között nem volt „jugoszlávos” – ő ment oda tudósítani. Az újabb nyelv és az újabb szaktudás tovább gazdagította azt a szellemi és tapasztalati muníciót, amit addig szerzett.

Az ELTE Bölcsészettudományi Karán magyar-történelem-orientalisztika szakon diplomázott, majd egy évig tanult tovább Kairóban az Al Azhar Egyetemen. 1971-ben lépett be a Magyar Rádióba, ahol hírszerkesztő, majd turnusvezető, a krónikák szerkesztője, műsorvezetője volt 29 évig.

Dolgozott a Magyar Televízióban is, a többi között B.Révész László Családsirató című 1993-as dokumentumfilmjének vukovári, borovo-seloi forgatását szervezte. Akkor már harmadik éve naprakészen tájékoztatta a hazai közönséget a háborúról. Sok helyen megfordult, nem egyszer életveszélyes zónákból küldte a tudósításait. Járt Belgrádban, Ljubljanában, Vukováron, Zágrábban, Zadarban, Sibenikben , Splitben és Dubrovnikban, majd 1992- ben, amikor kirobbant a fegyveres harc Bosznia-Hercegovinában, Szarajevóból és Mosztárból is ő tudósított.

A rádiós munka után Izrael budapesti nagykövetségén 5 évig sajtótitkár és szóvivő volt. Ezt követően tíz évig dolgozott, mint nyugdíjas az MTI kulturális szerkesztőségében. Gazdag életművével kiérdemelte, hogy bekerüljön az Aranytoll-díjasok sorába.

A méltatást Rózsa Péter írta, aki sajnos nem tudott a helyszínen lenni, ezért Ónody-Molnár Dóra olvasta fel a laudációt.

Szigeti Tamás

Szigeti Tamást 49 éve, a Práter utcai szakiskolában ismertem meg, ahol idejekorán feltűnt különös intelligenciája, kapcsolatteremtő készsége. Azután a Hírlapkiadó vállalat Kertészet Szőlészet c. lapjának fotográfusaként találkoztam vele a Gyulai Pál utcai fotólaborban.

A MUOSZ akadémiájának elvégzését a Magyar Hírlap fotóriporteri-, majd fotórovat-vezetői és képszerkesztői pozíciója követte. Majd a Best Magazin, a 168 Óra és a Figyelő képszerkesztőjeként dolgozott. Az utóbbi 14 évben a Magyar Tudományos Akadémia eseményeinek és személyiségeinek megörökítője. Munkásságát számos Sajtófotó-pályázati díj, valamint a Balogh Rudolf-díj fémjelzi. A Magyar Fotóriporterek Társaságának elnökeként, a Magyar Sajtófotó-kiállítás kurátoraként temérdek időt és energiát áldozott, és áldoz a magyar fotográfiáért. De a nemzetközi porondon is képviseli az országot: a Cseh Sajtófotó Pályázat zsűritagjaként..

Csak néhány képét említem: ARChívum című – folyamatosan készülő – anyaga remek portrésorozat és időutazás, a kulturális és politikai élet szereplőivel. Yousuf Karsh – világhírű portréfotós arcát legtöbben Tamás, róla készült képéről ismerjük. Yehudi Menuhinról született talán legérzékenyebb profilképe.

Amikor épp nem a Tudományos Akadémián dolgozik, akkor a Bálint György Újságíró Akadémia fotóriporter-képzésén tanítja a sajtófényképezést – Szarka Klárával. Igazán nagyszerű eredményekkel. Tanítványaik rendszeresen szerepelnek  a magyar-, és a világ sajtófotó-pályázatai díjazottjainak sorában. Idén pédául a Pictures of the Year viadalon nyert első díjat Melegh Noémi Napsugár, akinek ezúton is gratulálok!

Mialatt ezeket az adatokat írtam, eszembe jutott egy jelvény, a TEMU-n láttam. Ez volt rajta a szöveg:
“Ez mind szép, de mutasd az adatot!” Úgyhogy mesélhetném napestig közös, MagyarHírlapos és más történeteinket, sorolhatnám remek tulajdonságait. Nem teszem, mert ez a temérdek, nagyszerű adat, többet mutat mindennél. Ígyhát jószívvel javasoltam Szigeti Tamást a patinás Aranytoll-díjra.

A laudációt Gáti György írta, aki nem tudott jelen lenni, ezért felkérte Bánkuti András fotóriporter kollégáját a méltatás felolvasására.

Ónody-Molnár Dóra felolvasta Szigeti Tamás köszöntő sorait

Tisztelt elnök asszony, kedves Ilona, tisztelt megjelentek, igazi öröm és megtiszteltetés, hogy 2026-ban elnyertem a Magyar Újságírók Országos Szövetsége Aranytoll Életmű-díját.

A MÚOSZ Elnöksége és Választmánya 1978-ban határozta el, hogy Aranytoll Életmű-díjat alapít. Éppen időben, hiszen én 1979-ben lettem a MÚOSZ tagja.

Így elmondhatjuk magunkról, az Életmű-díj meg én, hogy az elmúlt közel ötven évben, együtt cseperedtünk. 

Az Életmű-díj az újságírói hivatás nagyon magas presztizsű elismerésévé vált, én meg, az akkori pályakezdő, immár érett, talán egy kissé túlérett fotóriporter – vagy ahogy mi szeretjük mondani – kamerával dolgozó újságíró, ez alatt a majdnem ötven év alatt, elnyerhettem ezt a díjat.

Tolulnak elő az emlékek, a gondolatok, az érzések. Sajtófotó pályázatokról és kiállításokról, a Bálint György Újságíró Akadémia évfolyamairól és szerkesztőségekről. Sajnos azon médiumok egyike sem létezik már, amelyeknél fotóriporteri vagy képszerkesztői pályafutásom legfontosabb éveit töltöttem. Bízom benne, hogy megszűnésük és az én ottlétem között nem volt semmilyen közvetlen összefüggés!

Igen nagy önfegyelmet gyakorolva, megkímélem az itt ünneplőket, hogy a fentieket írásban részletezzem. 

Szóban pedig nem mondhatom el mindazt, ami kavarog bennem, mert, a munkám miatt, sajnos nem vehetek részt a mai ünnepi díjátadón.

Ezért nem is teszek mást, mint megköszönöm Gáti György fotóművész-fotóriporternek az ajánlást.

Nagyon köszönöm az Aranytoll Bizottság tagjainak, hogy támogatták a jelölésemet és köszönöm a MÚOSZ Elnöksége tagjainak, hogy érdemesnek tartottak a díjra. 

Magyar Sajtódíj
E díjat 2019-ben alapította a Magyar Újságírók Országos Szövetsége. Ez egy olyan szakmai díj, amely a legmagasabb színvonalú újságírói teljesítményt nyújtó sajtómunkások és alkotóközösségek elismerésére hivatott, a megelőző év kiemelkedő alkotása alapján. Évente három díjat adományoz a szövetség.

Idén 20 jelölés érkezett. A kuratórium döntése alapján Magyar Sajtódíjat kapott:

• Gergely Zsófia
• Vörös Szabolcs
• az RTL Házon kívül című műsorának szerkesztősége
  

Gergely Zsófia  

Használja a politika a gyerekeket.
Rühös lett egy rab a tököli fiatalkorúak börtönében.
„Azt mondta, húzzam le a nadrágomat”
Kamaszként férjhez mentek. (Így már nagykorúként bátran kivihette őket a nevelőotthon vezetője „konszenzuális” szexre.)
,Kormányzati szinten tudtak Juhász Péter Pál gyanús kapcsolatáról több kiskorúval.
„A nyakamnál fogva Károly bácsi felbaszott a falra”..
Lieblingek, kápórendszer és otthon dolgoztatott kollégák – így vezette Juhász Péter Pál a Szőlő utcai javítóintézetet.
Hirtelen eltüntették Juhász bizalmi embereit a Szőlő utcai javítóintézet honlapjáról.
Azért lehetett ezeket megcsinálni, mert megszűnt a megfelelő kontroll.

Szabó Gábor, a HVG volt újságírója

Vörös Szabolcs  

Vannak újságírók, akik a híreket közvetítik, és vannak, akik a valóságot hozzák közelebb – néha olyan közel, hogy az már fáj. Vörös Szabolcs, a Válasz Online munkatársa az utóbbiak közé tartozik. Egy olyan korban, amikor sok újságnak a vélemény szent, a hír pedig vagy szabad vagy nem, amikor szenzációszámba megy, hogy interjút adnak egy “ellenséges újságírónak” , Szabolcs a terepmunka, a közvetlen tapasztalás és a klasszikus értelemben vett tudósítás méltóságát képviseli.

Pályafutása során megmutatta, hogy a magyar újságírás nem ér véget az országhatároknál. Legyen szó az ukrajnai frontvonalról, a Közel-Kelet puskaporos hétköznapjairól vagy a magyar vidék eldugott történeteiről, ő nem csupán ott van, hanem lát és láttat.

Kettős fegyverzete van: pontos, sallangmentes mondatok és a mély empátiáról tanúskodó fotográfia. Képei nem illusztrációk, hanem sűrített sorsok, amelyek akkor is mesélnek, amikor a szavak már elfogytak.

Szabolcs munkássága a bizonyíték arra, hogy a minőségi újságírás elpusztíthatatlan. Tudósításai, noha természetesen pontosak és tényszerűek, többet adnak: az olvasó maga is megérezheti, átélheti, Szabolcs lencséjén és tollán át a valóságot.

Ez a teljesítmény és szakmai integritás nemcsak nekünk, magyar olvasóknak tűnik fel. Amikor az ukrán elnök hivatalában szétnéztek, hogy ki Magyarországon az a hiteles és független újságíró, akinek lehet interjút adni, és járatos az ukrajnai háború dolgaiban is, ráadásul kellően elismert és jónevű a magyar olvasók előtt, nem is volt kérdés, hogy Vörös Szabolcs kapott lehetőséget.

Ez a példamutató teljesítmény teszi őt érdemessé arra, hogy a legnagyobb presztízsű magyar szakmai kitüntetésben részesüljön.

Dr. Ésik Sándor ügyvéd, a Diétás Magyar Múzsa szerkesztője

RTL Házon kívül szerkesztősége

A NER 16. évében vagyunk, a párhuzamos valóságok korában, ahol olyan embereket hívnak újságíróknak, akik az újságírás legalapvetőbb szabályait sem tartják be. Már nem tudom, mikor történt meg ez a határátlépés, mindenesetre most már bőven benne vagyunk. Maradtak viszont még olyan helyek, ahol pontosan tudják, mi az újságírás, mi egy újságíró felelőssége, hogy miként kell tisztességesen űzni ezt a szakmát. Ilyen a Házon Kívül szerkesztősége is. 

A műsorban tavaly összesen több mint ezer órányi riport ment le, hétről hétre, minden vasárnap, amit hetente több mint félmillió ember nézett meg. Nagyon nehéz egyet is kiemelni közülük, és nem azért, mert már csak néhány percnyi időm maradt, hanem mert ez az a műsor, ahol ha egy riport nem jó, akkor nem mehet le. Ebben nincs kompromisszum. Ha nem jó, nem megy adásba. És akkor addig dolgoznak rajta, amíg nem felel meg a legmagasabb szakmai sztenderdeknek. 

De talán nem is ez a legnagyobb erőssége a szerkesztőségnek. Tavaly lett 20 éves a műsor, és bár a szerkesztőségen belül többen már a műsor kezdete előtt is újságírók voltak, még mindig olyan szenvedéllyel és olyan alázattal dolgoznak, mintha tegnap kezdték volna. A szerkesztőség minden tagja egytől egyig szereti a szakmáját, szereti, amit csinál – még mindig, sokan 20 év után is. És ez minden napban ott van, minden riportban ott van, minden adásban ott van. Megtiszteltetés, hogy velük dolgozhatok

Oroszi Babett újságíró, az RTL munkatársa

Vastoll-díj

A MÚOSZ Elnöksége 2018-ban hozta létre a szövetség Vastoll-díját, amelyet sok évtizedes újságírói munkásságukért és a MÚOSZ iránt tanúsított hűségükért azoknak a tagtársaknak adományozunk, akik betöltötték 90. életévüket. Idei díjazottjaink:

• Bubor Gyula
• Diósdi László
• Fejes István
• Kósa Judit
• Trencsényi Imre
  

Bubor Gyula újságíró, felelős szerkesztő, aki pályáját 1959-ben a Szolnok Megyei Néplapnál kezdte, később dolgozott a Petőfi Népénél, majd 1992-es nyugdíjazásáig a Hírlapkiadó Vállalat üzemi lapjának felelős szerkesztője volt. Nyugdíjazása után is aktív szerző maradt. Bubor Gyula 69 éve tagja szövetségünknek.

Diósdi László, aki 67 éve tagja a MÚOSZ-nak, ő maga nem tudott részt venni a rendezvényen, ezért Kaiser Ottó, Aranytoll Életmű-díjas méltatta:

„1959 – 2026: hatvanhét év. Ennyi ideje vagyok tagja a Magyar Újságírók Országos Szövetségének. Ebből a hatvanötből több mint ötven esztendeig voltam jelen aktívan a magyar újságírásban.
Pályám első harminc évének szinte minden perce a Népszavához kötődik.
Gyakornok, belpolitikai munkatárs, külpolitikai főmunkatárs, belpolitikai majd társadalompolitikai rovatvezető, Rózsa Ferenc-díj, s végül főszerkesztő-helyettesi stallum. Ez volt az út. Úgy tudom,  a világháború utáni Népszavánál rajtam kívül más ilyen teljes ívű utat nem járt be. Olyan volt, mint nagyzenekarban egy ideig minden hangszeren játszani, hogy végül megkapd a nagy esélyt a vezényléshez is.
Nyugdíjazásomat magam kértem,mert már 1989-ben látható volt: életemet éles cezúrával metszi ketté az idő.
A második pályaszakasz kezdeti évei keservesen nehezek és nem egyszer megalázóak voltak. Önzetlen baráti segítséggel kerültem az Alexandra Kiadó vonzásába, ahol a könyv- és folyóirat-szerkesztői munka feltétele mindössze a hivatástudat, a szorgalom és a minőség volt. Aranyévek voltak. Köszönet érte innen is.
Ennyi volt az életem.
Most, hogy megkaptam a Vastollat különös kérdés mocorog bennem: vastoll egy digitális korban? – Miért is ne? Imponálóan tömör összefoglalása ez azoknak a változásoknak, amelyek az elmúlt negyven-ötven évben a sajtóban végbementek Köszönöm,hogy annyi év elteltével is gondoltatok rám. Talán nem is tudjátok,  milyen jól tud esni egy ilyen gesztus.”

Fejes István, aki 66 éve tagja szövetségünknek, ő ezt írta magáról néhány sorban: „Az Ózdi Kohászati Üzemek fordítója voltam, amikor 1960-ban 2 hétre kölcsön adtak az Ózdi Vasas című üzemi laphoz kéziratok javítására. Annak lejárta után ” ott felejtettek”. Gyakornok, majd munkatárs, félév múlva felelős szerkesztő és MÚOSZ-tag lettem. Néhány kísérlet történt, hogy hivatalnokká legyek, ez nem sikerült.  1974-ben meghívást kaptam a Tolna megyei Népújság főszerkesztői munkakörébe.

Nyugdíjasként Pécsre költöztem és élveztem, hogy tucatnyi szerkesztőség „felfedezett” és számtalan felkérést teljesítettem, mint tudósító. Kiemelkedett az Amerikában havonta megjelenő magyar nyelvű KULTÚRA, ahová 10 évig minden hónapban egy kolumna terjedelmű – kifejezetten politikamentes – cikket küldtem, mint a lap „Budapesti tudósítója”. Később megjelent három könyvem, kettő „nyersanyaga” a gépemben van, de 91 évesen a megírására már nem vállalkozom.”

Kósa Judit, 64 éve tagja a MÚOSZ-nak, ő a következő sorokat juttatta el hozzánk:

„1963-tól a Magyar televízió Lányok-asszonyok rovatánál külsőztem, amikor a Magyar Rádió egyik riportere megbetegedett, és így, őt helyettesítve kerültem a Válaszolunk hallgatóink szerkesztőségébe. Kocsi Ilona – aki ma a MÚOSZ elnöke -, akkor írt rólam és a  műsoraimról. A Válaszolunk hallgatóink szerkesztősége mellett a Rádiószínháznak is készítettem „mikrofonnal írt” dokumentum műsorokat, így kb. 30 mű született.  Kétszer nyertem el a Kritikusok díját, kaptam – többek között – Nívó-díjat is. A Válaszolunk hallgatóinknak szerkesztősége akkoriban általában napi 80-100 levelet kapott. Ezek közül kiemeltem egy olyan levelet, amelyik nagyon megfogott, utána jártam, és végül „Tanuvallomást tettem” címmel készült el a dokumentumjáték, amely a Kritikusok díját is elnyerte.”

Trencsényi Imre, 47 éve tagja a Magyar Újságírók Országos Szövetségének. Az újságírói pályára 1979-ben tanári és dramaturgi előzmények után érkező autodidakta toll- és kameraforgató a ’80-as évek szellemi pezsgésétől megérintve szakmai feladatának tekintette – és tekinti napjainkig – a civil társadalom erősítését, nevezetesen  a társadalmi önszerveződés követendő példáinak felmutatását a kulturális élet minden lehetséges területén az amatőr művészeti mozgalmaktól az éledező népfőiskolákig. Mindezt írásban és beszédes fotóanyaggal alátámasztva.

A MÚOSZ néhány szakosztálya díjat alapított azért, hogy az adott területen kiemelkedő szakmai munkát végző újságíró kollégák munkáját elismerje, és ezt a megbecsülést az évente odaítélt díjjal kifejezze. Az Év Gazdasági Újságírója díjat, amelyet a Gazdasági és Médiatudományi Szakosztály alapított, idén Katus Eszter, az Átlátszó munkatársa nyerte el.

Katus Eszter, az Átlátszó munkatársa

Mi a dolga egy jó gazdasági újságírónak? Egy igazán szép példán keresztül tudom ezt jól szemléltetni. A történet egészen friss. Az ügyben látszólag minden tiszta. A Közbeszerzési Döntőbizottság visszautasította az Integritás Hatóság kezdeményezését, miszerint szeretné megvizsgálni azt a keretszerződést, amelyben a Digitális Kormányzati Ügynökség összesen csaknem 400 milliárd forintért venne szervereket és tárolókat. Szó sem lehet vizsgálatról mondta a Közbeszerzési Döntőbizottság, és azzal érveltek, hogy ebben az ügyben nincs hatásköre az Integritás Hatóságnak, mert egyáltalán nem biztos, hogy uniós pénzeket is használnak majd. És egyelőre amúgy sem költöttek egy fillért sem.

Na, ekkor jön a leleményes újságíró, aki több szellemi, mint fizikai erővel kihúzza a napra az egész történetet. Mert a dokumentumokból egyértelmű, szó sincs arról, hogy az Integritás Hatóságnak csak a már elköltött eurók után lenne joga kutakodni. Másrészt expressis verbis, az van a tenderben, hogy a vásárláskor majd felhasználhatnak akár uniós forrásokat is. Ha Katus Eszter nem ragad klaviatúrát, az egész sztorit valószínűleg soha nem tudjuk meg, mert annyi hasonló van, hogy valójában csak tű van a korrupciós szénakazalban, mondhatni a tűkazalban, vagyis szinte kideríthetetlen, melyik közülük az a 390 milliárdos tétel, ami hiába gyanús, nem vizsgálható.

Érdemes kinagyítani, amit Katus Eszter üzen, van egy állami szervezet, amelyet a korrupció tettenérése érdekében kényszerített Magyarországra az Európai Unió. Ők szagot fognak, mert a 390 milliárd forintos keretszerződés eleve gyanús, hiszen már a konstrukció is úgy bűzlik, hogy szerintem a Holdról is érezni. Na, de van egy másik szervezet, állami, szintén a mi pénzünkből, a neve Közbeszerzési Döntőbizottság, amely eredetileg azért lenne, hogy vigyázzon a pénzünkre, képviselje az érdekeinket, nehogy kifolyjon a tenderes lyukon az állam által tőlünk beszedett és vásárlásra szánt összegnek, a reális árhoz képest mondjuk a duplája, vagyis nekik is örülniük kellene, hogy valaki szimatot kapott, ehelyett elutasítják a kutakodást. Sokkoló. Ilyen történetek tucatjait olvashatják a szerzőtől az Átlátszón. Az Év gazdasági újságírója díjat 2026-ban Katus Eszter, az Átlátszó munkatársa kapja.

Vicsek Ferenc, a Gazdaságpolitikai és Médiatudományi Szakosztály elnöke  

A Virág F. Éva-díj, amelyet a MÚOSZ Kulturális Szakosztálya alapított 1996-ban Virág F. Éva emlékére, a kulturális publicisztika terén kimagasló teljesítményt nyújtó kollégák elismerésére. A díj szimbolikus értéke 1 forint, ami azt fejezi ki, hogy a kulturális kérdésekről író újságírók figyeljék és értékeljék egymás tevékenységét. Az öt főből álló kuratórium az előző év kulturális publicisztikáiból válogatva a díjat évente egy alkalommal ítéli oda.

A díjat idén Warholik Zoltán, a Klubrádió munkatársa kapta.

A szabadság kicsiny szigetei”, a Klubrádió műsorai közt sokan örömmel hallgatják az Ötösök műsorát. Ezek sorából a „Kultúrcsütörtök” szerkesztő-műsorvezetője Warholik Zoltán bravúros sorozatával méltán érdemes a 2025 évi Virág F. Éva díjra.

A tavalyi évben a Rádió centenáriumát nem csupán egyetlen napon, hanem egész műsor-sorozatban ünnepelte Warholik Zoltán. Mintha pályafutása során minden arra predesztinálta volna, hogy ezt a napjainkban szinte lehetetlen feladatot sikerrel megoldja.

Az ő évfolyamával indult el a Média szakos képzés a Szegedi Tudományegyetemen 1990-ben úgy, hogy már írhatott az akkori Magyar Hírlap kulturális rovatának. Azután magazinok, hetilapok, és olyan televíziós műsorok következtek, ahol kulturális műsorokat készített könyvről, színházról, filmekről – Göncz Árpádtól Polcz Alaine-ig, és Törőcsik Mariig talált különleges interjú-alanyokat. Felemelte szavát a médiaszabadságért. Ezért is logikus, hogy rátalált a Klubrádióra, ahol 2019 óta szerkesztője, műsorvezetője több nagyszerű kulturális műsornak. A Klubrádió sok vonatkozásban betölti az egykori Magyar Rádió közszolgálati funkcióit.

Az Hommage az egykori Rádiónak Warholik Zoltán műsor-sorozatában azért bravúros, mert alapos felkészülés után oldottan, az egykori Rádió varázslatos légkörét eleveníti meg sok humorral, anekdotákkal megtűzdelve. Legkitűnőbb kollégáinkat szólaltatta meg, így például a novemberi adásban a két neves rádióbemondóval Zahorán Adrienne-nel és Szalóczy Pállal közösen jutnak el a drámai végkifejletig – a rádióhoz rajongásig ragaszkodó társaink számára ijesztő látvány a barbárul lerombolt rádió, a romhalom – amelyet inkább nagy ívben elkerülnek.

Vámos Éva, a Kulturális Szakosztály elnöke

A Kétfilléres-díj, a karikaturista szakma díja. A MÚOSZ Karikaturista Szakosztálya alapította még 2011-ben. A szakosztály állandó, emblematikus belső szakmai díját évente titkos szavazással dönti el a tagság. A Kétfilléres-díjat idén Kós Mihály kapta.

A zsurnaliszta tradíció szerint kollégákról vagy rosszat, vagy semmit. Ehhez képest rajzoló társa, F.L. így méltatja: „Ritka dolog újat hozni ebben a műfajban. A karikatúra minimál-art vonulatát újítja. Néhány vonal, pötty, színes folt: így teremt karaktert, atmoszférát.
Gyors-reagálásúvá teszi a karikatúrát! Akár a kártyában: a játékos lehív egy lapot közéletünk lepusztult asztalára, és K.M. már le is csapja!” Vajon K. M. elvont transzcendens értékszimbolizációja kiállja-e a politikai korrelációk mentén a magvaváló paradoxonok kontraproduktivitását? Naná! Amin persze átlüktet a látens tagadás finom konnotációja is. Van, aki a tradíciók mentén, a politikai csatákban pozícionálja poénjait. Mások szofisztikáltabb módon üzennek.
K.M. mindkét irányba villantja tollát. A harcos karikatúristák között a civil mentalitást képviseli. De nem futamodik meg arázósabb témáktól sem, egy Woody Allen figurát jelenít meg, aki egy rettenetes háború végén életben marad, és valahogy hősnek nevezik ki. Díjátadóján a félelmetes hadvezér, így méltatja: „Te, aki a Halál képébe nevettél!” Mire hősünk: „Hát én tulajdonképpen csak hátul álldogáltam, s diszkréten nevetgéltem.”

Kós Misi ilyen leleményes egyszerűséggel kommentálja mindennapi szorongattatásainkat karikatúráival, és örömmel követjük az általa megrajzolt világba.

Halász Géza, a Karikaturista Szakosztály elnöke, Aranytoll Életmű-díjas kollégánk

A Földes Anna interjú-díj: Földes Anna előbb az Irodalmi Újság, majd évtizedeken át a Nők Lapja munkatársaként több ezer interjút készített művészekkel, tudósokkal és közemberekkel. Nemcsak művelte az interjúkészítést, de tanította is: 17 éven át a MÚOSZ Bálint György Újságíró Akadémia igazgatójaként, illetve tanáraként is tevékenykedett. Munkásságát a szakma Rózsa Ferenc-díjjal és Aranytoll-díjjal ismerte el.

A díjra olyan, írásos formában elkészített interjúval lehet pályázni, amely a díjátadást megelőző évben készült és jelent meg a nyomtatott vagy elektronikus sajtóban. A pályázatokat idén is egy – Földes Anna családja által felkért – háromtagú szakmai kuratórium értékelte. A Földes Anna interjú-díj idei nyertese: Patakfalvi Dóra, a Telex munkatársa.

Mit bír még el a nyomdafesték?

A Földes Anna interjú-díj ez évi nyertese Patakfalvi Dóra interjúja Renner Erikával, a lúgos orvos áldozatával (Telex, 2025. ápr. 17.). A merénylet 2013 márciusában történt, a jogerős ítélet (11 év börtön) 2018-ban született meg. Most 2026-ot írunk.

Tizenhárom évvel ezelőtt történt ez a magyar kriminalisztika történetében is páratlan kegyetlenséggel elkövetett abúzus.

A bíráló bizottság meglepetéssel konstatálta, hogy az idei pályázatra nagyon kevés politikai jellegű írás érkezett be – pedig választások előtt áll az ország. Viszont a 38 beérkezett interjú között meglepően sok olyan volt, ami bűnügyekről, ezen pedig a szexuális abúzus valamely formájáról tudósított.

Persze, ha úgy vesszük, a drogozás, a nem-változtató műtétek, a „me too” jellegű történetek is részei a politikának. És nemcsak Magyarországon, hanem az USA-ban is. Gondoljunk csak az Epstein-sztorira. Ehhez képest, ami Renner Erikával történt, az csak egy magyar egészségügyi miniszter presztízsét kezdhette ki – ha egyáltalán kikezdte. Merthogy a tettes egy budapesti kórház igazgatója – akinek a nevét most szándékosan nem írtam le –, Mikola István, Fideszes miniszter unokaöccse, volt.

Patakfalvi Dóra hosszú interjúja (35 ezer leütés!) olvasása során mindvégig arra gondoltam, hogy hol van manapság a nyomdafestéket tűrő szövegek határa.

Kérdezem a jelenlévő médiamunkás kollégáktól, mit szólnak a cikk nyitómondatához?

„A polgári perben, amikor arról volt szó, hogyan változott meg a nemi életem a sérült nemi szervem és hüvelyem miatt, a bíró a női szexualitást azon keresztül vizsgálta, hogy vajon egy férfi nemi szerve befér-e, és ki tudja-e onnan húzni.”

Nem akarom tovább feszíteni a húrt, csak annyit mondanék, hogy az interjúban a „hüvely” szó 11-szer szerepel. A tanulság az, hogy ahogy változnak az idők, úgy tolódnak kijjebb a közölhetőség határai.

Mihályi Péter a díj alapítója, Földes Anna fia, közgazdász.

Gratulálunk a díjazottnak!
Tekintse meg az eseményről készült képeket az alábbi linken! A fotókat Bánkuti András, a MÚOSZ Fotóriporterek Szakosztályának elnöke készítette.