Szombat hajnalban (2025. december 20-án) holtan találták a Városligetben a Néprajzi Múzeum épületénél Csudai Sándor fotóriportert: „A helyszínen bajtársaink egy negyven év körüli férfi halálának tényét állapították meg” – közölte az Országos Mentőszolgálat.
Ez volna a napi hírpörgés hullámveréseiben egy pillanatra felszínre kerülő, bizonyára sokak által lekattintott rövid hír így szikáran, röviden, ahogy a rövidhíreknek egyébként a sajtóműfajok szabályai szerint meg kell jelennie.
Csudai Sándor 38 éves volt.
Én meg 53 leszek. Ez nem verseny, hisz az életet képtelenség megnyerni és igazából elveszíteni is, csak ha egy ilyen fiatal kollégától búcsúzunk, az mélységesen elgondolkodtató. Miközben a MÚOSZ-ban épp két idős elnökségi kolléga halt meg a napokban.
Ezen a halt meg – meghalt fogalmazáson gondolkodtam, hogy keressek-e szinonimát, elment, eltávozott, és a többi, és a többi, de azt hiszem, nem kell szépíteni. Nem elmentek. Meghaltak. Nincsenek többé. Az emberi lét legszebb és egyben legfájóbb ismérve, hogy tudjuk, véges.
Ezért amikor egy 38 esztendős tehetséges ember nincs már, igenis szembe kell néznünk azzal, mit tettünk eddig, és mit akarunk még tenni, hogy többé, jobbá tegyük a világot. A világunkat. Kicsiben és nagyban egyaránt. Elsőként magunkat, aztán a többieket és a közösségünket, a magyarságot, Európát, és igen, a földi világot.
Hogy kikként, miként hagyunk majd bármiféle nyomot magunk után, ha egyáltalán.
Csudai Sándor fotóriporter búcsúztatója és temetési szertartása 2026. január 22-én 15 órakor lesz Budapesten a IX. kerületi Bakáts téri templomban, hamvai az altemplomban lesznek elhelyezve. – tudtuk meg Bánkúti Andrástól a Fotóriporteri Szakosztály vezetőjétől. (szerk)
A Fotó magazin megemlékezését pedig itt olvashatják el.
