Nemrég jelent meg az Újságírás-etika Kelet-Európában című kötet, amely akár tankönyvnek is felfogható, hiszen összegzése, elemzése és továbbgondolása az elmúlt időszak újságírás-történetének és etikai felvetéseinek. Bajomi-Lázár Pétert és Boldog Dalmát, a Médiakutató folyóirat szerkesztőit kérdeztük nemrég megjelent kötetükről.
- Beszélgettünk a könyv aktualitásáról
- A sajátos kelet-közép-európai újságírói etikáról és arról, hogy mi alakította azt
- Arról, hol és hogyan alakultak ki a jó példák és hogyan lehetne átvenni őket
- Mit értünk etikus újságíráson
- A hírhamisítás és a dezinformáció meglétéről
Aktuálisnak érezték a könyv megjelenését? Volt valami konkrétum esetleg, amely a megírásra ösztönözte önöket?
Bajomi-Lázár Péter: Kelet-Európában találkoznak az újságírás globális válságtünetei a régió sajátos problémáival, például a politikai és az üzleti nyomásgyakorlás hagyományával, a kelet-európai média nehéz történelmi örökségével. Jellemzőek a különösen súlyos anomáliák is, mint például a karaktergyilkosságok vagy a dezinformációs kampányok. Úgy gondoltuk, érdemes egy összegző kötetet írni, amely kézikönyvként is használhatnak a kommunikáció- és médiatudomány és az újságírás iránt érdeklődők.
Boldog Dalma: Korábban is sokat foglalkoztunk a témával, és azt éreztük, szükség van a tudományos ismereteket szintetizáló, egyben analitikus megközelítést is alkalmazó szakkönyvre, amely a szakembereken túl a széles olvasóközönségnek is átfogó, friss ismeretanyagot nyújt. Többféle nézőpont találkozik a kötetben: a normatív médiaelmélet, a médiatörténet, az összehasonlító médiarendszer-kutatás, a médiapolitika, a médiaszociológia, valamint a technológia és a társadalom összefonódásának vizsgálata. Igyekeztünk minden szempontból körbejárni az újságírás-etika mai problémáit.
Bajomi-Lázár Péter: Könyvünkben úgy érvelünk, hogy nemcsak az újságírókon múlik az etikus média megteremtése, hanem a politikai és a gazdasági eliteken, valamint a közönségen is. Kötetünk a szakmabéliek mellett ezért érdekes lehet a „hétköznapi” hírfogyasztóknak is.
Mennyire specifikus a kelet-európai újságírás és újságírói etika?
BLP: Az újságírói kultúrát egyaránt meghatározzák a történeti és a környezeti tényezők. Bár sok a hasonlóság a kelet-európai országok között, az újságírói gyakorlatok terén heterogén régióról van szó. Az egykori államszocialista országok között vannak olyanok, amelyekben viszonylag gyorsan ment végbe a politika és a média demokratizálódása, mások viszont mindkét területen lemaradtak. Mi az országok e két csoportját hasonlítottuk össze, nem csak a magyar helyzetet vizsgáltuk.
BD: Az egykori szovjet megszállás súlyos történelmi örökség ebben a régióban. Emellett általánosan jellemző, hogy ezekben az országokban megkésett az iparosodás és a polgárosodás, kisebb a népsűrűség, gyengébb a középosztály, és csekélyebb a nemzetállamok geopolitikai súlya, mint Nyugat-Európában. Az is közös bennük, hogy időről időre idegen megszállások elszenvedői voltak, vagyis újságírói gyakorlataikat külső hatások is formálták.
BLP: Ez magyarázza azt is, hogy Kelet-Európában a vélemény-újságírás sokkal markánsabban van jelen, mint az angolszász országokban és Nyugat-Európa nagy részében. A megszállt államok újságírói kötelességüknek érezték, hogy a nemzeti identitást, kultúrát és nyelvet ápolják, és állást foglaljanak politikai és ideológiai kérdésekben. Máshol ez kevésbé volt jellemző. A burkoltan fogalmazó irodalmi stílus dominanciájának kedvezett a cenzúra széles körben bevett gyakorlata is.
Az első fejezetben arról írnak, hogy a médiának milyen szerepe lehet a demokráciában. Magyarországon már rég nem beszélhetünk klasszikus értelemben vett demokráciáról – mennyire nehéz ilyen körülmények között írni arról, ami már rég egy „álom” csupán?
BLP: Magyarországgal kapcsolatban úgy érvelünk, hogy itt két médiarendszer és két újságírói kultúra él egymás mellett: az állami és a piaci médiarendszer, illetve a monitorozó és a kollaboratív újságírás. Ugyanakkor éppen Dalma kutatásaiból tudjuk, hogy a médiarendszer kettősége kisebb mértékben már a Kádár- és a Horthy-korszakban is megvolt, vagyis nem újkeletű jelenség. Gyakran többféle újságírói habitus él egymás mellett.
BD: A média mindig erőforrás, ezért az autoriter politikai rendszerek a hatalomra kerülésük során az első lépések között vonják irányításuk alá a médiarendszert. Vannak általános érvényű szakmaetikai normák arról, hogy milyen a „jó” újságírás – a könyvben erre is részletesen kitérünk. A kelet-európai régióban azt látjuk, hogy történetileg gyakoribb a kollaboratív, mint a monitorozó újságírás. A szovjet-kommunista sajtómodellben az volt a politikai elvárás az újságíróval szemben, hogy agitátor és propagandista legyen. Ennek ellenére például Magyarországon már az 1980-as években fokozatosan jelentek meg a professzionális újságírás normáit követő újságírók. Kezdetben szűkebb körben, a Magyar Rádió és a hetilapok szerkesztőségeiben, de lassan kialakult az az újságírás, amelynek már nem a pártállami elvárások teljesítése, hanem a szakmaetikai elvárások követése és a közönségigények kielégítése volt az elsődleges szempontja.
Azt írják a könyvben, hogy a kommunikációs etika alapelvei a tisztesség, az átláthatóság, a méltányosság és az esélyegyenlőség – ezek az elvek mennyire érvényesíthetőek az újságírásban? Nem lehetetlen egy ilyen politikailag éles helyzetben ezt érvényesíteni?
BLP: Olyan korszakban élünk, amikor az etikátlan újságírás egyfajta üzleti stratégia lett (hiszen bevételt generál), míg az etikus újságírás egyre nehezebben tartható fenn. Etikus újságíráson azt értjük, hogy az újságíró transzparensen és számonkérhetően dolgozik. Az etikus újságírás tehát nem azt jelenti, hogy az újságíró nem vét szakmai hibát, hanem azt, hogy ha vét, akkor vállalja érte a felelősséget, és korrekciót tesz közzé. A magyar újságírók jelentős része ma is komoly erőfeszítést tesz azért, hogy ez megvalósuljon. De az etikus újságírás feltételei sokszor hiányoznak, és ennek főként anyagi okai vannak. Megoldás lehetne, ha skandináv mintára társszabályozás alakulna ki: az újságíró-társadalom és az állam (amely persze nem azonos a kormánnyal) együtt gondoskodna az etikus újságírás feltételeinek megteremtéseiről, vagyis az állam forrást biztosítana erre.
Walter Lippmann már az 1922-es Public Opinion című könyvében azt írta, hogy a közönség egyfelől elvárná, hogy ingyen jusson a hírekhez, másfelől viszont olyan szigorúan ítéli meg a média teljesítményét, mint a templomét és az iskoláét. Szem elől veszti tehát azt a tényt, hogy a sajtó egyszerre társadalmi és üzleti szereplő, a működtetése pénzbe kerül. Az újságírók is a piacból élnek, és ha minőséget szeretnének, akkor fizetnünk kell érte.
A közönség mellett felelősségük van a médiatulajdonosoknak és a nagy digitális platformoknak is. A Facebooknak például lépnie kellene a dezinformációk korlátozásának ügyében. Volt erre már példa: az Egyesült Államokban a 2010-es évek második felében a Facebook megcímkézte a kétes eredetű információt tartalmazó tartalmakat, ezzel orientálni tudta a közönséget. Ez azzal járt, hogy csökkent a közönség interakcióinak a száma az adott bejegyzéssel: kevesebben kommentálták, osztották meg az ilyen tartalmat.
BD: Az újságírás válsága komplex probléma, amelyben a közönségnek is szerepe van. Nagykorú közönségre lenne szükség, amely kellő médiaműveltséggel rendelkezik, kritikusan gondolkodik, és átlátja a médiarendszer összefüggéseit. Felelősségteljesen oszt meg vagy kommentál online tartalmakat, meg tudja különböztetni az álhíreket a valódi hírektől, a médiabotrányt a karaktergyilkosságtól, és magabiztosan tud navigálni a különböző médiumok között. Tudatos használója a médiának, nem passzív befogadója.
A civil újságírással külön fejezetben foglalkozunk a könyvben, és úgy érvelünk, hogy az információs forradalom következtében ez most fontos probléma. A civil újságírók – vagyis a bloggerek, a vloggerek, a podcasterek – azok a nem hivatásos újságírók, akik nagy közönséggel osztanak meg információkat, de többnyire nincs szakmai képzettségük és gyakorlatuk. Nem kötik őket etikai kódexek, kollektív szerződések, és nem lehet őket felelősségre vonni, ha hibáznak. Az is nehezíti a helyzetet, hogy a közönség nehezen tudja megkülönböztetni őket a hivatásos újságíróktól.
És akkor még nem beszéltünk az újságírókra nehezedő technológia nyomásról, vagyis arról, hogy multimédiás tartalmakat kell előállítaniuk, gyakran azonnal, a helyszínen, és járatosnak kell lenniük a digitális kommunikációs eszközök használatában – ebben egyébként a civil újságírók gyakran jobban teljesítenek.
A változó médiában az együtt gondolkodás lehet a megoldás ezekre a kihívásokra?
BD: Változnak a tájékozódási szokások, fragmentálódik a közönség, sok a dezinformáció. Fontos volna, hogy a közönség kritikus legyen. Nemcsak az újságírók felelőssége, ha nem jól működik a médiarendszer. Ugyanakkor a közönségtől sem várható el, hogy azonnal tudatos médiahasználó legyen. Az állam sokat tehet ezen a téren. Helsinkiben van például egy médiamúzeum: ez olyan ingyenes és magas színvonalú kiállítást kínál, amely gyakorlati példákon vezeti végig a látogatót, és bemutatja, hogyan működik a média. Egy hasonló kezdeményezés biztosan jótékony lenne bármelyik kelet-európai országban.
Fontos volna az is, hogy minél fiatalabb korban fejlesszük a médiaértést. Akár már az óvodába is be lehet vinni az oktatást, hogy e kérdésekre fogékonnyá tegyük a pedagógusokat és a gyerekeket. Ugyanakkor épp azt látjuk, hogy a régióban a médiaműveltség oktatása nem prioritás. Pedig a mai gyerekek nagyon hamar találkoznak a médiával. A legfrissebb kutatások azt mutatják, hogy az óvodába bekerülő három-négy évesek körében egyre több a képernyőfüggő. Erre az oktatási rendszer nincsen felkészülve.
Az állami intézkedések mellett fontos volna globális színtereken is cselekedni, hiszen az öt amerikai techóriás (az Amazon, a Facebook, a Google, a Microsoft és az Apple) ellenőrzi szinte a teljes digitális kommunikációs piacot. E nagyvállalatoknak éppen ezért sokrétű hatásuk van a társadalomra, nem tudjuk megkerülni őket. Az iparági dominancia befolyást jelent, az adatgyűjtési mechanizmus profitot termel, mindezek miatt pedig egyre nagyobb a geopolitikai súlyuk – egyre sürgetőbb tehát az összefogás és a szabályozás.
BLP: Ezzel egyidőben azt is látjuk, hogy a hagyományos hírmédia elveszítette a közönség bizalmát. A közönség nagy része úgy érzi, a média nem őt, nem az ő mindennapi problémáit, szempontjait képviseli – ezért is fordul a civil újságírókhoz. Az etikai kódexeket és szabályokat ezért újra kell gondolni, párbeszédben a közönséggel. Hozzá kell igazítani őket a kortárs digitális médiarendszer sajátosságaihoz. Ezek a kódexek voltaképpen szerződések az újságírók és a közönségük között.
Hírhamisítás, karaktergyilkosságok is része a kötetnek. Amikor erről beszélünk, nehéz optimistának maradni. Mit gondolnak erről, hova fajulhat az amúgy is rettenetes jelen helyzet? Milyen gátat lehet ezeknek szabni?
BLP: A hamis hír azért működhet, mert formailag az igaz híreket utánozza, a karaktergyilkosság pedig azért, mert az igazi médiabotrányra hasonlít. Ha a közönség meg tudja különböztetni a propagandát az újságírástól, a hamis hír és a karaktergyilkosság hatékonysága is csökken. Ha az emberek megtanulják, hogy az újságírás azt jelenti, a cikknek van szerzője, a szerkesztőségnek van etikai kódexe, a hírkészítés szabályai pedig transzparensek és számonkérhetőek, akkor a manipuláció már nem működik. Az a tudás, hogy a hiteles híreket az különbözteti meg a dezinformációktól és a manipulációtól, hogy több forrásból erősítik meg és több oldalról mutatják be az eseményeket, könnyen elsajátítható. Be kell emelni az iskolai képzésbe.
BD: A jelenkori digitális médiarendszerben felerősödik az az egyébként nem új keletű viselkedés, hogy a hozzánk hasonló gondolkodású, ízlésű, véleményű ismerősökkel szeretjük körülvenni magunkat. Az emberek általában kerülik az ismerőseikkel való konfliktust, és a vélemények közelítésére törekednek. Különösen igaz ez az online jelenlétre, ahol gyakran észrevétlenül is visszhangkamrákba záródunk, ahol csak a sajátunkhoz hasonló véleményekkel találkozunk, és nem adódik lehetőségünk a racionális vitára, a másik álláspontjának megismerésére és megértésére. Ez azt eredményezi, hogy kialakul a saját véleményünk dominanciájának látszata, ami végső soron mélyíti társadalom egyes csoportjai közötti szakadékokat. A közösségimédia-algoritmusok a személyre szabással csavarnak még egyet ezen, hiszen ezeken az oldalakon már csak azt – a nagyon szűk és egyoldalú – képet látjuk világról, amely az előzetes online jelenlétünk alapján a technológia kalkulációja szerint vélhetően tetszeni fog nekünk, és nem azt, ami valójában van. A véleménybuborékok könnyű és gyors terjedést biztosítanak az álhíreknek és a dezinformációs kampányoknak, mert nem adnak lehetőséget a másik fél megszólaltatásának vagy a kontextus bemutatásának. Ez ellen védekezni nagyon nehezen lehet – de a tudatos médiahasználat segíthet.
Kép forrása: Napvilág kiadó
